Jenei Gyula: A versektől a politikáig – oda és vissza (Beszélgetés Markó Bélával)
Markó Béla költő 1951-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári egyetem magyar és francia szakán végzett, rövid ideig tanított, írt tankönyveket és versmagyarázatokat, közel harminc éven át szerkesztett marosvásárhelyi szépirodalmi folyóiratokat, az Igaz Szót és annak jogutódját, a Látót, amelynek főszerkesztője is volt. A rendszerváltáskor bekapcsolódott a politikai életbe, az RMDSZ alapítója, később elnöke, szenátor a bukaresti parlamentben, két ízben pedig a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Első verseskötetét közel fél évszázada (1974-ben) adták ki, amelyet eddig másik negyvennégy követett, köztük néhány gyermekverskönyv. Nyolc esszékötetet jegyez, és sorra jelentek meg tanulmányait, előadásait, beszédeit s a vele készített interjúkat közlő kiadványok is. Művei olvashatók többek között románul, franciául, angolul.
– A példád bizonyítja, hogy van a politikából is visszatérés a költészetbe. Azért hosszú volt az a kitérő, és egy időszakban úgy tűnt, hogy végleg felhagytál a versírással.
– Eredetileg nem gondoltam ilyen hosszú időszakra. Utólag szinte restellem, hogy akkori nyilatkozataimban sokszor hangoztattam: a politikai szerepvállalást egy-két évre tervezem csak, utána visszatérek eredeti hivatásomhoz. Ehhez képest több mint negyedszázad lett belőle, hiszen 1989 végén én is alapítója voltam a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, majd tizennyolc évig, 1993 és 2011 között elnöke, ráadásul szenátorként egészen 2016-ig ültem a román parlamentben. Ez rengeteg idő. És teljes pályaváltás. Néha az volt az érzésem, sokan már el is felejtették, hogy valaha verset írtam. Ma is többen ismernek politikusként, mint költőként. Ennek persze az is az oka, hogy manapság az irodalom nincs úgy reflektorfényben, ahogy a politika.
– Visszatérésedet a költészethez melyik mágneshatás okozta: az irodalmi létezés vonzása vagy a politika taszítása?
– Úgy éreztem, hogy amit vállaltam, ha nem is egy-két év alatt, de teljesítettem. Olyan értelemben, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának szinte teljes jogfosztottságából indulva azért csak sikerült kiküzdenünk az alapvető kisebbségi jogokat. Nem szeretem ezt a szókapcsolatot, de hát ennek ez a nemzetközi megnevezése: kisebbségi jogok. Fontos rendelkezéseket vettünk be a román alkotmányba, szabályoztuk az anyanyelvű oktatást, a közigazgatásban lehetővé tettük a magyar nyelv használatát, és kiteljesítettük a nem csak magyaroknak fontos önkormányzati jogokat. Ezenkívül az államosított javakat, szántókat, erdőket, ingatlanokat, ha nem is teljesen, de nagymértékben vissza tudtuk szerezni a magánszemélyeknek és az egyházaknak is. Mindez nem azt jelenti, hogy teljesen megvalósult az egyenjogúság, vagy hogy minden rendben lenne, de kialakítottunk egy olyan törvényi keretet, amely megteremtette a normálisabb élet lehetőségét. Tennivaló persze továbbra is adódik, de hát ez az együttélés természetéből fakad. Az ilyen típusú jogküzdelemnek soha sincs vége. Summa summarum, úgy éreztem, hogy amit vállaltam – másokkal közösen persze –, teljesítettem. Azt viszont nem gondoltam az elején, hogy ez a fél életemet kitölti. Mindig volt egy ideiglenességérzetem, s ez nem is baj a politikában. Nem tanácsos ugyanis elhinni, hogy a közéleti szereplésünk életünk végéig tart. Jó, hogyha van egy olyan hátterünk, ahová visszatérhetünk, mert ez azt jelenti, hogy nem fogunk mindenáron kapaszkodni a tisztségünkbe vagy a privilégiumainkba. De azt is bevallom, hogy amikor 2010-ben eldöntöttem, hogy a következő évben átadom a stafétát, és nem jelöltetem magam ismét RMDSZ-elnöknek, abban az is közrejátszott, hogy néhány évvel korábban újra elkezdtem verset írni, miután tíz évig egyáltalán nem írtam szépirodalmat. És azt éreztem, választanom kell. Az irodalmat nem lehet hobbiként művelni, miközben a politika sem egy nyolcórás mesterség, hanem napi huszonnégy órás készenlét. Ha politikus maradok, akkor le kellett volna mondanom arról, hogy megírjam, amit csak én írhatok meg. Sem a verssel, sem általában a szépirodalommal nem lehet úgy foglalkozni, hogy néha leülünk egy-egy félórára írni. Annak ki kell töltenie a napjainkat, hogy valami érvényeset mondhassunk. Ráadásul akkoriban már érezni lehetett bizonyos változásokat a régióban – itt Romániában, Magyarországon még inkább, sőt egész Európában –, nevezetesen, hogy a hagyományos demokrácia mintha kifáradt volna, s előretört egy populista társadalom- és politikaszemlélet. Ezt olyan kihívásnak éreztem, amihez más emberekre van szükség, nem azokra, akik az előző két évtizedet végigvitték.
