Eugen Jebeleanu 110

Száztíz éve, 1911. április 24-én született Eugen Jebeleanu román költő, műfordító. Lapunk, A Hét igazi barátja volt. De több annál: a magyar irodalom barátja; a János vitéz románul az ő tolmácsolásában olvasható. Megérte a rendszerváltozást: nyolcvan éves korában, 1991 augusztusában halt meg.

Rugaciune

Tatăl nostru carele eşti în ceruri
coboară, de eşti, pe pământ
şi opreşte viforul morţii
şi fă din căşti pălării
şi mângâie feţele morţilor
păstrându-i în viaţă pe vii
şi stai printre noi de ni-eşti tată,
din sângele scurs făcând vin
şi fă din oricare armată
alaiuri civile.
Amin.

Ima

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szállj alá, ha létezel, a Földre
és állítsd le a halálforgatagot,
a sisakokból készíts kalapot,
és simogasd meg a halottak arcát,
míg az élőket megtartod,
hisz atyánk vagy, köztünk maradj,
a kifolyt vért változtasd borrá
és alakíts át minden hadat
polgári menetté.
Ámen.

Fordította Csata Ernő

Jékely Zoltán: Eugen Jebeleanu János vitéz-fordítása

Hogy már elöljáróban valami nagyon szépet és méltót mondjunk Jebeleanu vállalkozásáról, megkockáztatjuk a talán kissé poétikus, de a tündéres nagyotmondások és csodatételek petőfis légköréből nem kirívó megállapítást: a kitűnő román költő rózsát dobott a költészet tündértavába, s abból épen, eredeti ragyogásában, hervadatlan fiatalságában bukkant ki a János vitéz román változata…

Jebeleanunak, Rilke és Apollinaire s más kiváló nyugati és orosz költők tolmácsának, nem ez az első ily csodatevő gesztusa a mi nagyjaink románul való életre keltése terén: ismerjük és becsüljük Vörösmarty-, Ady-, József Attila-tolmácsolásait is. Ezekkel is a legmaibb román műfordítói iskola felkészültségével birkózott meg. A János vitéz-ben azonban, már csak terjedelménél fogva is, úgy érezzük, magyar költőket átültető tevékenységének csúcsára érkezett.

Mesét fordított, verses mesét; vagyis az ismeretlen népköltők szerepét töltötte be ezúttal, azokét, akik érintkező történelmünk során magyar mondát-mesét románná mondogattak át (mint ahogy megtették ezt magyar társaik is) a fonók és kalákák, pásztori bóbiskolások tűzvilágba néző óráin. Az állandó, évszázados és megszakítatlan oda-vissza áramlás egy folyamatát vállalta magára, amaz áramlásét, melyben az őseredeti, az első változat keletkezését is csak képzett néprajzkutatók támpontjaival lehet eldönteni. S ha tudomásul vesszük, hogy száz esztendő a mesékben, valamint a mesék életében sem nagy idő, beletörődünk abba, hogy a tökéletes román János vitéz is körülbelül egy évszázadig váratott magára.

Nem tudjuk, mennyi idejét vette igénybe ez a munka, vagyis hogy ama rózsaszál bedobásától az új János vitéz megszületéséig mennyit kellett a fordítónak várakoznia… Ahhoz, hogy a varázslat sikerüljön, először is a hangsúlyos magyar tizenketteseknek megfelelő, de a román verseléstől sem idegen versformát kellett választania. Erre pedig az eredeti szótagszámot és metszetet megtartó trocheikus dyméter kínálkozott. Különösebb dallambeli eltérés ehhez képest csupán a pirrichiussal záró magyar metszet- és sorvégek román változataiban észlelhető: ezeken a pontokon ugyanis a fordító mindenütt nőrímes megoldásokkal élt, azaz a román változatot puhábbá, dallamosabbá tette. Úgyszintén bizonyos természetesen kínálkozó szépítő eljárást kellett követnie az eredetiben sűrűn előforduló, erős asszonáncok eltüntetésére: ezt ugyanis a tiszta rímes román verselés nem szenvedheti. S ha szenvedhetné is, nem jobb-e, hogy ezt a két sort például a XIV. ének végéről:

