a Magyarázat mindenre sikeréről, az állami támogatás hiányáról és a hatalmi frusztrációról.
Nem lehet a végtelenségig széllel szemben dolgozni – mondja interjúnkban Petrányi Viktória producer és Mundruczó Kornél rendező, az idén húszéves Proton Cinema két alapítója. A produkciós cég áll többek közt a nemrég bemutatott Reisz Gábor-film, a Magyarázat mindenre mögött.
– Sokan mondják, hogy örömteli, ha az állami támogatáshoz nem jutó rendezők rendszeren kívül is tudnak forgatni, de ez hosszú távon nem működik. Tényleg nem?Petrányi Viktória: Ez sajnos valóban nem fenntartható modell hosszú távon. De mi hiszünk abban, hogy amíg nyitva a cégünk, újabb és újabb lehetőségeket kell teremtenünk. Jelenleg üzleti bevételünk jelentős részét visszaforgatjuk abba, hogy kulturális értéket képviselő magyar filmeket gyártsunk. Olykor megfordul a fejemben: nem biztos, hogy magunkra kellene vállalni ezt a feladatot. De úgy érezzük, ez részben kötelességünk is. Nem állítom persze, hogy időről időre ne fáradnék el abban, hogy széllel szemben dolgozunk.
– Ebből mi következhet?
P. V.: Nehéz nem meghallani az üzenetet, hogy az ország köszöni szépen, nem kér belőlünk. Kornél is erre jutva költözött végül külföldre, holott a legkevésbé sem szeretett volna. Sportpárhuzammal élve, ha egy válogatott úszót nem edzenek, nem versenyeztetnek, akkor egy idő után veszít az erejéből, tehetségéből. Nem csak amiatt nem fenntartható ez a modell, mert kimerítő, bizonytalan és gazdaságilag kétséges. Hanem mert erodálódnak a tehetségek, ha mindig istállóban tartjuk őket. Létrejöhetnek fantasztikus alkotások, mint most Reisz Gábortól a Magyarázat mindenre. De ő sem csinálhat élete végéig mikro-költségvetésű filmeket. Nem minden alkotás készíthető el így.
Mundruczó Kornél: Azt érezzük, hogy az úszók alól leengedték a vizet a medencéből, most pedig kapálózik mindenki. Alkotóként nem hagytam el az országot, nem disszidáltam: itt van a Proton, itt vannak a gyerekeim. Iszonyúan fontosak a gyökereim, a legjobb munkáim Magyarországhoz kötnek. Az persze, hogy az utóbbi időben sem színházban, sem filmben nem tudok csinálni semmit, szomorúvá tesz. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy külföldön viszont igen.
– De az ország valóban nem kér a művészekből? Az egész országot azért nem azonosíthatjuk a filmes pénzosztókkal.
P. V.: Ez igaz, de a dolgoknak valamilyen módon találkozniuk kell. Nem tölthetjük azzal felnőtt életünk nagy részét, hogy keressük az okokat vagy bűnösöket: miért, ki miatt nem csinálhatjuk, amit csinálnánk. A szembeszélben az a jó, hogy így gyakrabban kell feltennünk magunknak a kérdést: vajon tényleg kell-e, szükséges-e, amit csinálunk? Vagy egyszerűen csak a kormány kottáját teljesíteni – túlteljesíteni – akaró döntőbírák félnek? Mindenesetre nem tudok és nem is szabad azon gondolkodni, hogy egy projekt megfelel-e vélt igénynek vagy narratívának. A kultúrának nem dolga, hogy magát korlátozza, magát elemezze.
– Egy velencei díjat azért már a filmintézet sem tud figyelmen kívül hagyni, nem?
P. V.: Ne legyenek illúzióink: dehogynem. Egy párhuzamos univerzumban mások az érvek. Általában az a téveszme a fesztiválokról, hogy afféle átpolitizált, köldöknéző, belterjes bohóckodás az egész. Azt hiszem, ez még csak nem is valamiféle rosszindulatú vagy paranoid felvetés, a legtöbbször csak arról van szó, hogy akik ezt mondják, azok valóban nem tudják: ezek a fesztiválok a nemzetközi piacon az eladások sarokkövei. Piaci jelenlétet adnak, erre épül az iparág egy része, innen vezet az út a nézőkhöz bizonyos filmeknél.