– Nem a személyes politikai pályádra kérdezek rá, mert azt eredményesnek ítélted, s a magam látószögéből is annak tűnik, viszont az a változás, amit említettél, a költőnek, a humán értelmiséginek mennyire volt csalódás? Egyáltalán csalódás volt-e a politika mint műfaj? A nyolcvanas években, a rendszerváltás környékén például hatalmas viták zajlottak arról, lehet-e erkölcsösen politizálni. Ellenzékből, ha tetszik, tét nélkül könnyű számonkérni a morális cselekvést, viszont amikor a hatalom közelébe kerül az ember, akkor lehet-e, és ezt most nem rád vonatkoztatva, hanem általánosságban kérdezem tőled, aki belülről láttad a hatalom működését, szóval, hogy lehet-e tisztán, erkölcsösen politikát csinálni? Vagy a hatalom törvényszerűen machiavellistává teszi a gyakorlóját. Jó esetben van egy tisztességes célja – az adott közösség érdekeinek képviselete –, és azt mindenáron érvényesíteni akarja.
– Amikor mi elkezdtünk politizálni, gyakorlatilag minden politikai felkészültség nélkül vállalkoztunk arra, hogy az összeomlott kommunista rendszerek romjaiból felépítsük a demokráciát. Romantikus értelmiségi lendülettel vágtunk neki, és rengeteg illúzióval is. Ezt ma sem bánom. Azt szoktam mondani, illúziókra még akkor is szükség van, ha azokban előbb vagy utóbb csalódni kell. Nem is tudom, hogy mai szemmel nézve egyáltalán politika volt-e az, amit mi csináltunk. Mondok példát. Nekem a rendszerváltás után úgy alakult a közéleti pályám, hogy nem kellett ideológiát választanom. Mi Erdélyben érdekvédelmi, érdekképviseleti küzdelmet indítottunk az itt élő magyarok jogaiért, s ez azt jelentette, hogy nem feltétlenül kell választanunk jobb- vagy baloldal, szociál- vagy kereszténydemokrácia, liberalizmus vagy konzervativizmus között. Egy teljes közösség érdekeit próbáltuk képviselni, tehát ilyen értelemben nagyon másfajta politizálás volt az, másrészt a kezdeti időben, de talán az egész első évtizedben is, még a magukat különböző ideológiák jegyében meghatározó pártok esetében is erőltetettnek tűnt a fönti kategóriákba való besorolás, hisz a feladat sokkal darabosabb, nyersebb volt, mindenekelőtt ki kellett építeni azokat a demokratikus intézményeket, amelyek keretei között aztán egymással versenyezhetnek a különböző ideológiák, s ilyen értelemben ez egy értelmiségi vállalkozás is volt nagyon sok szolidaritással. A magyar közösségen belül is rengeteg vita zajlott, de a legfontosabb célok érdekében összefogtunk. És az összromániai viszonyok között is egyetértés volt abban, hogy Romániát be kell vinni az Unióba, integrálni kell az európai és euroatlanti intézményekbe, beleértve a NATO-t is, és föl kell építeni egy demokratikus rendszert. Az már más kérdés, hogy alapvető vitákat nem bonyolítottunk le. Nem tisztáztuk például, hogy mennyire parlamenti vagy mennyire elnöki legyen a rendszer, s ezek a szőnyeg alá söpört problémák később visszaütöttek. Abban viszont egyetértés volt, hogy merre kell vinni az országot, s akkoriban, ahogy én láttam, ez Magyarországon sem volt vita tárgya. Sajnos, most van egy rendkívül kártékony, s némiképpen mesterségesen létrehozott dilemma, hogy kelet vagy nyugat.
– Jó tíz éve még te is a nemzetállamok gyengüléséről beszéltél, s az egységesülő Európát érezted a jövőnek, ám az újabb fejlemények mintha azt erősítenék, hogy a nemzeti, törzsi, vallási és mindenféle identitások úgy fogalmazzák meg az érdekeiket, hogy az agressziótól, akár a háborúktól sem riadnak vissza.
