Ugye tetszenek még emlékezni a Hitler bukását megelőző napok történetét feldolgozó filmalkotásra. Hitlert Bruno Ganz alakította feledhetetlenül. A Vörös Hadsereg Berlin felé tart. Az amerikai csapatok a német ellenállás maradék gócpontjait számolják fel. Adolf Hitler utolsó születésnapját ünnepli a föld alatti sötét bunkerében, elzárva a világ elől. A fasizmus – és Hitler – bukása elkerülhetetlen, és ezt már neki is fel kell ismernie. Golyót röpít a fejébe. Nem csak ő állt készen az öngyilkosságra, de a legközelebbi hívei is. Göbbels felesége előbb hat gyerekükkel végez, majd ő és férje is követi őket a halálba. Az öngyilkosság persze már a végső menedék. Egyik “hős” sem mer szembenézni azzal, ami a bukás után vár rá, és ami a nürnbergi perben bekövetkezett: szembesítés a sok-sok millió áldozattal, ítélet, kötél általi halál.
Sújtsa őket az utókor örök megvetése. Brutális film. A történelem örök tanítómester azoknak, akik készek tanulni belőle. A Bukás számos mém ihletőjévé is vált, ahogyan a magából kikelt Führer tábornokaival üvöltözik a bunkerben, mert nem, vagy nem úgy hajtották végre azt, ami az ő lázas agyában megfogant. Mindenki más tehet arról, hogy vége, a birodalom megbukott, nincs tovább. Mindenki más, kivéve a Führert, aki ott és akkor (itt és most!) az áldozat szerepét építi fel éppen magáról, aki ellen a sors összeesküdött. Mert egyébként ő mindent jól csinált, csak ezek az elfajzott amerikai, ruszki, EU-bérenc stb ügynökök (nem kívánt törlendő)…
Hát itt tartunk most. Van egy kivéreztetett országunk. Vannak ellenségeink. Lényegében csak ellenségeink vannak, mert a vezér gondoskodott róla, hogy már alig néhány, a helyzet szempontjából indifferens utolsó csatlósunk maradt. Azok is jó messze, elfoglalva a saját bajukkal. Nekünk, boldog magyaroknak van viszont egy olyan nagy vezérünk, aki örökös győzelemre születettnek érzi magát, ám menthetetlenül a körülmények és más áskálódók áldozatává válik.
Ráadásul hívei el is hagyják, vagy megcsalják ahogy közeleg a vég. Nem véletlen, hogy Orbán Viktort is számtalanszor “megformálta” a jobb sorsra érdemes Bruno Granz, amint ott kiabál az íróasztala mögül a sok, őt körülvevő idiótával. Az idő ugyanis lassacskán érik, a bukás már belátható közelségben van.
A magát nemzetmentőként feltüntető Orbán már bukott ember és ezt szerintem ő is tudja. Még kapálódzik ugyan, de a végjátékot látjuk. A nagy buli, a Budapest-Belgrád vasútvonal csődje a lélekharang, amit korábban már megkondított a Paks 2. csődje. Az oroszok és Kína sem küld pénzt, mi meg belefektettünk sok száz milliárdot a soha meg nem térülő semmibe. Még többet elherdáltak mindenféle vacakra és a klientúra jóltartására.
Több helyen tátonganak a valódi, vagy szimbolikus nagy, semmire sem jó, kiásott, de betemetésre már talán soha nem kerülő “nemzeti gödrök”. Az emberekben egyre nagyobb a düh az akkumulátorgyárak dömpingje miatt. Alig érthető, de féltik a szaros kis életüket. Az infláció nem csökken, sőt egyre inkább állandósul. Az adóemelések és ezek áthárítása tovább generálja a megélhetési gondokat. A demagóg szólamok már nem tudják elleplezni a sötét valóságot. A pénzügyér és a jegybankár egymás torkának ugrik. A költségvetés csődben, az államadósság viszont soha nem látott magasságokban szárnyal. A fejlesztési miniszter nem fejleszt. Visszafejleszt. A társadalom minden szinten válságban van.
A kormány tagjai meg csak néznek ki a fejükből bambán. Vagyis előre már biztosan nem megyünk. Győrbe, például, vonattal egy jó ideig egészen biztosan nem. A Pesty-féle “leleplezés” szelepe nem működik. Mindenki tudja, hogy a bizonyítékokat azért gyűjtik, hogy mielőbb megsemmisítsék őket. Már senki nem hisz a propagandistáknak, akiket állami pénzen fizetnek azért, hogy szidják az ellenzéket és dicsérjék a vezér bölcsességét. Bár még mindig sokan vannak, akik inkább a hülye szövegeknek hisznek, semmint annak, amit saját bőrükön éreznek.
Mintha nem is itt élnének. Rutinszerűen minden hónap 15-ére ígérik, hogy Brüsszel most már egészen biztosan küldi a pénzt. De nem küldi. Ráadásul mindenki tudja, hogy nem is fogja, mert önmaga állította fel azokat a (meglehetősen hülyén) “mérföldköveknek” nevezett feltételeket, amelyek ezt lehetetlen Orbán kormányának működése mellett. Mi ugyanis az egyes mérföldkövektől is több mérföld távolságra dekkolunk. Ahhoz, hogy mindazt teljesíteni tudjuk, ami helyreállíthatná a magyar állammal szembeni elvárásokat, arra van szükség, hogy az újnáci Orbán és sleppje elhúzzon a hatalomból és átadja a helyét egy valóban demokratikusan megválasztott új magyar kormánynak.
Nem vitatható persze Orbán tehetsége abban, hogy atomjaira bontotta a nemzetet. Senki senkivel nem hajlandó szövetkezni azért, hogy már inkább bárki, csak ő ne. A nyíltan neonácik ebből profitálnak – végülis ez mindig egy ilyen ország volt.
A Mi Hazánk és követői azonban még kevésbé tudnának megfelelni a “mérföldkövek” támasztotta elvárásoknak. Azok között ugyanis a neonáci programpontok (zsidó- és cigányüldözés, buziverés, EU-zászlóégetés, utcai rendbontás, törés-zúzás és a rendőrök provokálása stb.) nem szerepelnek. A Mi Hazánk akkor kellene majd, ha Orbán megbukik valami oknál fogva. Pont, mint 2006-ban, a puccskísérlet idején.
Hiszen a neonácik, tudjuk, szintén az ő kreatúrái – a mi pénzünkön. Márpedig a bukás ideje közeleg, elkerülhetetlenül. Csak az időpont nem ismert. Viszont a mai rendszer keserű levét az egész nemzet issza, és terheit is az egész ország fogja megszenvedni és viselni még évekig. Minél később következik be a bukás, annál tovább.
Forrás: Újnépszabadság
