Egy régi közmondás szerint Similis simili gaudet. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni olyan személyiségekhez hasonlítva magam, mint Salló Ervin, vagy Fülöp Géza. Sok szempontból azonban szerencsés embernek tartom magam, hogy barátaim voltak, hozzájárultak személyiségem kialakulásához.
Salló Ervinnel tulajdonképpen nem tudom, hogy barátok voltunk-e, de biztos többet jelentett számomra, mint osztályfőnököt vagy kémiatanárt. Talán én is több voltam neki egy egyszerű diákjánál. Neki köszönhetem, hogy vegyészmérnök lettem, és ezt soha nem bántam meg. Szinte egész életemben azt tettem, amit szerettem, és még fizetést is adtak érte.
Pályafutásom kezdete azonban nem volt dicséretes, két kettessel kezdődött a nyolcadik osztályban. És az nem volt átmenő jegy. Még most is emlékszem, a második kettest azért kaptam, mert óra közben nem figyeltem oda, és amikor felszólított, nem tudtam a kalcium cianamid képletét. Azóta sem felejtettem el CaCN2. Akarva-akaratlanul neki kellett gyürkőzzek, nehogy osztályismétlő legyek. Tanulás közben pedig rájöttem a kémia logikájára, szépségére – és megszerettem. Ezt Salló tanár úr is észrevette, és meg is jutalmazta. Nem volt különösebben népszerű tanár. Nem sokat adott mások véleményére, öltözete sem volt tetszetősnek mondható. Télen orosz vattakabátban, pufajkában és magas szárú bőrcsizmában járt. A feje azonban első pillanatra megragadta a figyelmet. Magas homloka, karvaly orra, átható, értelmet sugárzó tekintete felkeltették az érdeklődést. Nagy tudású, polihisztor műveltségű egyén volt. Az óta se találkoztam sokoldalúbb műveltségű emberrel.
Temesváron minden diákját szívesen látta lakásán, az iskolában is lehetett bármit kérdezni tőle, mindenhez hozzá tudott szólni. Kanttól Marxig, az elemi részektől a fekete lyukakig, kozmológiáról és még sorolhatnám. Azt, hogy a lakásán is felkereshető, kevesen használták ki, pedig egy ilyen látogatás mindig élményszámba ment. Abban az időben, még legényember volt, édesanyjával lakott a főtéren, a Székely László által tervezett Dauerbach-palota harmadik emeletén. Csak egy dologra kellett vigyázni, ha meglátogattuk. Kiigazodni a sok könyvhalmaz között, melyek sokszor nehezítették a közlekedést a lakásában. De meg lehetett szokni, megérte a fáradságot. Sajnos azokban az években nem tudtunk vele egyenragú vitapartnereként lenni. Inkább csak olyan kérdezz-felelek-féle csevegés volt. Mi kérdeztük, ő pedig válaszolt.
Igyekezett foglalkozni az osztályával, nem egyszer kivitt a Vadászerdőbe, hol napfogyatkozást figyelni meg, hol pedig tanulmányozni Bánság növényvilágát, mert ahhoz is értett.
És nem csak nagytudású, hanem karakán ember is volt. Egyszer, ma sem tudom miért, a román tanárnőnk megneheztelt rám, és meg akart buktatni. Nem voltam én a legjobb tanuló, de azért többet tudtam románból annál, hogy megbukjam. És hogy bebizonyítsa osztályfőnökömnek, Salló tanárnak, hogy nem tudom a románt, meghívta őt egy órára. Én akkor az utolsó előtt padban ültem, a mögöttem lévő pad pedig üres volt, és ide ült le Salló. Normális, hogy a tanárnő kihívott felelni, de én ösztönösen csak felálltam, a padban maradtam. Tudtam a választ a kérdéseire, de biztos, ami az biztos alapon a hátam mögött ülő Salló Ervin tanár úr súgott. Kevés tanár tesz ilyet, értékeltem…
Sok dolgot tanultam tőle. Hogy az életben nem jár ki nekünk valami, hanem mindent ki kell érdemelni, mindenért meg kell dolgozni, Gondolom, ezt az elvet ma is többet kellene népszerűsíteni. Meg hogy az idő csak előre halad. Ha valahol ott kell legyünk, akkor azt az időt használjuk ki, figyeljünk oda, mert különben kárba vész. És az elpazarolt időt nem lehet visszahozni.
