Egy-két év nyugalom után a svédországi és olaszországi parlamenti választások ismét az európai szélsőjobboldal erősödését jelzik. Ami kissé enyhe kifejezés, hiszen a Svéd Demokraták koalícióban kormányra kerültek, és hasonló eredményt ígér a Georgia Meloni vezette Olaszország Fivéreinek szövetsége Matteo Salvini és Silvio Berlusconi pártjával. A végrehajtó hatalom részleges vagy teljes birtokában vajon mekkora mozgástere van ezeknek az erőknek a polgári demokratikus intézményrendszer lebontására? Amit Európa legsikeresebb szélsőjobboldali pártja, a Fidesz Magyarországon részben már elvégzett. Olasz választás-előzetes.
Ha valóban tudnánk tanulni a történelemből, és nem csak papolnánk róla, meg nem írnánk át olykor-olykor politikai-ideológiai szempontok szerint, Mussolini és Hitler hatalomra jutásából és rendszerük kiépítéséből pontosan ki lehetne olvasni a veszélyeket, amelyek szélsőjobboldalról fenyegethetik a polgári demokráciát. Karsai László történész is fontosnak tartja a legfontosabb elemek kiemelését. Mindenekelőtt azt, hogy a polgári környezet se az olasz, se a német vezért nem vette sokáig komolyan, kizárta, hogy támogatottságuk, hatalmuk annyira megerősödhet, hogy diktatúrává alakíthatják a politikai rendszert. A választási eredmények is azt sugallták, nem érhetnek el abszolút többséget. A demokratikus oldal nem számolt kerülőutak, erőszakos eszközök alkalmazásának lehetőségével. „Hitler esete egyszerűbb – állítja Karsai László. – Ő kancellári kinevezése után nem sokkal, a Reichstag felgyújtása ürügyén rendkívüli állapotot hirdetett, csapást mért a pártokra, majd forradalomnak nevezte 44 százalékos győzelmét a következő választásokon, és hét-kilenc hónap alatt kiépítette totális uralmát.” Mussolininek nehezebb dolga volt, öt évet igényelt rendszerének megszilárdítása. És közben, 1924-ben majdnem belebukott Giacomo Matteotti szocialista képviselő meggyilkolásába. A többi párt kivonult a parlamentből, ám a feszült, polgárháborús helyzetben a király Mussolini kezébe adta a hatalmat, aki ezután kezdhette meg teljes gőzzel a fasiszta diktatúra kiépítését.
Kétharmad nélkül is menne
Egy radikális, adott esetben szélsőjobboldali irány megerősödése mindig veszélyes a demokráciára, mert végső soron annak lebontására tör, méghozzá minden lehetséges eszközzel, akár nyílt erőszak árán. Utóbbira napjainkban már nincs szükség, mint azt a jelenlegi legsikeresebb európai szélsőjobboldali párt, a Fidesz esete bizonyítja. „Vér és táborok nélkül is meg lehet bontani az Európai Unió egységét, felszámolni a demokrácia, a fékek és ellensúlyok rendszerét. Elég a megfelelő embereket a megfelelő pozíciókba helyezni, korlátozni, megfélemlíteni a szabad médiát, kiépíteni egy hatalmat szolgáló bírósági rendszert a „nem megfelelően” döntő bírók eltávolításával – összegez Karsai László. – Mussolini esete egyben azt is példázza, hogy az ellenzék számára a kivonulás a parlamentből nem feltétlenül eredményes megoldás. Ha nem követi forradalom, amit jobb elkerülni, két-három hét alatt feledésbe merül, és tovább gyengíti a demokratikus erőket.”A történész figyelmeztet, hogy a hatalom kiterjesztéséhez nem feltétlenül szükséges kétharmados többség. Főleg elnöki rendszerekben. „Ha Marine Le Pent, akinek most is 41 százalékos támogatottsága van, egy