Százhúsz éve született a zseniális magyar filmes, Pressburger Imre.
Az egyik legcsodálatosabb filmes erőszakjelenet egy magyar származású alkotó, Pressburger Imre (Emeric Pressburger) nevéhez kötődik. Sajnálatos, hogy ennek ellenére igen kevesen ismerik ma mind a 120 éve, 1902. december 5-én született forgatókönyv írórendezőt, mind fő művét. A negyvenkilences szélességi fokért Oscar-díjat kapott, a magyar televízió mégis több mint ötven évvel később vetítette le azt, akkor is kapott szinkront. Pedig a Michael Powell rendezte film nem kis dobás, ugyanis úgy az egyik legerőteljesebb (és közben legszórakoztatóbb) világháborús film, hogy 1941-ben mutatták be.
Azaz: bőven lehetett még az eseményeknek számos kimenetele. Ennek ellenére ezt a filmet bátran el lehetett volna készíteni a következő évtizedekben bármikor.
A történet szerint egy német tengeralattjáró megfeneklik az alaszkai partoknál, a csapatnyi náci pedig kénytelen a szárazföldön menekülni. Útjuk során aztán leckét kapnak a különféle habitusú helyi lakosoktól. Hiába nyugtatják például a Laurence Olivier által megformált francia kanadait, hogy a háború után felszabadítják őket, az kineveti őket, mondván, már most is azok. Majd halála pillanatában még odaveti, hogy ha megnyerik a háborút, küldenek pár misszionáriust Németországba. Aztán ott vannak a békés kommunában élő hutteriták, akik hiába németek, mégsem reagálnak túl
jól a karlengetésre. Vezetőjük ehelyett közli, hogy bár valóban németek, de egyáltalán
nem a testvéreik. (Zseniális jelenet, ahogy a néhány náci vendég egy lendületes beszéd
végén lendít, a teremnyi helyi viszont csak döbbenten néz.)
A legjobb viszont a Philip Armstrong Scott nevű kutató, aki az indiánok törzsi szokásait
vizsgálja. Nevetve állapítva meg, hogy lám, a törzsfőnökök is ugyanazt az iszonyatos
szónoki fegyvert, az ismételgetést használják, mint Hitler. Ekkorra már csak ketten maradtak a nácik közül, őket pedig kifejezetten felbosszantja a dr. K. H. G.-i figura. Dühükben tűzbe vetik hát könyvét, feljegyzéseit és festményeit, megjegyezve, hogy a Thomas Mannhoz hasonló „mocsokkal” már leszámoltak a Birodalomban. Aztán mégis fordul a kocka, a férfi atlannak és gyengének ítélt Scott válik az üldözővé, ő pedig kegyetlenül megtorolja értékei elpusztítását. Közben a következőket kiáltva: „Ezt Thomas
Mannért! Ezt Matisse-ért! Ezt Picassóért! Ezt pedig a kéziratomért!” Aki valaha látta a filmet, ezt az egyszerre mulatságos, mégis bámulatos erejű jelenetet nehezen felejti.
És akkor ismételjük meg: a Miskolcon született, zsidó felmenőkkel rendelkező Pressburger ezt a negyvenes évek elején írta. A pályáját újságíróként kezdő férfi a húszas években Berlint is maga mögött hagyta, észlelve a nácik fokozódó térnyerését. A harmincas évek közepére jutott el Angliába, ahol Korda Sándorral, illetve Michael Powell-lel kezdett együtt dolgozni. Már első jelentősebbnek számító forgatókönyvével kiérdemelve az Oscar-díjat. A film színészi gárdája is elsőrangú, Olivier mellett érdemes megemlíteni a náci hadnagyot sokrétűen alakító Eric Portmant. A stábból akad, aki még ma is él: Glynis Johns színésznő a felnőttkor küszöbén kapta meg az érzékeny hutterita lány szerepét, nemrég pedig 99. születésnapját ünnepelhette.
A Scottot játszó, magyar zsidó apától származó Leslie Howard sorsa pedig szomorúan példázta azt, ami karakterének sem sikerült: elmenekülni a háború elől. Howard ugyanis repülőn tartott 1943-ban Portugáliából Angliába, amikor német vadászgépek lelőtték őket. Az Elfújta a szélben is felbukkanó színész ötvenéves volt.
Pressburger, Auschwitzba deportált több rokonával szemben, szerencsésen túlélte
a világégést, a negyvenes-ötvenes években olyan filmek forgatókönyveit jegyezve, mint
a Canterbury mesék, a Piros cipellők, a Fekete nárcisz és a Hoffmann meséi. A háború utáni magyar sajtóban, ha nem is mindig kiemelten, de méltatták tevékenységét,
a világhírű magyarokról szóló felsorolásokba büszkén illesztették be. Például a Színház
című lap 1947-ben, az angol fi lmgyártás egyik legeredetibb művészeként emlegetve
Pressburgert. Kifejezetten visszafogottnak bizonyultak: megemlítették a 49th Parallel
sikerét, de a sztorit valamiért nem részletezték, és az emigrálást is annyival zárták rövidre, hogy „már fiatalon elkerült hazulról”.
Az izraeli Új Kelet 1953-ban már arról számolt be, hogy Powell és Pressburger a zsidó
államban vannak, és az ország első elnökéről, Chaim Weizmannról készítenek elő fi lmet.
(Ez végül csak terv maradt.)
A Temesvári Új Szó azt a kérdést tette fel 1993-ban, öt évvel a forgatókönyvíró-rendező halála után: „Ki ismerte Pressburger Imrét?” Volt okuk nekik is sajátjuknak tekinteni, a filmes ugyanis 1916 és 1926 között élt Rékáson (Temesrékas) és Rudnán, illetve
a temesvári zsidó iskolában tanult. A kilencvenes évek elején aztán már unokái, Andrew
és Kevin Macdonald látogattak a városba. Ők is neves filmesek lettek, Andrew például
a Trainspotting és a 28 nappal később producere, Kevin Macdonald pedig Oscar-díjat
kapott az Egy nap szeptemberben című dokumentumfilmért. Ki ismeri nálunk őket?
Megjelent a nyomtatott Magyar Hang 49. számának Magazin rovatában 2022. december 8-án.
A képeket az Új Hét szerkesztette a szövegbe. Pressburger Imre arcképeinek forrása a Wikipédia szócikke.
A szerkesztő megjegyzése
49th Parallel – miért is ne néznénk meg az egész filmet? Sajnos magyar feliratra állítani nem lehet…