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;

Meg is tette volna, hiszem az egy istent

a găolă és făgăduială, szinte teljes értékű rímnek számító megoldással adta vissza?
(Ez a probléma különben a magyar Lorca-kötet fordítóit is foglalkoztatta; ugyanis a spanyol eredetinek nemzeti sajátosságszámba menő és a modern költői gyakorlatban is elevenen élő asszonáncait, kiadói és szerkesztői consensus alapján, végül is majdnem mindnyájan rímmé eufemizálták, éppen azzal a megokolással, hogy a modern magyar műfordítói verselésben kirívó volna s a közönséget félrevezetné a rengeteg asszonánc…)

A románul értő magyar olvasónak külön élvezetet okoz egy-egy magyar kölcsönszóval való találkozása a román szöveg megfelelő helyein; feltehető, hogy a fordító szintén gyönyörűségét lelte ebben a két nép érintkező múltját reveláló és bizonyító lehetőségben.

Lássunk embereim, az áldomás után – mondja a rablók kapitánya a VI. ének 13. versszakában. Măi ortaci, acuma vie aldămaşul – hangzik ez románul. Vagy hallgassuk csak, hogy szól a XX. ének első versszakának 3-4. sora magyarul, majd románul:

Mert nem látott minden léptében nyomában

Olyat, amit látott Óriásországban.

Că nicicînd nu-i fuse dat lui să zărească

Lucruri ca in ţara cea urieşească.

De hogy verstechnikai részletekbe ne vesszünk, hadd mondjuk ki sommázva, hogy Jebeleanu a művészi egyenértékességnek is aligha marad alatta, sőt, olyankor győzi csak igazán, amikor Petőfit is istenigazában elkapja a nagy mesemondók képzelete, s csodálatos színekkel bont ki és tesz felnőttek számára is feledhetetlenné egy-egy jelenetet vagy tájleírást. Ilyen például a zsiványokon betelő végzet, a tűzhalál ecsetelése vagy a boszorkánylovaglásé, nemkülönben az utolsó két ének tündéres részletei. Ezeken a pontokon a legszebb román verses népmesét, Eminescu Bolond Kalin-ját juttatja eszünkbe.

Nem tudjuk azonban, nem esett-e némi félreértés, amikor a zsiványjelenet II. versszakának első sorát fordítván, a kapitány megszólítását: Te derék legény vagy, azt a bátor szented – Cruceata voinice! Eşti un om jumaté-val adja vissza. Úgyszintén, mint aki alkalmasint nem ismeri az alföldi homokon nyargaló, ördögszekér nevű bogáncsot, a IV. ének 8. versszakának 3. sorát – Ha látsz szárazkórót szélvésztől kergetve – a szemléletességben gyengébb, sápadtabb De-i vedea in cale creanga veştejită-val óhajtja érzékeltetni, aminek jelentése magyarul csak ennyi: ha látsz az utadban száraz ágat.

Jebeleanu János vitéz-fordítását a költő hitvesének, Florica Cordescu-nak lendületes és erőteljes akvarelljei meg tusrajzai illusztrálják. Boszorkányaiban, zsiványaiban, óriásaiban zavartalanul gyönyörködhetünk – de hogy miért öltözteti János vitézt, a sujtásos, pitykés, paszományos, dolmányos huszárt jellegzetes XIX. század közepi svalizsér vagy ulánus hadnagy uniformisba (magas, kemény mundérgallér, „ántánt”-szíj, magas szárú csizma, bajusztalan arc), nemigen tudjuk magyar fővel megérteni.

A remek kiállítású, albumszabású könyv kitűnő papíron, 20 000 példányban forog már közkézen Romániában. Illesse köszönet és dicséret mindazokat, akik – a jó ügyet szolgálandó – előállításán fáradoztak!

1958