M. K.: Ebben a szerzői filmes szegmensben a fesztiválokon való megjelenés generálja az eladásokat. Tehát a fesztivál nézőket jelent. A probléma, hogy ha nincs magyar állami támogatás magyar filmre, és a filmet más ország finanszírozza, kénytelenek vagyunk elveszíteni a magyar nyelvet. Amennyiben a pénz ötvennél több százaléka külföldről jön, kikerül a kezünkből a kontroll nagy része. A piaci pozícióinkat feláldozva át fogjuk adni végül külföldi producereknek a kreatív ötleteinket. Ez a tehetségeink elpazarlása. Ezért fontos nekünk, hogy a Proton Cinema mint filmkészítői műhely is működjön. Ha eredményeket érünk el, bizonyítani tudjuk, hogy a tehetséges alkotókat nem lehet elhallgattatni az egyik legdrágább műfajban, a filmkészítésben sem.
P. V.: Félreértés ne essék, nem gondoljuk azt, hogy nekünk bármi alapértelmezetten járna. Nem hiszszük, hogy minden jó alkotó minden pályázatának át kellene mennie. De vannak mérhető eredmények, és vannak szakmai szempontok, amelyeknek túl kell mutatniuk az ideológiai vagy értékvitáinkon. Mennyit kell letennünk az asztalra ahhoz, hogy ne mindig a rajtkockáról induljunk?
– Pályázatokat beadni kell vagy érdemes még? Hiszen időnként mégis csak adnak egy-egy projektre pénzt. Elkészült végül a Műanyag égbolt is, amelynek Viktória volt az egyik producere.
P. V.: Bár jelenleg nagyon kevés anyagot adunk be, nem mondunk le önként a pályázathoz való jogunkról. A Műanyag égbolt egyébként Inkubátor-projektként indult, tehát a támogatást nem a filmintézet szavazta meg. Később a projekt megnőtt, nemzetközi partnereket szerzett, végül kiemelték az Inkubátorból. Azt én sem gondolom, hogy az NFI-nek lenne egy direkt pusztító szándéka, de a meggyőződésnek álcázott félelem irányít. Az a nyomás, amely alatt most élik az életüket, erősen befolyásolja a döntéseiket, és persze mindig akad kivétel is. Nincs egyetlen irányító elv. Keveredik a valós meggyőződés és a szakmaiatlanság a politikai prioritásokkal, megfeleléskényszerrel.
– A nemzetközi koprodukció mennyire fontos összetevő?
M. K.: Az európai finanszírozás mindig is erre épült. Hiszen nincsenek akkora nemzetállamok, amelyek eltartanának komplett filmkultúrákat. Kivéve talán a franciákat, de csak azért, mert ők mániákusan imádják a mozit. Ám alapvetően egy osztráknak, lengyelnek, románnak vagy portugálnak szüksége van koprodukciós partnerre. Ami nemcsak azt jelenti, hogy finanszírozza valaki a filmet: piacot is nyit az együttműködés. A koprodukcióktól már Andy Vajna kezdte elvágni az országot, csak ő szakmai szempontból közelítette a kérdést. A hollywoodi stúdiók logikáját vallotta: a stúdió kontrollál és tulajdonol mindent. Az európai rendszer ennek a tökéletes ellenkezője, közös a tulajdon, közös a kontroll, közös a piac. Ezt Andynek nem volt könnyű megértenie. De ő legalább valódi filmes volt. A probléma az, hogy folyamatosan gyerekként kezelik a kultúrát meghatározó alkotókat, producereket. És elérkezel abba az életkorba, amikor ez nem áll jól.
P. V.: Világos, hogy a koprodukciók – bármit tűzött is a zászlajára a filmintézet – nem élveznek valódi prioritást. A gyakorlatban pedig nem tudunk úgy koprodukcióban részt venni, ha nem kapunk a saját hazánk részéről semmilyen támogatást.
– Közben a helyzetbe hozottak részéről érezni egyfajta frusztrációt is. Lajos Tamás producer fejtegette egyszer, amiről már szó esett itt korábban, hogy szerinte a nemzetközi díjakat egymásnak osztogatják politikai megfontolásból. Mi állhat a hasonló mondatok mögött?
