Elképzeléseink. Talán nem is kellene tisztáznunk e rovat céljait, hiszen a folyóiratszemle a közírás régóta eleven műfaja, s egyre szükségszerűbbé válik az információs tömegáradás korában. A tudós már rég havonta, sőt hetente megjelenő bibliográfiai szemlék segítségével tájékozódik a szakfolyóiratok rengetegében. S kinek futná idejéből – nyelvi és egyéb akadályokat leszámítva – a jelentős szépirodalmi, kulturális folyóiratok, hetilapok elolvasására? Hajdanában íródeákok szolgálták a kultúra terjesztésének ügyét, a jelek szerint most olvasódeákokra van szükség. Erre vállalkozunk tehát, mert ha már mesterségünk és szenvedélyünk szerint folyóirat-olvasok vagyunk, legyen hát heti olvasmányunkból szerény, néha a szubjektív érdeklődés ismérvei szerint összeálló jelentés a nagyvilág szellemi vérkeringéséről.
Mindenekelőtt egy jelenségre hívnám föl a figyelmet. Arra a tér- és súlypontvesztésre, amit a szépirodalom szenved az ún. nagy folyóiratokban. A hangsúly egyre inkább a szociológiára, az egzakt- és a humántudományok összefüggéseinek bemutatására esik, a politikára (tudománnyá fejlesztett formájában politológiának nevezik), a kor eseményeinek és a kortársi életvitel tüneteinek elemzésére. Ritka a „tiszta“ irodalmi folyóirat, az a fajta, amelyet a szocialista országok irodalmi élete produkál, noha akad nyilván ilyen is. De a párizsi Esprit például kettős nyári számát kizárólag „A kooperálók és a kooperáció” kérdéseinek szenteli. Az Esprit szeptemberi száma is, egyetlen szépirodalmi collage-t kivéve, kizárólag a „jelenkor-tudomány“ körében mozog, tanulmányt közöl a közel-keleti helyzetről, a jugoszláv gazdasági életről, a kolumbiai társadalmi válságról, a néprajz és a közgazdaság összefüggéseiről.
Vannak, persze, irodalomközpontú folyóiratok is. Ilyen például a London Magazine, amelynek szeptemberi számában egy igen jó Joan Littlewood novellát találtam, amely továbbra is bizonyítja, hogy az egykori ,,dühösöknek” ugyan elpárolgott az egeket döngető haragja, de megtanultak közben írni, és életlátásukból nem veszett ki a kritikai elégedetlenség. Annál furcsábbak a versek, erőtlenek és erőltetettek, mintha a mai angol költészetből (már amennyire ismereteimből erről összképet alkothatok) hiányozna az a már nyelvéből is fakadó lendület, iramlás, amely mindig is jellemezte. Mert hogy az a hasonlíthatatlan báj, amely a véreskezű Shakespeare-től a hamvas lelkű Keatsig belengte az angol költészetet, végleg meghalt T. S. Eliot keze között, ezt nyilván tudva tudjuk. Tóth Árpádnak szinte új költői nyelvet kellett teremtenie, hogy lefordítsa Keats elégiáit, hogy magyarul megszólaltassa a belső iramlást, szinte véget nem érő lélegzetvételt, de mit kezdjen a fordító ezekkel a táviratokkal, ezzel a szárnyaszegett nyelvvel és ezzel a gátlásos ihlet- zavarral? Töpreng, és várja, hogy mi lesz még.
A szintén londoni Encounter szeptemberi számában két érdekes interjúra bukkantam. A lap munkatársai Malraux-t és Günter Grasst keresték föl. Malraux ezegyszer is kultúrfil.ozófiai kérdésekről elmélkedik, főként „korunk válságáról“ amelyet a reménytelenségben vél fölfedezni. A Remény szerzője hű maradt önmagához, hiszen mindig is a reménytelen cselekvés híve volt. Cselekvés vágyának humanista fogantatása nemegyszer a forradalom barikádjaira sodorta, mint tudjuk, ott volt az első sorokban a kínai forradalmi harcokban, a spanyol polgárháborúban, a francia ellenállásban. Ha a most sommázásnak tekinthető rezignációjával nem is érthetünk egyet, a művet s vele együtt azt az életformát, mely reménytelenül is a reményt kereste, csakis tisztelni tudjuk. Grass könyveiről, főként legnagyobb könyvéről, a Helyi érzéstelenítésről nyilatkozik, és persze nem állja meg utóbbi interjúihoz és cikkeihez hasonlóan, hogy oldalvágással meg ne támadja a nyugatnémet diákmozgalmakat. Milyen furcsa: regénye éppen az ifjúság elégedetlenségeinek és tiltakozásának társadalmi összefüggéseiben megragadott lélekrajza, ám a közíró, sőt aktív politikus Grass a jelek szerint nem ért egyet az íróval. Elgondolkoztató kettősség, tanulságos öntudathasadás, (merjem-e megkockáztatni?) valamelyest a Balzac-éhoz hasonló. Döbbenten tapasztaltam ezen a télen egy nyugat-németországi városban, ahol részt vettem egy vitaklubban Grass találkozásán egyetemi hallgatókkal, hogy ez az igazán nagy író mily értetlenül áll egy valóban ellentmondásos, de jelentős társadalmi jelenség előtt, amelyet ugyanakkor regényeiben az élet igazságaihoz híven ábrázol.
Csak futólag jegyzem ide, hogy a New York Review of Books (kizárólag könyvrecenziókat közöl) legfrissebb számában W. H. Auden, talán a legjelentősebb élő angol költő, kitűnő cikket írt Thomas Mannról (mellesleg volt apósáról), és találóan elemzi novellái alapján a művész elidegenedésének tüneteit a múlt század végén és századunk elején.
Rendkívül izgalmas a Nagyvilág 8-as számában a Fekete hatalom című összeállítás (noha nem irodalom), s a közölt szövegek között feltűnt a nem színes bőrű Norman Maileré, aki a négerek potenciális „felsőbbrendűségéről” értekezik, meggyőzően és szellemesen; a frissebb Spiegel-számok egyikében összefoglaló szociográfiai riportot olvastam a vizek szennyezettségének, a levegő mérges gázokkal való telítettségének jelenlegi állapotáról, amelyben az aggasztó adatokon túl, a legfigyelemreméltóbbak azok a tényközlések, melyekből kiderült, hogy a konszernek egyszerűen hallani sem akarnak a szűrőberendezések felszereléséről és egyéb óvintézkedésekről, mivel azok túl költségesek… Az Erie-tóban kipusztultak a halak, az autók kipufogója naponta ólomgázzal mérgezi a nagyvárosok atmoszféráját, a detergensek megmérgezik a folyók vizét, megbillen a világ biológiai egyensúlya, ám a tőkekoncentráció nem a humánum, hanem saját gazdasági törvényé szerint működik.
Megjelent A Hét I. évfolyama 1. számában, 1970. október 23-án.