– Hát igen, sajnos. Annak idején szinte nevetségesnek tartottam, ahogy Fukuyama – egyébként szintén naivnak érzett – a történelem végéről szóló elméletével szemben Samuel Huntington megfogalmazta a maga válaszát, hogy nem, nincs a történelemnek vége, hanem éppen hogy a kultúrák, civilizációk, vallások rendkívül durva konfrontációja következik. Akkoriban sokat emlegettük Fukuyamát és Huntingtont, aztán elfelejtettük őket, most viszont utóbbit naponta lehetne emlegetni, mert őt igazolja minden. Pontosan az történik a világban, amit megjósolt, amit kikövetkeztetett. Hol itt, hol ott lobban fel a szörnyű veszedelmes tűz, s az is kezd körvonalazódni, hogy ha valami fordulat nem következik be, akkor szaporodni fognak a helyi vagy nem csak helyi háborúk, erősödik a nacionalizmus, a bezárkózás, elszigetelődés ideológiája. Egyre több helyütt utasítják el a hagyományos demokráciát, a liberális társadalmi berendezkedést, s ezekről a kérdésekről ma igazi viták sincsenek. Mi az oka ennek? Nyilván abban is lehet igazság, hogy az inga visszaleng, vagyis egy túlságosan gyors és felszínes globalizációnak az ellenreakciója az, ami mostanság történik a világban, hogy Európában is nagyon sokan meghirdetik a bezárkózást. Furcsa és ijesztő ez ahhoz képest, hogy egy vagy másfél évtizede még azt reméltük, hogy minden szempontból eltűnnek a határok. És kezdtek is eltűnni. Manapság viszont hol itt, hol ott állítják vissza a határellenőrzést. Most az okokról nem beszélek, hiszen ennek vannak objektív indokai, ám összességében riasztó, és szerintem akkor is zsákutca, ha csak valamiféle rossz válasz a globalizáció ellentmondásaira. Mert pont globális gondolkodásra lenne szükség, és nem csak a környezetvédelem tekintetében, noha leggyakrabban ezt szokás emlegetni. Teljesen világos, hogy a távoli, de a közeljövő kihívásaival sem fognak tudni mit kezdeni a népek, nemzetek, kisebb-nagyobb államok külön-külön, legfeljebb az történik a kisebbekkel, legyen szó Romániáról vagy Magyarországról, hogy egyik tábor közeléből a másik közelébe sodródnak, ha már táborokról lehet vagy kell beszélni.
– Kompország, kompországok?
– Igen, csak ezt már Ady előtt is tudták a nagyobb magyar szellemek, s az a baj, hogy azóta sem változott semmi, és nem tudunk önmagunkban boldogulni, de nemcsak mi nem tudunk, hanem még a nagyhatalmak sem. Az egészen erős nemzetek is rá vannak utalva valamiféle együttműködésre.
De nem válaszoltam neked, hogy mit gondolok és mit tapasztaltam a politika erkölcsével kapcsolatban. Szerintem lehetséges erkölcsösen politizálni, ám ha az az alapvetésünk, hogy a kompromisszum erkölcstelen, akkor a politika is szükségszerűen az. Csakhogy én különbséget teszek kompromisszum és megalkuvás között. A kompromisszum azt jelenti, hogy figyelembe veszem a tárgyalópartnerem szempontjait, vagyis figyelek azoknak az érdekeire is, akikkel össze kell fognom, koalícióra kell lépnem egy-egy cél elérése érdekében. Ez azt jelenti, hogy lemondok arról, hogy egyik napról a másikra megvalósítsak mindent, amit szeretnék. Cserébe ők is lemondanak arról, hogy egyik pillanatról a másikra elérjék mindazt, ami érdekükben áll. Ez a kompromisszum. A politikába nemigen fér bele a dupla vagy semmi elve. Éppen ezért, akik így értik a politikai kompromisszumot, azoknak nincsen igazuk, mert azok tulajdonképpen a politikát mint a hatalomért folytatott küzdelemnek, utána pedig a hatalomgyakorlásnak az eszközrendszerét utasítják vissza – amely mégiscsak egy békés eszközrendszer –, s azt legtöbbször az erőszakkal próbálják helyettesíteni. Márpedig a kompromisszumos hatalomgyakorlás is sokkal erkölcsösebb, mint bármilyen erőszak. Az erőszakkal szemben tulajdonképpen csak a politika lehet az alternatíva. S hogy micsoda szörnyűséget jelent az erőszak alkalmazása, elég az orosz–ukrán háborúra gondolni, vagy akár arra, ami most a Közel-Keleten történik. Ezzel nem is lehet összehasonlítani, amit politikának nevezünk, s amiben persze jócskán és nap mint nap tetten érhetők az erkölcsi dilemmák. Ám abban a pillanatban, hogy döntési lehetőséged van, kisebb vagy nagyobb hatalom összpontosul a kezedben – isten őrizzen a totálistól! –, vagyis aki a politikában elérkezik valahová, annak általában valamennyi hatalma is van, s akkor minden döntése erkölcsi kérdés is. Mi az, amit ma megvalósítasz, vagy mi az, amit el kell halasztanod, esetleg amiről le kell mondanod? Ott van például a korrupció. Létezik politikai korrupció? Mindig volt és van. De a korrupció az élet minden területén, a társadalom minden rétegében fellelhető, és általában nem úgy működik, hogy a társadalom egyik része korrupt, a másik pedig korrupciómentes, hanem mindig az egészet kell tekinteni. És persze törekedni mindenfajta törvénytelenség visszaszorítására. De természetesen a politika erkölcséről töprengve nem csak a korrupcióról kell beszélni, mert az csak hordaléka minden olyan tevékenységnek, amely a pénzről, az érdekekről való döntéseket jellemzi. Ezek nélkül is van számos erkölcsi dilemma. Nekem is volt, másnak is van. Aki tagadja, nem mond igazat.
