Időn túli beszélgetés a százhúsz éve született Karinthy Frigyessel, aki tagadja őstehetségét
Korábbi kísérleteink sikerén (Ady Endre, Bajor Andor) felbuzdulva, esztendő végére érve az év másik nagy ünnepeltjét, Karinthy Frigyest idéztük meg képzeletbeli beszélgetésre, művei által. Mi már tudjuk, hogy ez nem lehetetlen, hiszen a „hat lépés” vagy „hat kézfogás” elméletét éppen ő alapozta meg 1929-es Láncszemek című novellájában. Eszerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, amelyben a két végpont között maximálisan öt elem van…
Ágoston Hugó
– Az Ön halálakor legjobb barátja, Désiré, azt mondta, idézem szabadon a felesége, Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona önről szóló könyvéből: „Ez a marha volt közöttünk az egyedüli zseni. ”Úgy sejtem, az ön titka összefügg azzal, hogy mohón az Egészet akarta: mindent megérteni, mindent megtapasztalni, mindent megírni. Szóval a hegedű, ugye? Amikor a cirkusz igazgatója csak az akrobatikájára kíváncsi, de ön a lelkét nyújtja át a közönségnek…
– Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam – a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam, kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül – oly könnyen hogy nem éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején – elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott; az egyik lábára, mely inogva csendben körbefogott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán – a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt… Remegő kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben. (Cirkusz)
– Az egyik szilveszterre írta, versben, “palacküzenetét”. Nem a legderűlátóbb. Mi izgatta? – “Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik / Szélességi, a Szégyen / Századik Hosszúsági / S a fogatösszeszorító Dac / Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken / És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.” (Üzenet a palackban)
– Nos, ez a kérdés még eldöntetlen, visszafelé biztosan. Tudvalévő az is, hogy ön- és közveszélyes pacifista és “világegyesítő” volt. Ha látná most az Uniónkat!
– Szerénytelen magánvéleményem az (…), hogy az Európai Egyesült Államokat igenis meg kell és meg lehet csinálni, úgy, ahogy a Népek Szövetségének programja elképzeli. (…) Pán-Európa ellenségei a hazafiságra hivatkoznak, a nemzeti érzésre, fajták életakaratára és becsületére. Tévednek. Fajták és nézetek életét, a lényeget, ahogy ma áll a világ, éppen hogy Európa összefogása mentheti csak meg. (U. S. E.)
– Ön 1887-ben született, tíz évvel Ady Endre után, idén százhúsz éve. Micsoda századforduló volt az önöké! A modernizálódó, kiteljesedő, önmagára és a világra nyíló Budapest és szervesen benne az önök liberális, szabad köre, szellemi bandája… Az Ön tréfái, zseniális szótalálmányai, -alkotásai – halandzsája! -, fordulatai („magyarázom a bizonyítványomat”) ma köznyelvi kincsek… Bár nem végzett egyetemet, Önt hatalmas tudásvággyal és intuícióval ajándékozta meg a Fennvaló. Ön talán őstehetség?
– Mondjuk ki kereken, őstehetségnek az számít, aki semmi egyebet nem tud, mint azt, hogy tehetséges… Ez a hozzáértők szerint valami nagy érdem, mert ezeknél egészen biztos, hogy a tehetségüket nem egyébkénti műveltségükből vagy szorgalmukból vagy tanulásukból szerezték, hanem egész biztosan megvolt bennük, ezzel jöttek a világra. Úgy van ez valahogy, mint egy életfogytiglani börtönre ítélt rabbal, aki Vácott ül a cellában – ezt igazán nem lehet meggyanúsítani, hogy ő követte el a betörést tegnap éjjel a Retek utcában. Minden gyanún felül áll, alapjában véve ő a legtisztességesebb, leghozzáférhetetlenebb jellemű ember. Ebben azonban az is benne van…, az a feltevés, hogy én például, aki nem vagyok őstehetség, én loptam a tehetségemet. Vagy legjobb esetben találtam valahol, valaki otthagyta a padon, én felvettem, én felvettem, nem jelentettem be a rendőrségen vagy az Akadémián (ahol pedig nagyon keresték), hanem megtartottam magamnak. (Őstehetség)Az a néhány gondolat, elképzelés, megértés, új rend, amihez formát tudtam találni életemben, mindig rendkívüli körülmények, zökkenők, válságok közt született meg bennem. (Kassa, Eperjes, útinapló)
– “Az író az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet” – Kosztolányi Önről “mintázta” ezt az aforizmáját. Képzettársításai, ötletei, paradoxonai eredeténél, mondhatni, egyszerűen a spontán szóélmény áll.Jól látjuk-e vajon mindezt?
– Nekem a szó, azon kívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak… (Mennyei Riport) Rólam keresztelték el a világot, / Nekem zenélnek a Hét Csillagok, / Velem harcol az ördög, isten ellen // Hozzám sietnek a szép kisdedek. // Bennem feszül a kéj, fehéren izzó, / Belőlem buggyan aztán langyosan, / Rajtam cikázik át az úr haragja, / Teherben tőlem duzzadnak a fák. // Engem idéz, ki sóhajt itt e földön, / Felém rohan a parttalan dagály, / Miattam ránt kardot a büszke Bosszú / Mögöttem bűzlő véres bűnökért. // Előttem köd, helyettem senki, semmi, / Köröttem fény, utánam néma csönd – / És mégis minden nélkülem lesz és volt / És semmi nem történik általam. (A költő)
– Ön a magyar irodalom legtöbbet olvasott írója, művei fogalommá váltak:Így írtok ti, Tanár úr kérem, Utazás a koponyám körül, Capillária… A sokezer kroki, elbeszélés, darab. A Gulliver utazásai, a Tom Sawyer kalandjai, a Micimackó konzseniális magyarítása. Tudjuk, sokat foglalkoztatta író és olvasó viszonya. Mondana most erről valamit, mester?