széles jobboldali koalíció élén elnökké választják, pozíciója Franciaországban lehetővé teszi, hogy döntő befolyást gyakoroljon a politikai, társadalmi életre.”Ugyanakkor kétségtelen, hogy ebben a kérdésben sem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. A két világháború között Európa megosztott volt, Franciaország és Nagy-Britannia több politikai vezetője egyfajta lelkiismeret-furdalást érzett az igazságtalan, új háborúval fenyegető Párizs-környéki békerendszer miatt. A radikális jobboldal bizton építhetett a revansista hangulatra. Ezzel szemben a kontinens ma alapvetően egységes, és erős szövetségi rendszerbe illeszkedik. Éppen ezért nagyon fontos tudatosítani, milyen okok, társadalmi problémák adnak táptalajt, támogatottságot a radikális jobboldali politikának. „Az egyik legfontosabb elem a migrációellenesség, a xenofóbia – hangsúlyozza Karsai. – Aminek hátterében az intoleráns kisebbségek megerősödése áll. Demokratának, liberálisnak vallom magam, de létező probléma, hogy százezrével érkeznek emigráns közösségek, amelyek nem hajlandók integrálódni – nem beolvadásról beszélek! –, nem fogadják el az európai értékeket, köztük a nők egyenjogúságát. Enklávékat alkotnak, ahonnan kiszorítják a más kultúrához, valláshoz tartozókat. A szélsőjobboldal, szemben a demokratákkal, Trumptól a Svéd Demokratákon át a Fideszig egyértelmű, radikális választ ad erre: Fehér, keresztény Amerikát és Európát akarunk! Ami aztán megalapozza és népszerűvé teszi a nacionalizmust, a kultúrharcot, az abortusz korlátozását, a gendertéma, a szexuális másságok elutasítását.” Ideológiailag innen eredeztethető az Amerika-ellenesség és az oroszbarátság is, ami az úgymond globális hatalomra törő liberalizmus és a nemzeti, keresztény értékek szembenállását szimbolizálja. És ebben az irányban lehet értelmezni akár a növekvő energiaárakat, a háború okozta félelmeket is.
A migráns a közös ellenség
„Bár az öszeesküvés-elméletek egy része ma is népszerű a szélsőjobb körében, és a liberalizmus, a baloldal, globalizáció ostorozása antiszemita utalásokat is sejtet, nem zsidóellenességről van szó – véli Karsai László. – Úgy érzem, a mai szélsőjobb megtanulta Hitler példájából, hogy nem lehet egyszerre két ellenség ellen küzdeni. A tömegeknek egyet kell felmutatni, és ezek most a migránsok. Az, hogy Soros pénzelte tutajosok szállítják át őket Európába, csak egy buta hazugság. Az ukrajnai háború pedig a legtöbb radikális jobboldali szerveződés számára is világossá tette, hogy szükség van egy erős NATO-ra, ami az USA támogatása nélkül elképzelhetetlen.”Mindezek alapján végül is milyen reális veszélyt jelenthetnek az erősödő vagy éppen hatalomra kerülő szélsőjobboldali pártok az európai polgári demokráciára, jogállamiságra? „Bár nálunk talán már megtörtént, európai szinten nem annyira a demokrácia végső felszámolásától kell tartanunk – állítja Karsai László. – Sokkal inkább attól, hogy a jelentős befolyást szerző szélsőjobb erők olyan témákat állítanak előtérbe a politikai közbeszédben, amelyek jobbra tolják a centrumpártokat is, marginalizálva a liberális, baloldali, demokratikus erőket. Ami súlyosan gátolhatja az emancipációs folyamatokat, a szociális egyenlőtlenségek csökkentését. Sajnos pillanatnyilag nem látni ezzel szemben hatékonyan fellépni képes erőt.”