– Közelítsünk az irodalom felé akár a híres Ginsberg-versed kapcsán! Sokszor érzem az írásaidban, hogy miközben azért életben tartod a reményt, többnyire elégikus, rezignált tartalmakat szólaltatsz meg a verseidben. Ebben egy nemzedék csalódása lehet, a nemzedéké, amelyik valamikor azt gondolhatta, hogy jobb, emberibb világ vár rá, és menetelt a diktatúrából a szabadság felé? Vagy az illúziókat, amelyekről a politika kapcsán az előbb már volt szó, inkább az értelmiség javíthatatlan idealizmusa hitette el velünk?
– Azt mondanám, ez is, az is. Az én generációm kétszer veszítette el az illúzióit. Az egyik pontosan a Ginsberg utáni kor, a hatvanas évek vége, a beatkorszak kiteljesedése. Akkor nyugaton már tetőzött a lázadás, ami sok mindenben megnyilvánult, és elért hozzánk, Romániába, Magyarországra is. Ott voltak, ugye, a párizsi diáklázadások, a prágai reformkísérlet, amely azzal végződött, hogy a Varsói Szerződés államai – kivéve Romániát – bevonultak Csehszlovákiába. Mindenesetre akkoriban feltámadt a remény, hogy egy hosszú bolsevik korszak után, mert Romániában nemcsak kommunizmus volt, hanem annak is a legdiktatórikusabb formája, valami jobb dolog történhet. A hatvanas évek közepén nyílni látszott a világ, hozzánk is eljutott a beat szele, ahogy akkoriban mondták, a virágok hatalma, és a társadalmi mozgások távoli földrengése nálunk is érződött. 1968-ban tizenhét éves voltam, akkor jelent meg az első fontosabb versem, tehát nagyon érzékeny korban ért a változás illúziója, és Romániában néhány évig tényleg úgy nézett ki, hogy egy sokkal liberálisabb, demokratikusabb rend felé haladunk. Nem arról volt szó, hogy felszámolják az egypártrendszert, de arról igen, hogy a Ceauşescu-rendszer liberalizálódni fog. Viszont néhány év múlva minden az ellenkező irányba mozdult, s már-már Észak-Korea-szintű kultúrpolitikát kezdtek érvényesíteni. Ez volt az első nagy csalódás, miután néhány évig láttuk, hogy lehetséges lenne egy másfajta világ is. Magyar szempontból a nagy illúzióvesztésünk az volt, hogy a hatvanas évek végén Ceauşescu, nyilván gazdasági okokból, tényleg békülni akart a nyugattal – szembe is került a Szovjetunióval –, és akkoriban létrehoztak magyar intézményeket: új magyar lap jelent meg, létrejött egy kiváló kiadó, a Kriterion – aminek nagyon sokat köszönhettünk, 1989-ig sok kiváló könyvet, világirodalmat is kiadott –, és ha a nyilvánosságban nem is állították vissza a magyar nyelvhasználatot vagy a teljes magyar iskolarendszert, rövid ideig mégis úgy nézett ki, hogy ez elkövetkezhet. A második illúzióvesztés az után következett – és a Ginsberg-versem hangsúlyosan erre utal –, hogy 1989 végétől szembesültünk egy az előzőnél sokkal nagyobb és teljesebb eséllyel, s ezzel nagymértékben éltünk is, tehát vállalkoztunk a politikai cselekvésre, sok mindent fölépítettünk. A rendszerváltáskor egyetlen önálló magyar középiskola sem volt Erdélyben, ma meg már több mint hetven van, de ez csak egyetlen példa. Tehát éltünk az eséllyel, ugyanakkor hamar kiderült, hogy ez csak kompromisszumok árán sikerülhet, vagyis fel kell adni a könyörtelen, vagy ahogy az előbb is fogalmaztam, a dupla vagy semmi szemléletet, ami korábban költőként, értelmiségiként jellemző lehetett rám is. Vállalni kellett sok-sok kompromisszumot, ám amíg cserébe tudtunk haladni előre, föl sem merült bennem, hogy megérte-e, de úgy a kétezres években kiderült, hogy lelassult a változás, és hogy illúzió volt azt gondolni, hogy ha a rendszer megváltozik, akkor az alapvető társadalmi viszonyok is olyan gyorsan megváltoztathatók, mint ahogy az intézmények átalakíthatók. Rá kellett jönnöm, hogy a kilencvenes évek elején, ahogy mondani szokás, túlvállaltuk magunkat. Nem teljesülhetett minden reményünk. Ez tükröződik a Ginsberg-versemben. Sok benne a kritika, de az önkritika, irónia és önirónia is. Máig úgy gondolom, hogy aki nem képes önkritikára, az kritikát se fogalmazzon meg, s aki nem képes öniróniára, az ne éljen az iróniával.