– Sajátságos, a természettudósok tanúsága szerint csak igen ritkán megfigyelhető jelenség, melynek okát a terápia sikertelenül keresi. Külalakja egészen olyan, mint az embereknek és a többi íróknak: táplálkozik és lélegzik. Tartózkodási helye bizonytalan. Állítólag és régi könyvek szerint, a negyvenes években még csapatostul szemlélhető volt az irodalmi életben. Két fő válfaját különböztetik meg az asztrológusok: a közönséges olvasót és az ún. nyájas olvasót; mindkét kifejezés kiveszőben van. Jellemző és kardinális tulajdonsága az a jelleg, melyből nevét is nyeri. A könyvek és tárcák és tudományos művek és versek írásának fordított (reciprok) műveletét végzi – ezt a különös jelenséget laikusoknak alig lehet megmagyarázni. Ez a sajátságos, korcs faj nem írja a verset és novellát, mint a normális ember, hanem a mások által már megírt verset, respektíve novellát kezébe veszi, és egy sajátságos, csak általa ismert kulcs, az ún. olvasás által annak tartalmát tudomásul veszi. (…) E tünemény magyarázata, úgy látszik, abban keresendő, hogy a novella vagy vers betűinek, amiket mi leírunk, van valami értelme vagy jelentősége, amit az olvasó fel tud fogni, és meg tud érteni. (Együgyű lexikon)
– Egyik híres mondása szerint a humorban nem ismer tréfát. Érdekes lenne kideríteni, miként kapcsolódik össze ezzel az, amit József Attila, a költő mondott, hogy “a líra logika”… Meg aztán a mi nagy erdélyi humoristánk, Bajor Andor is ötlött valami hasonlót, persze sötétebbet egy sötétebb korban, miszerint csak akkor akasztja fel magát, ha minden kötél szakad… Tehát, mi is a humor?
– Bergson elmélete szerint a humor úgy jön létre, hogy a mechanikusan történő dolgokat megfordítjuk, s úgy tekintjük őket, mintha nem volnának megfordítva. Szemléltetőleg: ha például valaki felöltözve véletlenül beleül egy kádba, szórakozottságból, abban a hitben, hogy a karszékbe ült bele, és most valaki megfordítja a zuhanycsapot, és az illető úgy tekinti, mintha nem volna megfordítva, tehát tovább ül a kádban: ez esetben a humor (nedvesség) szemlélhetővé válik, és az illetőt benedvesíti. Ez az állapot másokban a hasizomnak sajátságos rángatózását idézheti elő, mely egészen a szájig, a szájon keresztül egészen a fülekig terjedhet, s kórbonctanilag megállapítható. Ezt nevezzük nevetésnek. A nevetés nagyon gyakori tünet, s mivel a hasizom mozgatása az emésztésre is igen jó hatással lehet, sokan mesterségesen s közvetve idézik elő. Ez állapot előidézésével ezzel foglalkozó egyének, az ún. humoristák vannak megbízva, akik a dolgokat főkapitányi engedéllyel megfordíthatják, anélkül hogy ezért bárki kihágási feljelentést tehetne ellenük. (…) A humorista egy másik eszköze például a túlzás, vagyis az, hogy többet mond, mint ahogy valóságban van (vö. főpincér), például ha egy liter pesti tejben van egy fél liter víz, akkor a humorista azt mondja, hogy a pesti tej csupa víz. Vagy például, ha a pesti tejben van egy svábbogár, a humorista azt mondja, hogy a pesti tejben van egy krokodilus. Az említett hasizommozgást így is fel lehet idézni, ami ebben az esetben azért is előnyös, mert a hasizommozgatás által az ember kihányhatja a fent említett tejet. Más eszköze a humoristának az ötlet vagy szójáték, ami úgy történik, hogy az ember ötlet helyett azt mondja: cotlett vagy hatlet. Utóbbi időben nem divatos, mert sokan hamisan játsszák. A nevetés előidézésének egy másik módja, hogy az ember úgy csinál, mintha valami baja volna, és a többiek azt hiszik, hogy nekik az a bajuk nincsen meg, ami szintén fokozhatja az emésztést. E célra szolgálnak az ún. vígjátékok, melyekben egyik színész azt játssza, hogy a másik színészt megcsalja egy harmadik színésszel, amin a néző nevet, mert nem tudja, hogy közben otthon őt csalják meg egy negyedik színésszel. Ezt nevezik kárörömnek, ami annyit tesz, hogy kár örülni. (…) Más filozófusok szerint a nevetségességet a fenséges mellett lehet találni, egy lépésnyire. Nagyon egyszerűen meg lehet találni: az ember elmegy a fenségeshez, és megáll előtte egy lépésnyire, erre egészen odamegy, megfordul, és egyet lép megint visszafelé: mire csak egy lépés választja el a fenségestől. A legújabb hasonszenvi orvostudomány felfedezése szerint legjobban az nevet, aki legutoljára nevet. Ebből a szempontból tehát a legegészségesebb emberek azok, akik, miután az egész társaság nagyot nevetett egy viccen, egy fél óra múlva ők is elnevetik magukat, mert csak akkor jut eszükbe a viccnek az értelme. Az utoljára való nevetés ilyenformán egyik legnagyobb ambíciója az embereknek. (Együgyű lexikon)
– Szerencsénk van: Önnek köszönhetőenaz első között nevettünk.
Megjelent az Új Magyar Szó Színkép című hétvégi mellékletében 2007. december végén.
