Azzal, hogy Eugen Tomac személyét jelölte miniszterelnöknek, Nicușor Dan nem egyszerűen egy politikust választott – bár az illető valóban pártelnök, igaz, egy zsebpárté –, és nem is egy technokratát. Hanem a saját emberét választotta.

A rendszerváltás utáni román politikai hagyomány szerint – Antonie Iorgovan és Ion Iliescu óta – az államfőnek szüksége van a saját kormányára. És akarja is azt. Nicușor Dan sem kivétel. Különösen azért nem, mert most gyakorlatilag sarokba szorítja és politikailag térdre akarja kényszeríteni őt a Bolojan–Fritz-féle politikai tábor, amiért az elnök nem állt melléjük a PSD-vel szembeni konfliktusban. Mostantól a választásokig a Bolojan–USR-tábor nyíltan vagy a háttérben, nap mint nap, óráról órára Nicușor Dan gyengítésén fog dolgozni.

Tomac elsősorban alkalmazkodóképességben hasonlít az elnökhöz. Ahogy Nicușor Dan matematikusi ügyességgel navigál a román politika zavaros vizein – legjelentősebb fordulata talán az volt, hogy a radikális-progresszív, neomarxista közegekből egy szélesebb, akár konzervatív árnyalatokat is befogadó centrum felé mozdult el –, úgy Tomac is simulékony, ügyes politikusként vált ismertté, aki mindig tudja, mit kell mondani a megfelelő pillanatban, hogy lehetőleg minél kevesebb embert sértsen meg.

Bár az elnök függetlenként mutatja be, Tomac korántsem egy Hófehérke. Felmerül a kérdés: független lehet-e saját múltjától?

Politikai pályafutása során kevésbé az ideológiákhoz, inkább a vezetőkhöz kötődött. Különleges tehetséggel tudott a bőrük alá férkőzni: először Traian Băsescu, most pedig Nicușor Dan esetében. Tomac mestere annak, hogy a lojalitás látszatát fenntartsa addig, amíg az idő múlása vagy a politikai körülmények fel nem oldják e lojalitás kötelezettsége alól.

Ha fel akarjuk oldani a vele szemben egyesek által megfogalmazott szkepticizmust, két szempontot kell figyelembe vennünk. Egyrészt arról van szó, hogy a bolojanista–USR-es tábor elszántan bojkottálni szándékszik Nicușort, nem akarja hagyni, hogy megoldja a problémát, függetlenül attól, milyen névvel áll elő; céljuk mindenáron kompromittálni az államelnököt (akár a nemzeti érdek sérelmének árán is), így a következő választásokon kudarc felé taszítani; Tomac ebben nem célpont, hanem egy eltévedt lövedék áldozata. Másrészt pedig olyan személyes ellenszenvről van szó, amely különféle okokból Tomac személye, illetve Tomac politikus ellen irányul.

Az első kategóriába tartozik például Iohannis egykori talpnyalója, Ludovic Orban. Miután – emlékezzünk csak néhány évvel ezelőttre – megforgatták a DNA-nál, a korrupcióellenes ügyészségnél, Orban úr teljes felszereléssel és minden holmijával az USR-es, újabban pedig a bolojanista táborba költözött át… valószínűleg épp emiatt távolították el a Cotroceni, az elnöki hivatal csapatából. Következésképpen nem meglepő, hogy valahányszor alkalom adódik rá, Orban az államelnök torkának ugrik, akit a Bolojan–Fritz páros és az ő buzgó híveik „árulónak” minősítenek, miután – a Băsescu–Coldea–Kövesi-mocsárból származóktól eltérő főügyészeket nevezve ki – megtagadta, hogy a kezükbe adja az igazságszolgáltatást (és az országot). Ezért nem meglepő, hogy Orban minden lehetséges álláspontról támadja és becsmérli a Tomac-megoldást.

A második kategóriába tartozhat az RMDSZ tábora, amely érzékenyen reagál bizonyos kijelentésekre, amelyeket Tomac állítólag a múltban a román–magyar kérdéssel kapcsolatban tett. Itt azonban várható, hogy felülkerekedik a magyar döntéshozók érettsége.

Lehetnek még mások is, akik ellenségesek Tomaccal szemben. Cristian Diaconescu, akit Băsescu kedvenc tanítványa félreállított a PMP vezetéséből, aligha szereti túlságosan Tomacot. Őt is eltávolították Cotroceni-ből, hiszen mégsem taposhattak egymás tyúkszemére Tomac-kal!

Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a Băsescu-kérdés terheli az újonnan jelölt politikust, és ez a legfőbb hátránya mindabban, amire most vállalkozik. Persze most nincs értelme újra elővenni a băsescui bűnök hosszú lajstromát. Traian Băsescu versenyben van a rendszerváltás utáni korszak legsötétebb alakjának címéért. Ion Iliescu mellett. De nem a Ceaușescu menekülése utáni halálesetek miatt, nem is a bányászjárások miatt, és nem is azért, mert az országot Gorbacsov Oroszországa felé orientálta, hanem másfajta, szörnyű tettek miatt. Petrov (az volt Băsescu titkosszolgálati fedőneve) mély, maffiaszerű, a román állam jelenlegi és belátható jövőbeni működésében helyrehozhatatlan traumákat hagyott maga után, beleértve, hogy az erőszakszervezetekre bízta a bűnösség vélelmének megállapítását, kimondását. Most, hogy már nyomja az öregség, de nem annyira a dohányzás, mint inkább az alkoholfogyasztás következményeként, valamint a Coldea–Kövesi révén felügyelt háttérállam visszaéléseivel terhelt lelkiismeret…Azzal, hogy határozatlan időre bevezette a román igazságszolgáltatásba az önkény, a bosszú és a politikai manipuláció mérgét, ami például Stan Mustață halálát okozta – olyan visszaélések, amelyeket Nicușor Dan elnök is elítélt – Traian Băsescunak a legcsekélyebb nyilvános szereplést sem kellene engedélyezni.

Nemigen láttam olyan média-döntéshozókat, akik azt mondták: „Állítsuk le Băsescu szerepeltetését a képernyőn vagy a lapokban! Tartsuk távol a bizonyított szekus besúgókat médiától!”

Hogyan lehetne megtisztítani a politikai és médiavilágot, ha a vizek nem válnak szét? Ha a volt Securitatéval való együttműködés sem jelent már vörös vonalat harminchat évvel Ceaușescu bukása után, akkor miért csodálkozunk a zűrzavaron, amelyben a romániai kollektív tudat vergődik? Miért csodálkozunk a „szuverenisták”, a Georgescu-félék újbóli megerősödésén és felemelkedésén, amikor a „szekus” Băsescu minden csatornán jelen van, és demokráciából ad nekünk leckéket?

Ezért, amennyiben Tomac úr szakít a băsescui paradigma hibáival, függőségeivel és kötelezettségeivel, amennyiben képes megfeledkezni a Népi Mozgalom (PMP) nevű „csimbók-pártról”, amelyet Băsescu mentőövként talált ki saját magának (és amelybe maga Tomac is belekapaszkodott, második helyen, Brüsszel oda-vissza útvonalán), egyszóval ha képes teljesen tiszta lapot nyitni, szakítva politikai múltjával, amelyet olyan személyhez kötött, akihez nem kellett volna (és amelytől, jegyezzük meg, nem határolódott el, ahogy tudomásunk szerint egyetlen más băsescui hívő sem) – ha mindez letisztul, akkor Tomac úrnak lehet esélye a hitelességre.

Attól is függ, milyen csapatot fog javasolni. Azt mondják nekünk, hogy politikamentes, „technokrata” miniszteri kabinet lesz. Egyetértünk, bravó! Mennyire technokraták? A médiában emlegetett nevek közül szinte egyik sem „szűz” politikailag. Ne ringassuk magunkat hiú ábrándokba. Szigorú értelemben vett technokrata kormány nem létezik. Minden „technokratát” valamikor politikailag emeltek fel, különben technokrata maradt volna egész életében, és senki sem hallott volna róla.

Például Luca Niculescu neve felmerül a külügyminisztérium élére. De mindenki tudja, hogy a volt párizsi nagykövet USR-orientációjú. Dragoș Pâslaru úr REPER-orientációjú. Bogdan Drăgoi úr és dr. Cătălin Cîrstoiu Băsescu-orientációjúak. Ilyen körülmények között, amikor majd eljön az elszámolás ideje, a PSD még megbánhatja, hogy megbuktatta Bolojant, és cseberből vederbe került, s ráadásul még miniszterei sem lesznek a kabinetben.

Tehát, hacsak a következő tíz napban Tomac úr nem adja vissza a megbízatását, vagy nem bukik el a parlamentben, akkor látszatra „tiszta” technokrata kormányunk lesz. Ez sem újdonság errefelé – az ilyen megtévesztő látszat. Az 1989 decembere után kialakult román politikai kultúra lényege: „ami látszik, nem az, ami látszik”.

Nincs Európában még egy olyan politikai rendszer, ahol nagyobb lenne a különbség a látszat és a lényeg között, mint Romániában. Ez a kettősség a Dâmbovița partján óriási, mindent átfogó méreteket ölt. Ebből a mintából, őstípusból a körvonalazódó kormány sem tud kitörni.

Maga Tomac úr jelölése sem az, aminek látszik. Az elnök egy rendkívül kockázatos lapot játszik meg, a penge élén egyensúlyozva. Gyakorlatilag a saját politikai jövőjét teszi fel tétként. Képes lesz-e vajon megfordítani a tételt, miszerint „ami látszik, nem az, ami látszik”?

Forrás: Cotidianul