– Sok irodalmi alkotó neve mögé oda lehet tenni, bár nyilván nem egyenlő hangsúllyal, hogy író, költő, drámaíró… Te viszont igazából „csak” a versírást műveled. Illetve még esszéket írsz. A próza sosem kísértett meg? Vagy ez alkat kérdése? Esetleg divaté, üzleté? Gyakran előfordul, hogy jó költők – akiket regényírásra ösztönöz a kiadó, mert az iránt van kereslet, abból lehet pénzt csinálni – közepes vagy annál gyengébb regényekkel jelentkeznek.
– Én is tapasztalom mostanában, hogy a verssel nem nagyon lehet mit kezdeni, versesköteteket nagyon nehéz értékesíteni, de nem tudom, tényleg olyan nagy változás-e ez a 20. vagy a 19. századhoz képest. Lehet, hogy a költőket jól ismerték, egy-két versüket talán mondták is, olvasni viszont akkor is Jókait olvasták. Petőfit meg szerették. Talán ez van ma is. Azt persze, hogy a költőket szeretik-e, nem tudom, de az biztos, hogy elsősorban a prózaírókat olvassák. Engem sokáig nem izgatott a prózaírás, de valamikor a nyolcvanas évek legvégén volt novellakísérletem. Egy esszénovella, a Jelenkorban közölték. Eddig ez volt az egyetlen próbálkozásom, ezt is csak azért vallom be, mert valószínűleg mindenki elfelejtette, már aki olvasta is annak idején. Most pedig, az idén, nagy hirtelen elvállaltam, hogy négyhetente tárcát írok az Élet és Irodalomnak, de ezek is inkább átmenetek az esszé és a kispróza között. Szeretem csinálni. De esszét írni is szeretek, ahogy egy ideig az irodalomkritikát is rendszeresen műveltem.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a prózához nagy képzelőerő szükséges, képesnek kell lennünk történeteket kitalálni, aztán egy idő után rájön az ember, elég későn, sajnos, én legalábbis csak az utóbbi években éreztem rá, és ez leginkább már csak a verseimre hat vissza, hogy a kiváló regények vagy elbeszélések lehetősége ott van az életünkben, vagy a családunk életében, csak nem vesszük észre.
– A szabadverseid tele vannak epikus mozzanatokkal, tehát a történeteid azokban valóban visszaköszönnek. Viszont a költészeten belül sok mindent csinálsz, írsz haikut, szonettet, mindenféle kötött verset, kezedre áll a magyaros ritmus, az antik ütem. Ám ezeket el is tudod engedni, utóbb inkább szabadverseket publikálsz, illetve rendezel kötetbe. A szonett azonban különböző korszakaid vissza-visszatérő formája.
– Próbálgattam a kötöttséget, írtam jó néhány szapphói verset, s azokat is nagyon szerettem, s úgy éreztem, tudok is bánni az időmértékkel, de valóban a szonett az, ami talán leginkább jellemez. A kötött forma általában nagy kihívás, mert amit papírra vetsz, annak a formáját nem te találod ki, hanem kapsz egy kész keretet, s azt kell úgy használnod, hogy ne veszítsd el a saját arcodat. A szonett esetében ezt számtalanszor megtapasztaltam, hiszen többkötetnyit írtam, s számomra az volt a feladat, hogy kellő költői szabadsággal kezeljem a témát, a látványt, azt a drámai ellentétet, amit meg akarok fogalmazni, ugyanakkor beillesszem egy szabott formába, hisz a szonettnek ritmusa van, rímképlete, és pontosan tizennégy sor. Ha a tizenharmadik sorban elfogy a mondandód, az baj, miként az is, ha a tizennegyedikben nem értél a végére. A költői kihívás mellett ez mérnöki munka is. De a világ is mindig ilyesmiről szól. Adott a környezetünk, viszont nekünk kell megteremteni benne az otthont. A szonett is valamiféle otthon számomra. Egy ideje mégis alig írok szonettet. Voltak évek, miután a politikából visszatértem a költészethez, amikor rengeteget. Akkor nekem a formai keret sokat segített, mert egyfajta időn túli otthonosságot jelentett. Az, hogy kimaradt tizenvalahány év a költői gyakorlatomból, mit számít ahhoz képest, hogy a szonett száz vagy négyszáz éve is ugyanaz volt, mint most. Shakespeare vagy Petrarca ugyanazt a formát töltötték ki tartalommal, amit nekem is ki kell. Ezért ehhez visszatérni nem is volt nehéz. Akkoriban volt, amikor mindennap írtam szonettet, viszont ez egy idő után rutinná válhat. Másoknak nem merek tanácsot adni, de én úgy vagyok vele, hogy amikor érzem, valami könnyen, rutinszerűen megy, akkor érdemes megijedni, s kicsit félretenni azt a formát, stílust, módszert. Amikor nem kell megküzdenünk az írással, akkor érdemes váltani. Úgyhogy idén csak két-három szonettet írtam, mostanában inkább a szabadversek foglalkoztatnak. Talán a meg nem történt prózaírói pályának a nosztalgiája, mert ahogy utaltál is rá, ezekben valóban ott vannak a történetek. Régi, akár gyerekkori élményekből indulok ki, azokat bontogatom, azokból próbálok verset csinálni. S ez nagyon más, mint a szonett.
