Most volt a költészet napja. Gondolkodtunk a mamával, hogy ki kellene nézni a Vörösmarty térre. Rémlett, hogy mintha ott ilyenkor versmondók és költők adnának el és elő régebbi és új verseket.
Mindketten nagyon szeretjük a jó verseket. Szeretjük a jó színészeket és előadókat is. Ha ők mondanak verset, azt még jobban szeretjük. Aztán elkezdtünk meditálni, hogy vajon kik lehetnek ott, akikért érdemes kimenni. L. Simon Lászlónak már a gondolatától is kirázott a hideg. Szívbéli jó barátom volt nekem Soós Zoltán, aki sajnos már évekkel ezelőtt itt hagyott bennünket. Nem tudom, van-e még, aki emlékszik rá. Nincs róla tudomásom, hogy az elmúlt harminc évben kiadták volna újra a köteteit. Szerencsére nekem mind megvan. Ő is szabadszájú volt. Nem válogatott sokat a szavak között, amikor kiáradtak a gondolatai. De soha nem volt ordenáré. Ellentétben L. Simonnal, aki az undorkeltéssel igyekezett megbotránkozó figyelmet kicsiholni a nagyérdeműből. Szerintem sokan emlékezünk a rendkívül kínos pillanatra, amikor Kálmán Olga megpróbálta rávenni a költőt, hogy olvasson fel szemelvényeket a saját (!) alkotásaiból. Sikertelenül.
Azóta is azon gondolkodom, hogy vajon tud-e olvasni a mester, vagy ő maga is röstellte a végtermékét. De lehet, hogy a bülbül szavú Orbán János Dénesbe botlunk egy óvatlan pillanatban, váratlanul, aki valamely sarok mögött les ránk, gyanútlan költészetkedvelőkre. Ő pártos ember, Romániából települt át és ívelt felfelé a karrierje egészen a Kossuth-díjig, amelyet 2023-ban vehetett át a legmagasabb kézből. Elnézést a hosszas idézetért, amely a Wikipédián a költő bemutatását hivatott illusztrálni, de ebben minden benne van, amit tudnunk kellene róla:
“Az egyetlen járható útnak az tűnik, ha hozzáverődsz valamelyik szekértáborhoz, bebizonyítod a lojalitásodat, betartasz egy csomó – gyakran íratlan – szabályt, például azt, hogy hol publikálsz és hol nem, kivel barátkozol és kivel nem. No meg rohadtul polkorrekt vagy. Azaz az érvényesülésnek már nem útja az, hogy berobbansz, rábaszol az asztalra, szabad vagy, nagyszájú, lázadó, botrányos és polgárpukkasztó, és ne adj’ Isten, ezeknek köszönhetően újító. Nem, mert ma már ha egy kis pajzánsággal megfűszerezett szerelmes verset írsz, azzal vádolhatnak, hogy szexuális tárgynak tekinted Dulcineádat. Egyre kevesebb dologgal szabad viccelődnöd, mert a humorban most már tényleg nem ismernek tréfát, nem tudhatod, kinek a kibaszott érzékenységét sérted meg és kik hirdetnek fatvát ellened, majd ebrudalnak ki az irodalomból. Bizony, Magyarországon ismét cenzúra van, és ezt a cenzúrát ezúttal nem valamiféle hatalom erőlteti az írókra, hanem az irodalmi szakma önként húzta magára.”
Külön felhívnám a figyelmet a cenzúráról írottakra, mivel a szerző az erről szóló gondolatait az Előretolt szó című írásában az Irodalmi Jelen 2017. január 18-
i számában fogalmazta meg. A Kossuth-díjból, no meg a korábbi József Attila-díjból (2002), a Babérkoszorú-díjból (2014) és a Herczeg Ferenc-díjból (2021) kiviláglik, hogy a költő nem tartozik a NER által cenzúrázott szerzők körébe, viszont nyilvánvalóan a Fidesz szekértáborához tartozik, amely ezt gyakorta és szemmel is jól látható módon hálálja meg.
