És folytatódik, nincs megállás. A magam részéről teszek még egy kísérletet, egy utolsót, hátha… A többi néma csend.
Az a tragikus helyzet és tragikomikus végzetszerűség, hogy semmit sem képes tanulni ez az ország. Az iránytű tropára ment, Észak helyett Dél-Nyugatot mutat, Dél helyett Keletet, napok óta már nem a Fidesz a legyőzendő ellenfél, hanem az, aki Dobrev Klárára vagy Márki-Zay Péterre szavaz.
Ki beszél itt már Ráhel spanyolhoni lefalcolásáról, a francia borvidékről, Pegazusról és Pandóráról? Senki.
Nem kívánok állást foglalni abban, hogy melyik népség osztotta ki az első (vissza)ütést, ezen szórakozzanak azok, akiknek ez élvezetet okoz. Záporoznak az átokzsoltárok, ugyanazok a mondatok és szavak, amelyek miatt – amúgy teljes joggal – tizenkét éve gyötrődik, dühöng és szenved az ország fele. Most ugyanezek a szavak hasítanak innen oda, onnan vissza. Tényleg ugyanazok a szavak: ma már az „ajvékolnak”-ot is volt szerencsém olvasni, de nem az 5-ös számú párttagkönyv tulajdonosától, hanem magunktól. Magunkra.
A nagy közös elmeháborodottságot, a józanság, a mértékletesség és az alapfokon járatott, a racionális döntéshez, valamint a józan belátáshoz elengedhetetlen bölcsesség hiányát, a féktelen önpusztító hajlamot nem harminc éve hordozzuk, hiszen már ugyanerről írt Mikszáth és Vajda, Kemény Zsigmond és Eötvös József, Ady és Bibó, nem sorolom tovább. Érzelmek, indulatok, hitek és meggyőződések próbálják a racionális érvek látszatába burkolni önmagukat, ismétlem: itt is, meg ott is, s ezt művelik a politikában jártasnak imaginált különféle megmondók.
Egészen másra lenne most szükség, remekül lehetne demonstrálni valamit, persze megmaradva az eltérő utak és a két oldalra egyszerűsödött alternatíva fenntartása és pozitívumának folyamatos hangsúlyozása mellett. Naponta kiállva – továbbra is mind az ötnek, hatnak, valamennyinek – és elmondva, hogy sehogy másként, csak együtt, s nem egymás ellen.
Van stratégiai nézetkülönbség, de az sem a másik ellenében, hanem azért, mert mindannyian ugyanarra a csúcsra akarunk feljutni, ám az egyik a keleti oldalon, a másik a nyugati oldalon. És nem azért, mert bruhaha, a másik oldala a pusztulásba visz, bruhaha, hanem azért, mert én így látom jónak, ő meg úgy látja jónak.
És kedves szavazók, legyetek szívesek elmondani, hisz ezért szerveztük az előválasztást, hogy ti, mind, hogyan látjátok a két oldalt. Szerintetek melyik a jobban járható? Ne a megmondóemberek rációnak álcázott megérzései, fantáziálgatásai, innen-onnan táplálkozó sértettségei döntsenek, azokat már ismerjük, döntöttek azok eleget, hanem most ti, kedves választók.
És ha döntöttetek (mert ismétlem: ezért találtatott ki ez az előválasztás), s megszavazzátok, szerintetek melyik a jobban járható út, akkor a csúcson találkozunk, mert és újra: csak és kizárólag együtt, sehogy másként.
Ezt kellene szépen, tagoltan elmagyarázni a kedves választóknak – akik nem biztos, hogy hülyék, sokkal inkább más gondjaik vannak, mással bíbelődnek naphosszat – azt, hogy ez az előválasztás semmi több, csak szimpátiaválasztás. Korántsem biztos, hogy az lesz a kormányfő, aki most nyertes lesz, nem a mostani győztes fogja összeállítani a kormányt, s meghatározni a kormányprogramot, egy nagy frászt, hanem mind, valamennyien, együtt, csakis együtt, ő is, aki most győz, és ő is, aki most nem győz.
Ezért is kell majd elmennetek mindannyiotoknak tavasszal a választásra, hogy akkor is azon dolgozzatok, hogy az általatok legjobbnak tartott arány alakulhasson majd ki. Mert akkor számítani fog, de még mennyire!
Szóval ez egy szimpátia-teszt, amiért nem érdemes felkoncolnotok egymást, nem érdemes biblikus átokzsoltárokat harsogni, mert van psziché, van lelkület. És félreértéseket elkerülendő: legkevésbé a politikus pszichéjére vagy lelkületére gondolok, elvégre neki ez a dolga, hogy vigye a bőrét a vásárra, ezért lett politikus és nem váltókezelő vagy cipő-felsőrészkészítő, sokkal inkább a választók lelkére, mert az az érdekes.
Ugyanis a választó nélkül, egyik nélkül sem lesz itt semmi. Márpedig ezek a lelkek, ezek a pszichék sérülékenyek, nem érdemes bántani vagy kiröhögni őket, mert azt a mazochisták szokták csak kedvelni, igaz, e honban abból akad talán a legtöbb.
Nem kellene a hegycsúcsra való fölcaplatást azzal ellehetetleníteni, hogy az amúgy is terhes mászás közben folyamatosan ordítunk, teli tüdővel, rázzuk az öklünket, a botunkkal dühödten hadonászunk, a zöldséggel megpakolt cekkert lóbálva próbáljuk eltalálni a másik cekkeres fejét, egy-egy szikladarabbal megcélozzuk a másik úton közlekedőket, szünet nélkül, ingyen és bérmentve, a legjobb belátásunk szerint, társadalmi munkában, kommunista szombaton, gratis, unaloműzés gyanánt, ugyanabból a hozott anyagból dolgozva, amelyből az elmúlt tizenkét év során bőségesen sikerült felhalmozni, szakmányban uszítva azok ellen, akik aljas, galád, ócska, pofátlan, mocskos, agyonmanipulált, félrevezetett, megtévesztett, ostoba, tájékozatlan, fejükből kilátni képtelen módon, szemellenzőstől, a politika tudományához mit sem értve, óbaloldalinként vagy újbaloldaliként, óliberálisként vagy újliberálisként, ókonzervatívként vagy újkonzervatívként (a megfelelő aláhúzandó) volt pofájuk nem mögöttem felsorakozni.
És miután tudom, megtapasztaltam, hogy mennyire fájt az nekem, mennyire elviselhetetlen volt, hát most úgy, ahogy kaptam tizenkét éven át, pont abban a kiszerelésben adom tovább egy hétbe belesűrítve minden utálatomat, undoromat, gyűlöletemet és őseinktől örökölt nemzeti hagyományunkat, az önsorsrontás megannyi, kifogyhatatlan variációját.
Így aztán maradt a szomszéd tehenének szóló tradicionális jókívánság! Mondhatnám lakonikusabban is: pompás tájolás abba az irányba, ahol megint és újra, ki tudja, hányadszor ismét elcseszhetjük, kollektíven összekapaszkodva, ahogyan azt megtettük annyiszor.
Ábrándos szemünkkel már látjuk is a végét, amikor kebelből sóhajthatunk egy nagyot, merészet, bátrat, magyart. Be szép is lesz a nagy bukás után, kedves Ady Bandi, egymás sírjára hordani a virágot meg az átkot!
Forrás: Facebook via Újnépszabadság