– Neked megvan az a képességed, majdnem azt mondtam, rutinod, hogy összhangot teremts a gondolat, a lírai mondandó és a forma között. Viszont azt látom, sokan kísérleteznek és küzdenek ezzel, s a forma kedvéért mintha feláldoznák a tartalmat. Hallottam valamikor egy keleti mondást: tökéleteset alkotni csak isten tud, s ezért akik így gondolkodnak, mindig beletesznek a munkáikba, mondjuk egy gyönyörű szőnyegbe valamilyen hibát. Te mikor vagy kész egy verssel, mikor adod ki a kezedből, mikor gondolod, hogy az jó? És a hiba, az esendőség mennyire lehet része a költészetnek? A tiédnek és a másokénak.
– Ez jó kérdés, de ezen még nem gondolkodtam, noha pontosan érteni vélem, amit kérdezel. Ha nem interjú lenne, vagyis nem te lennél a kérdező, én meg a válaszoló, akár tapasztalatot is cserélhetnénk. Bizonyos értelemben bele kell véteni a versbe. A szonettet mindenképpen a magam arcára akarom kényszeríteni, ugyanakkor nem vagyok hajlandó elrontani a ritmust vagy a rímet, miközben azt sem akarom, hogy túl tiszta legyen. Mert a nagyon zenélő szonett nem jó. Nem is tudom, talán Virág Benedek nevezte hangzatkának. Ha nagyon zenél a szonett, akkor hangzatka lesz. Szabó Lőrinc például kitűnően értette, hogy a mindennapok nyelvét beemelje a költészetébe. Tisztelte a formát, de elvitte köznyelvi irányba, s ettől kapnak különös feszültséget a szonettjei. Én talán nem is a szonettben, hanem éppen a szabadverseimben próbálgatom a túlságosan csiszolt, gördülékeny nyelvnek a szálkásítását, ha úgy tetszik, elrontását. Be-beviszek a versbe oda egyáltalán nem illő kifejezéseket, időnként töltelékszavakat, mint például a „tulajdonképpen”, vagy ehhez hasonlókat.
– Van olyan szó, amelyik nem illik versbe?
– Minden szó illik, csak jól be kell mérni, és meg kell találni a helyét. Nem vagyok híve például a trágárságnak. Ami nem jelenti azt, hogy olykor nem használok a versben olyan kifejezéseket, amiket nyilvánosan nem mondanék, mert élőbeszédben óvakodom bizonyos szavaktól, de ha az megbillenti a költeményt, megmutatja a fonákját, akkor megvan az érteleme. A trágárságnak is van helye a versben, de nem az esztétikai hatás helyettesítésére való. Az is hatás persze, ha trágárak vagyunk, de az nem esztétikai, ugyanakkor át lehet vele fordítani a verset, más oldalról megvilágítani, lerántani a földre, ha túlságosan pátoszossá kezd válni. Ami pedig a vers tökélyét illeti, szívesen mondanám, hogy nem törekszem tökélyre, mert egyébként igaz, hogy az ember sosem lehet tökéletes, és amit alkot, többé-kevésbé az is tökéletlen. De ez nem jelenti azt, hogy nyers dolgokat adnék ki a kezemből. Fiatalon utólag általában nem nyúltam hozzá a vershez. Addig dolgoztam rajta, amíg azt nem éreztem, hogy elkészült. Ma már hozzányúlok. De olyat nem csinálok, hogy félig megírok egy verset, és később fejezem be. A szonetteket is mindig végigírom, és másnap, harmadnap, ha újraolvasom őket, még javíthatok rajtuk. Ma már nem szeretem rögtön kiadni az írást a kezemből. Az esszét, tanulmányt nem egy ültő helyemben írom, azoknak nekifogok, leállok, pár nap múlva folytatom, de a vers nem olyan hosszú szöveg, hogy ne lehetne egyszerre megírni. Azt látom, manapság hatalmas csábítása van a Facebooknak vagy az online médiának, hogy amint megszületik a vers, azt gyorsan nyilvánosságra hozza a szerző. Ez nem szerencsés, mert a szövegnek is érnie kell. Egyébként egyszer-kétszer fordult csak elő velem, hogy szinte teljesen újraírtam vagy kiselejteztem verset. Van ugyan néhány félretett, el nem dobott munkám, de azok valószínűleg nem érdemesek közlésre. A szabadverseket viszont olykor újratördelem. Számomra fontos a vers látványa. Mondjuk szonettnél ez nem merül fel, ott szabott a sor terjedelme.
