Mindenki azt várta, hogy tegnap eldől majd a ma létező világ sorsa. Az egyik legnagyobb atomhatalom teljhatalmú ura és parancsolója bejelent valamit, ami meghatározza a jövőnket. Aztán ebből nem lett semmi. Ez szerintem nem baj. Mi több – bizakodással tölthet el bennünket. Van, lesz még talán pár évünk a teljes kipusztulásig. Van, persze, akinek ez csalódást okozott. Másoknak meg alkalmat adott, hogy örömködjön: „Na már szavakra sem futja! Nagy a córesz!”
Ami engem illet, én nagyon nem szeretem a fenyegetődző embereket, a verekedősöket még kevésbé. Elolvastam az orosz elnök tegnapi beszédének hevenyészett magyar fordítását. (Belehallgattam az eredetibe is, ezért bátorkodom a fordítást minősíteni.) Elolvastam egy-két reflexiót is. Bevallom őszintén, számomra elkeserítő következtetésekre jutottam. Rossz hangulatomat tovább fokozta a Medián tegnap közzétett felmérése a háború résztvevőinek megítéléséről, és Ungváry Krisztián „tanulmánya” a győzelem napjának elemzéséről.
Az a benyomásom, hogy Putyin világa, a magyarok gondolkodása és Ungváry elmélkedése a győzelem napjáról lényegében egy irányba tart. És számomra ez elkeserítő. Putyin a II. világháborúban a németek felett aratott győzelemről mint az orosz nép nagy és hősies diadaláról beszél. Egyszer megemlíti, hogy ez győzelem a Szovjetunió győzelme volt a fasizmus felett. Aztán kegyelettel emlékszik arra, hogy minden orosz családnak voltak halottai ebben a gyilkos háborúban. Mondja ezt Putyin, aki éppen azokat az ukránokat gyilkolássza, akik hasonló veszteségeket szenvedtek el ugyanabban a háborúban, még a Szovjetunió tagköztársaságaként. Ukrán fasisztákról beszél, akik kiprovokálták Oroszországból az önvédelmi megelőző csapást. Eközben orosz fasiszták garázdálkodnak a megszállt ukrán területeken.
Ungvári meg kimutatja, hogy közel egymillió ukrán szerepelt a németek élelmezési listáján. Magyarán kollaboráns volt. Azt sem rejti véka alá, hogy az oroszok (szovjetek!) loptak, magyar nőket erőszakoltak meg, és sok magyart öltek meg a háborúban. Vagyis nem volt ez olyan nagy felszabadulás a magyaroknak. Arról most nem beszél, hogy a teljes második magyar hadsereg ugyancsak lényegében a német hadtáp listáján szerepelt. Civileket ölt, nőket erőszakolt, rabolt és fosztogatott. Vae victis, jaj a legyőzöttnek! Mondhatja persze, hogy most nem erről van szó, hanem a sztálini hazugságról, a győzelem napjáról, ami igazából „csak” a béke első napja.
Az egyik erőszak nem menti a másikat. Márpedig a háború az ilyen ugyebár. Gyilkos, meg ilyesmi. Nagylelkűség, kegyelem, pláne lovagiasság nem szerepel a harcoló katonák erkölcsi kódexében. Már ha van ilyen egyáltalán. Ungváry megtalálta az orosz-ukrán ellentétek forrását is: „A ‘győzelem napja’ hazugság, mert elfedi azt, hogy 1941 és 1944 között a Szovjetunióban valójában egy polgárháború is folyt, amelyben a német oldalon több mint egymillió szovjet állampolgár harcolt. (Vagyis nem csak az ukrán „banderisták” – a szerző.) Mindez ráadásul nem az utolsó háborús évben történt így. A legextrémebb eset Sztálingrád, ahol a német csapatok élelmezési létszámának nem kevesebb mint 35 százalékát tették ki szovjet állampolgárok.” A II. világháború idején a Szovjetunió lakosainak száma 200 millió volt. Ennek nagyjából a fele orosz nemzetiségű, a másik fele közel 120 nyelvet beszélő és ugyanennyi népcsoport. Vagyis eléggé vegyes összetételű volt az a tizenöt szovjet tagköztársaság. Nyilván ezeknek a politikai elkötelezettsége sem volt azonos, bár igény lett volna rá. Eszem ágában sincs vitatkozni Ungváryval. Mi több, néha egyet is értek vele sokmindenben. Az említett írására azonban ez nem vonatkozik.
Ami viszont a Medián felmérését illeti, ezek után egy percig sem kételkedem annak hitelességében. Különösen, mert nap mint nap találkozom olyan cinikus, durva, nem egyszer ostoba megjegyzésekkel, amelyek az áldozatot, Ukrajnát hibáztatják. Van abban valami szellemi aberráció, hogy Zelenszkij és Biden népszerűsége összeadva sem közelíti meg az orosz elnökét a kormánypártiak körében. Azok a kormánypártiak éltetik Putyint, akik Orbán Viktort is dicsőítik. Elfelejtik, hogy a kedves vezető annak idején azzal írta be magát pártja és a magyar haza történetébe, hogy saját állítása szerint ő űzte ki az egyébként már amúgy is távozóban lévő szovjet csapatokat. Nagyvonalúan szemet hunynak az orosz agresszor ebben a háborúban viselt kizárólagos felelőssége felett.
Az egyik vagy egy másik háború brutalitását összehasonlítani meg minimum ízléstelennek tartom. Amikor Putyin atomtámadással fenyeget, néhányan nem mulasztják el megjegyezni, hogy az USA be is vetette Japánban az atomfegyvert. Amikor az orosz csapatok erőszakos érzéketlensége és tömeggyilkosságai a mai hétköznapok már-már megszokott eseményeként kerülnek említésre, mindjárt akad néhány bölcs ember, aki azonnal az amerikaiak háborús cselekményeire tesz pikírt célzásokat. Mintha bizony az egyik nép polgárainak kíméletlen elpusztítása igazolhatná, hogy ugyanez máshol is megtörténhessék.
Nem hallgatható el Orbán Viktor és a magyar külpolitika felelőssége ennek a beteges magyar közvélekedésnek a kialakításában. A szándék is világos. Tovább osztani az amúgy is megosztott társadalmat, elterelni a figyelmet a magyar belpolitika és a gazdaság brutális állapotáról. Orbán Viktor jó, mert ő békepárti. Mindeközben erre a kétes értékű békére hivatkozva azt kockáztatja, hogy valóban belekeveredünk egy háborús konfliktusba. Napról napra nő a kockázata annak, hogy észrevétlenül belesimulunk egy természetellenes háborús helyzetbe és érzéketlenné válunk az ártatlan emberek elpusztítása iránt. Mert a háború az már csak ilyen…
Zárszó helyett
Sokan valami „nagy bejelentést” vártak tegnap Putyin „ünnepi beszédét” illetően. Szerintem annak mindössze egyetlen, mindenki számára elfogadható mondata lehetett volna: Oroszország azonnal beszüntet minden harci cselekményt, visszavonja csapatait a megszállt ukrán területekről, és garanciákat vállal a béke megőrzésére. Talán még egy bocsánatkérés is belefért volna az elhunytak – legyenek azok oroszok vagy ukránok – hozzátartozói felé.
Címkép: Putyin tábornokai
Forrás: Újnépszabadság