P. V.: Tőle ezt nem hallottam, de sok ilyen hang van. Az ideológia – nem csak ez – legtöbbször frusztrációból táplálkozik. Ezt azért sajnálom őszintén, mert Lajos Tamás például alapvetően mégiscsak szakember. Boldogul, vannak eredményei. Egymást azzal támadni, hogy „a te eredményed csak azért van, mert” – egyrészt felesleges, másrészt nem is túl előremutató. A nagy része az ilyen véleményeknek szerintem elsősorban ismerethiányból fakad, aztán valahogy mondássá kövesedik, és akkor már annyit halljuk, hogy igazságnak hat.
M. K.: Miniszterelnök úr fejtegette, hogy ’68-as térfoglalást tapasztalni az egyetemeken. Már bocsánat, de ’68 már ’73-ban halott volt. Nézzünk csak meg erről néhány Godard-filmet, vegyük észre az új hullám kifulladását. Azt a saját bőrömön tapasztalom, hogy a fesztiválok teljesen szakmai helyszínek. Lajos Tamás is nyert Emmyket, annál feljebb nem nagyon lehet jutni. Nem hiszem, hogy erre pedig nekem azt kellene gyanítanom, hogy valamiféle reakciós csoportosulás ütötte fel a fejét az Emmyben. Nem ezért kapta, hanem mert szakmailag kiváló munkát végeztek. Mint ahogy Reisz Gábor filmje is az újdonságokat felvonultató velencei szekcióban tudott megszólalni, és a zsűritagok úgy gondolták, fontos ezt értékelni. Voltam jó pár nemzetközi zsűriben, és semmi ideológiai egységesség nincs, mindig szakmai alapon szoktunk beszélgetni.
P. V.: A frusztrációból fakadó véleményekkel az a probléma, hogy ezek hozzák magukkal a rögtönítélő bíróságokat, és visszamenőleg is csak a maguk igazát keresik, tehát egy idő után mindegy, hogy ki mit gondol igazán. Pedig a Magyarázat mindenre is arról szól, hogy tekintsünk végre máshogyan egymásra. A „ti és ők” elvét egyszerűen el kell törölnünk. Az NFI működése viszont most sajnos épp erre épül.
– Mi a helyzet a Proton másik projektjével, Vermes Dorka következő filmjével? Az Árni nehezebben lesz befogadható?
P. V.: Dorka filmje nagyobb nézői bevonódást igényel. Nem szabad a két művet befogadói siker mentén összehasonlítani. Nem összevethetők. Dorka filmje a legerősebb európai művészfilmes hagyományokhoz kapcsolódik. Nem az a lényeg, hogy ez hány nézőre váltható itthon.
M. K.: Ugyanez elmondható arról is, amikor Kis Hajnival vagy Kárpáti Mórral dolgoztunk (előbbi a Külön falka, utóbbi a Saját erdő és a Jövőnyár rendezője – a szerk.). Szerintem Kárpáti az egyik legtehetségesebb magyar alkotó. Csomó olyan dolgot hordoz, ami teljesen újszerű a magyar filmben. Hogy benne lesz-e egy szélesebb közönség egy ponton, az még kérdés. Kis Hajninál már az első körben lehetett sejteni, hogy szélesebb körben is robban majd.
– Ráadásul Vermes Dorkának a visszatérő melegtéma miatt sincs egyszerű dolga. Az ifjúsági irodalom mellett mennyire vannak veszélyben ilyen szempontból a filmek?
M. K.: Pályázni nem tudnánk vele, nyilván.
– Ellentmondásos a helyzet, mert például a transztémájú Tobi színei végül elkészülhetett. A veszprémi Mozgókép Fesztiválon aztán mégsem adták le.
P. V.: Azért jó példa ez a film, mert azt mutatja, hogy érzelmek, dilemmák, félelmek tekintetében ugyanazok az emberek vagyunk. A Tobi színeit, ha konzervatív szavazók megnéznék, értenék és tetszene nekik. Csak azért nem nézik meg, mert valahol ez eldőlt, hogy itt valami életveszélyes tartalomról van szó, amely teljesen felforgatja a világképeket. Holott teljesen érvényes módon mutatja be ezt a tépelődést, ezt a fájdalmat bármilyen politikai nézetű ember számára.
M. K.: Ez az LMBTQ+-téma tényleg rendkívül erőltetett a magyar politikai térben. Minden propagandatörekvés ellenére Magyarország szerencsére még nem homofób nemzet. Ez politikai termék, mert most éppen nincsen más. Otromba, veszélyes és cinikus egyszerre.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 44. számának (november 3–9.) nyomtatott változata.