– A vers az mennyire kitárulkozás? Mennyire vagy nyitott könyv annak, aki jól olvassa a verseidet?
– Szerintem annak, aki jól olvassa, az vagyok. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindet bele tudtam vagy akartam írni a verseimbe. De azért mégis bennük van minden, amit fontosnak tartok az életemből, annak ellenére, hogy nem vagyok túlságosan kommunikatív alkat. Talán nem szerencsés ez a kifejezés, de ha azt mondanám, hogy közlékeny, az félreérthető lenne. Miközben politikusként persze állandóan beszéltem, szónokoltam, mondanom kellett a magamét, de azt egy közösség, egy ügy képviseletében tettem. Tehát nem az életemről, nem az érzéseimről beszéltem. A magánéletemet nem kevertem bele a közösségi megszólalásaimba. Az egy szerep volt, vagy inkább feladat.
A vers arra is szolgál talán, hogy elmondjam, amit különben nem szoktam. Nem a szűkebb családomnak nem szoktam, mert egy család akkor család, ha elmondjuk egymásnak az életünket, gyerekkori élményeinket, megdicsőüléseinket, megszégyenüléseinket. Mindent, ami bennünk van, azt is, amiről tágabb körben nem beszélünk, vagy csak ritkán. A vers tökéletesen alkalmas rá, hogy mégiscsak szóljunk ezekről a dolgokról, ha van, aki úgy olvassa, ahogy kell.
– Valahol azt mondod, hogy nem hiszel a fejlődésben, pontosabban az irodalom fejlődésében. Ez egy megnyugtató állítás manapság, amikor szinte minden a fejlődésről szól, azt erőlteti. Szinte divat hinni benne. Fejleszd magad, a személyiséged, a kapcsolataid…
– Az ötvenes, hatvanas években az egész világon, még azokban a lefojtott társadalmakban is, amelyek a Szovjetunió árnyékában nekünk jutottak, eufóriaként éltük meg a tudományos-technikai haladást. Abba nőttünk bele. Tudom, hogy a világ végtelen, ezért teljesen sosem ismerhetjük meg, de abban ma is hiszek, hogy egyre jobban megértjük a szűkebb és tágabb környezetünket, annak működését. Persze a tudományos-technikai fejlődésnek vannak veszélyei vagy árnyoldalai is.
Viszont a művészet, így az irodalom is, teljesen másként működik. El kell olvasni Shakespeare-t, aki talán máig a legnagyobb drámaíró.
Ma már naivnak tartom például azt a képzőművészeti felfogást, hogy a festészet, a szobrászat a figuralistáktól az absztrakt felé halad, s ez lenne a fejlődés. Változik persze, ma ilyen eszközöket használ, holnap amolyanokat, ma már a képernyő, a digitalizáció is része a művészetnek, ám mindez nem arról szól, hogy valahonnan valahová fejlődünk, hanem arról, hogy a világ teli van felfedeznivalóval. Újra meg újra kitaláljuk, amit korábban már tudtunk, ami megvolt kétszáz vagy kétezer éve. Lehet persze új és új, eredeti műveket létrehozni, de ez nem azt jelenti, hogy jobbak vagyunk, mint Leonardo da Vinci. Egyszerűen nem így működik.
Egyszer esszét írtam arról, hogy Carotónak, a kiváló reneszánsz festőnek van egy képe, amely egy fiút ábrázol, aki gyerekrajzot tart a kezében. A festmény a maga nemében tökéletes, Caroto minden tudása rajta van, de az a fiú felmutat egy rajzot, ami pontosan olyan, mintha egy mai gyerek rajzolta volna ceruzával. Aki megnézi azt a festményt, tudni fogja, hogy egyrészt minden nemzedéknek föl kell használnia mindazt, amit az előtte járók már kitaláltak, megvalósítottak, másrészt minden nemzedék onnan indul, ahonnan az a gyerek, és újra és újra végig kell járnia az utat. A saját útját. Ilyen értelemben nem hiszek abban, hogy az irodalomnak, a képzőművészetnek vagy akár a zenének fejlődéselvűnek kellene lennie. Persze mindig megpróbálunk mást, újat mondani, mint amit elődeink mondtak, mert ez a művészet hajtóereje.
– Istenről mit gondolsz?