Ha jól utánagondolok, Fülöp Gézával ágról végről még rokon is vagyok. Az ő húga, Pici, apósom öccsének, Jóskának volt a felesége. Barátságunk azonban nem itt kezdődött, hiszen a rokonainkat nem mi választjuk, csak a barátainkat. A marosvásárhelyi Azomures Kombinátban barátkoztunk meg, ahol ő volt a könyvtáros-informatikus. Én pedig világéletemben szerettem a könyveket, így kerültem a Kombinát könyvtárába is, ahol állandó vendég voltam, mind későbbi beosztásomnál, mind személyes érdeklődésemnél fogva. Fülöp Géza érdeme, hogy a Kombinátnak értékes, hasznos könyvtára volt. Ha pedig valaki keresett valamit, ami ott nem volt meg, Géza megrendelte. A könyvtárnak volt még egy vonzereje: minden látogatásomkor kaptam egy jó feketét.
Hamar összebarátkoztunk, össze is jártunk, de barátságunk egyik alappillérje közös érdeklődésünk volt minden új iránt. Emlékszem, gyakran álmodoztunk arról, milyen jó is volna, ha otthonról tudnánk olvasni az újságokat, meg a könyvtárakban levő könyveket. És ez hamarabb megtörtént mint reméltük volna.
Az ő érdeme, hogy az Antenna sorozatban 1976-ban megjelent az első (és egyben utolsó) könyvem, a Katalizátorok a modern kémiában. Ő beszélt rá, hogy írjam meg.
Mint említettem, a Kombinát jól felszerelt technikai könyvtára számára Géza rendelte meg a könyveket, folyóiratokat, miután a vezetőség jóváhagyta. Az egyik évben a technikai igazgató úgy találta, túl sok a megrendelt magyar folyóirat. Nem volt éppen szégyenlős fiú, valami okból kifolyólag úgy kérdezte Gézát, hogy miért nem rendelünk mongol szakfolyóiratokat is. Gézának nem kellett a szomszédba mennie egy kis szürke kéregért, és visszaválaszolt, hogy nem tudta jurtákat akarunk gyártani a jövőben, mert szerinte a mongolok azt tudnak inkább, de ha megmondja, mire is gondolt, szívesen utánanéz.
Miután felépült az új fotólabor és az új kutatólabor, elköltöztünk a Kombinátból, a könyvtári látogatások megszűntek. Főleg idő hiányában és a távolságok miatt. A barátság azonban megmaradt, Marosvásárhelyen nagy ritkán még összefutottunk. Utoljára 2002-2004 körül találkoztam Fülöp Gézával és feleségével Marikával: New Orleansban, amikor ott meglátogatták Lackó fiukat. Akkor még Texasban dolgoztam, könnyű volt meglátogatni őket.
Mint utólag kiderült, Ervin és Géza egyetemi kollégák voltak, mindketten a Bolyai Tudományegyetemen 1953-ban szereztek kémia tanári képesítést. Géza szerint Ervin már akkor jóval az átlag felett volt, tanulmányi előmenetel és sokirányú érdeklődés tekintetében is.
Hogy jutott eszembe ez a két név? Egyszerű. Az Új Hét egy hét különbséggel közölte kettejük egy-egy régi írását. Nem hiszek a véletlenekben. Írásaik újraközlése nem volt véletlen. Így találkoztunk az Új Hét oldalain…
Sajnos másképpen többé már nem találkozhatunk. Elköltöztek az örökkévalóságba. Géza idén július elején, kilencven évesen.