Efféle gondolatok jártak a fejünkben tegnap, és ezért aztán nem is igyekeztünk olyan helyet keresni, amely költészet napi igényeinket kielégítette volna. Pedig a buszon meghallgattunk egy József Attila verset is egy lelkes, bár meglehetősen amatőrnek tűnő előadó tolmácsolásában. Sajnálatos módon azonban még ez sem ösztönzött bennünket döntésünk megváltoztatására. Jól emlékszem a napra és azokra a szavakra, amelyek a legmagasabb szájból hangzottak el 2010-ben, a hatalom átvételét követő Parlament-bejáráskor. Amikor a legmagasabb személy kitekintett új irodája ablakán így szólott:
“József Attila… Hát ő egyelőre még maradhat…”
Két év múlva azonban megkezdődött a Horthy-korabeli Kossuth tér rekonstrukciója, amikor ott már nem volt helye az egyik legnagyobb magyar költőnek. Bántotta a legmagasabb szemet. Előbb lerakták a rakodópart alsó kövére, nézegesse onnan a dinnyehéjat. Aztán, mivel ott beborította a szennyes ár, kisvártatva építettek neki egy saját lépcsőt. Most onnan nézheti a Dunát úgy, hogy az ő látványa meg ne zavarja véletlenül a legmagasabb tekintetet.
Van minekünk L. Simonunk meg Orbánunk, mármint a János Dénes. Nem kell nekünk József Attila.
Ha már egyszer idáig eljutottunk, azt is elmondom, hogy nincs ez másként a színészek esetében sem. Az Ukrajnából importált Vidnyánszky bizalmat kapott egy újabb periódusra. Tovább igazgathatja és rendezheti a Nemzeti Színháznak nevezett intézmény közönség által alig-alig látogatott előadásait. Pedig, mint hallom, még ingyenes közönségtoborzót is tartanak vidéken, akik olykor annyira jól érzik ott magukat, hogy lerókázzák a padlószőnyeget. A Kossuth-díjasokról meg tüstént eszébe jut az embernek a különös tekintetű, Színművészeti egyetemi tanár Szarvas József, akinek legnagyobb alakítása a Mi kis falunk Berkics Lászlója, Lacika apukája, vagy az Üvegtigris Cingárja. Ezekben a szerepekben benne van minden, amit erről a remek színészről tudnunk kell. Már persze, ha valaki még emlékszik ezekre. Blaskó Péterről is kiderült, hogy kurzusművész. Karakán módon 2008-ban visszautasította a Kossuth-díjat Gyurcsány Ferenc elleni tiltakozásul. Különösen fájdalmas azonban az efféle “önleleplezés”, amikor egy olyan remek színésztől, mint Reviczky Gábor, tudhatjuk meg, hogy az előző politikai kurzustól ő sem fogadta volna el a legmagasabb művészeti elismerést.
És ezzel el is értünk elmélkedésünk csúcspontjához. Legyen az költészet vagy előadóművészet, vagy bármiféle művészet, mára kiderült, hogy a legmagasabb elismerés rangját nem a közönség szeretete adja, hanem a legfensőbb kéz, amely azt átnyújtja. Ettől kezdve, legalábbis számomra, ez a továbbiakban nem is érdekes. Az
elismerés nem rangot jelent, csupán a gazda leereszkedő vállveregetése az egy hűséges és jól szolgáló pártkatonának.
Utószó: Természetesen ma is vannak nagy és maradandó alkotások, kiemelkedő alkotók. Ezúttal nem róluk volt szó, mert ők mostanában nem szoktak sűrűn magas elismerésekben részesülni. Mostanában ugyanis különösen érvényesek G. B. Shaw szavai: “Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg. Fordíts energiát azokra, akik erőssé tesznek. A gyengékre pazarolt energia a végzetedbe taszít.”
Forrás: Újnépszabadság