– Az utóbbi időben sokszor előfordul a verseimben. Valaki figyelmeztetett is, hogy szerinte túl gyakran. Szerintem viszont nem. Persze vigyázni kell, hogy az istent ne egyfajta pótlékként használjuk, amikor valamit nem tudunk megfogalmazni. Ne egy mágikus, titokzatos kifejezésnek tekintsük, amellyel valamiféle fekete lyukat teremtünk a versben, hogy mindent magába szippantson.
Igazság szerint én nem vagyok hívő a szó hagyományos értelmében. Sosem voltam az. Esetleg istenkereső. Végül is, azt hiszem, mindannyian keressük az istent. Reménykedünk benne, hogy van. Az istenhez való viszonyom nekem is csak a remény. Legjobb esetben a hátha.
– Tehát isten inkább metaforaként jelenik meg a verseidben. Az életkor viszont nagyon is konkrét. Hetvenkét éves vagy. Mindenki öregszik, mi talán már gyorsabban is, mint a fiatalok. Hogy vagy a közelítő téllel?
– Igyekszem elvonatkoztatni ettől, mert hetvenkét év a húsz-harminc éves szememmel iszonyatosan sok. De próbálom ennek mindenféle ellensúlyát megteremteni, s ezzel mindaddig kísérletezni fogok, amíg nem tűnik teljesen reménytelennek. Hogy valaki hetvenkét évesen verset írjon, nem igazán illik a magyar kultúrán belül kialakult költőképbe. Nálunk a költők vagy fiatalon meghaltak, vagy elhallgattak, legfeljebb írtak őszikéket, esetleg nagyon lehiggadt, nagyon prózai, nagyon távolságtartó lírát műveltek még egy ideig, mert az végképp nincs benne a kultúránkban, hogy hetvenkét évesen még szabad érzelmesnek lenni. Hogy szabad még rácsodálkozni a világra, amit már bőven megtapasztaltunk.
Nemcsak én öregszem, hanem a barátaim is, a környezetem is, és látom, hányan depressziósak, hányan hallgatnak el. Én is lehetnék keserű, hisz az előbb is beszélgettünk az illúzióvesztésekről, arról, hogy nem úgy alakultak a dolgok, nem arra ment a világ, amerre szerettük volna. De azt hiszem, ez mindig is így volt a történelemben. Sosem arra ment, amerre akartuk. Viszont más lett, s szerintem, legalábbis az én életemben, jobb lett, mint amilyen nyolcvankilenc előtt volt. Van egy receptem arra, hogy ne keseregjek az életkoromon, hogy ne érezzem a hetvenkét év súlyát: dolgozom, verset írok, egyebeket is, és úgy érzem, még van mondandóm.
Megjelent az Eső irodalmi lap 2023/4. számában. Jenei Gyula költő, szerkesztő, újságíró, tanár az Eső alapító főszerkesztője. Ugyanebben a lapszámban – a CSOKONAI – 250 tömbben – olvasható Markó Béla Válaszlevél Csokonainak című verse.
MARKÓ BÉLA: VÁLASZLEVÉL CSOKONAINAK
(Marosvásárhelyi gondolatok)
Tudom, jó Vitézem, iszonyú sok idő,
míg a fű elszárad, aztán ismét kinő
legalább kétszázszor vagy annál is többször,
volt részünk elégszer bánatból, örömből,
mégsem válaszoltunk verses leveledre,
azóta a hó már annyiszor befedte
sokféle reményünk, annyiszor elolvadt,
s annyiszor elhittük, hogy ma van a holnap,
gondolhattad volna, valahol eltévedt
az a válaszlevél, hogy sok emberöltő
tovafutott közben, de csak vár a költő,
hátha van valami, hátha van változás,
s mégsem volt hiába ez a várakozás,
hisz megjósoltad, hogy éppen Marosvárra
esik a Nyugatnak s Keletnek határa,
itt ködlik a Kelet, itt fénylik a Nyugat,
és ha csinosodunk mind a két hazában,
kint Magyarországon, bent Erdélyországban,
reméltük, hogy mire válaszolunk neked,
megkönnyebbült szívvel írjuk a levelet,
mert amit sürgettél, réges-rég valóság,
szűnik a gonoszság, szétárad a jóság,
mívelt fők minket is Nyugatra fordítnak,
erdőben a vadak hiába ordítnak,
de csak az az újság, hogy már alig magyar,
mi egészen az volt, és már nem is akar
arrafelé menni, amerre te mondtad,
féli a leendőt, s élteti a holtat,
volt itt mindenféle, háború és béke,
s ahogy innen látszik, semminek sincs vége,
nem mulasztottunk hát, legfeljebb illemet,
hogy csak most írom meg a válaszlevelet,
volt derűre ború, volt borúra derű,
de a lelkünk most is ugyanúgy keserű,
vagy tán még keserűbb, hogy hiába vártunk
ezzel a levéllel, mert csak helyben jártunk,
hiába bíztunk, hogy lesz új a nap alatt,
ma is értjük, Vitéz, minden egyes szavad.
Kelt Marosvásárhelyen, 2023. október 23-án