Amerika és Oroszország tengelyén
Gyengeség ide, tehetetlenség oda, a demokraták vigyázó szemüket még nem vesztették el, és most éppen Olaszországra vetik nagy-nagy aggodalommal. Mario Draghi pragmatikus, válságkezelő kormányának bukásával egy-két napra vagyunk a radikális jobboldal választási győzelmétől. A kérdés, hogy milyen veszélyeket rejt Georgia Meloni kormányzása – már önmagában az is elkeserítő lehet, hogy a szélsőjobb, az Olasz Testvérek párt adhatja majd az első olasz női miniszterelnököt – Matteo Salvini Ligájával és a visszatérő Silvio Berlusconi Forza Italiájával. Stefano Bottoni, a hazánkhoz is kötődő történész, a Firenzei Egyetem docense ha nem is örömmel, de meglehetős nyugalommal értékeli a helyzetet: „Miután nem sikerült kellően enyhíteni a gazdasági és szociális feszültségeket, megoldást találni a migráció problémájára, az ukrajnai háború nyomán kibontakozó energiaválság után várható volt a jobboldal megerősödése. Ráadásul Draghi olyan egyértelműen foglalt állást Oroszország ellen és az atlanti szövetség, a szankciók mellett, ami talán példa nélküli az olasz politikai életben. Bele is bukott. Egyszerre sértette meg az olasz társadalom Amerika-ellenes és oroszbarát érzelmeit. Utóbbi talán kevésbé ismert, az ellenállási mozgalom és a kommunista párt hitvilágából ered – Moszkva akármilyen, a szegények és a haladás oldalán áll –, de az olasz politika szinte összes szereplője igyekezett jó kapcsolatokat ápolni a Kremllel. Részben persze gazdasági előnyök miatt. Elterjedt, érzelmileg motivált álláspont ma tehát, hogy Oroszország nem visel igazságtalan háborút, az ukránok nácik. ”De legyen most bármilyen erős is a radikális jobboldal, Stefano Bottoni úgy véli, hatalomra kerülésük alapjaiban nem veszélyezteti a demokratikus berendezkedést: „Fontos szem előtt tartani, hogy a választási küzdelem nem kétpólusú politikai teret jelez a szélsőjobb és a balközép koalíció között. Ott van még a populista 5 Csillag Mozgalom vagy az euroszkeptikus Italexit. Távolról sem világos, mennyire lehet stabil Meloniék többsége.”Bottoni abban is bízik, hogy az olasz demokrácia 75 éves, és minden gyengesége ellenére kiállt már komoly próbákat, mint az 1970-es évek terrorizmusa, vagy a maffia támadása a ’90-es évek elején. Szemben a 30 éves magyar demokráciával, amely gyakorlatilag az első komolyabb megpróbáltatásnál összeomlott 2010 után.
Fotó: ALBERTO PIZZOLI | Forrás:AFP
Elfogytak a biztos szavazók
„A másik fontos dolog, hogy az olasz társadalom szövete rendkívül széttagolt, sokszínű, amit a politika is leképez – hangsúlyozza a történész. – Ez a Római Birodalom bukása óta az ország gyengéje és egyben erőssége. Időről időre felmerül a vágy egy erős, központosított államra, de ez még Mussolininek sem sikerült igazán. A háború óta nincs is rá komoly törekvés. Olaszország nem véletlenül erősebb gazdaságilag, mint politikailag. Túl sok partikuláris érdek létezik, amelyeket nehéz összehangolni. Legfeljebb egy-két évig sikerül. Stabil tömbjük a kereszténydemokratáknak volt 1992-ig, illetve bizonyos tartományokban a kommunistáknak a kétezres évekig. De vége, ma már szinte nincs biztos szavazó.”Igaz, egyes pártok nagyra tudtak nőni, ami 30 százalék körüli eredményt jelent. Berlusconi, Salvini és az 5 Csillag is elérte ezt a szintet, de nem tudták megtartani. Most Meloni ideje jött el. „Elképzelhető, hogy lelke mélyén olasz NER-t szeretne kiépíteni, de nem lesz hozzá elég hatalma. Formálisan biztos nem, mert a választási rendszerben az arányosság dominál, ami a mostani erőviszonyoknál gyakorlatilag kizárja a kétharmados többséget” – érvel a történész. Véleménye szerint figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy Olaszországban nagyon komoly politikai szerepe van a bírói karnak, az ügyészségnek. Márpedig ez a testület, a felső olasz államapparátussal együtt nem jobboldali, a média fősodra pedig úgy harminc éve a demokraták és a posztkommunisták mellett áll. „És arról sem szabad megfeledkezni, hogy létezik egy történetileg is bitang erős nagy- és kisvárosi középosztály. Alapvetően pragmatikus szemlélettel. Szavazhat ugyan közülük valaki Salvini Ligájára, de totális hatalmat biztos nem szeretne. Az olaszok ma már egyébként is félnek ettől” – teszi hozzá Bottoni. Meg lehet még említeni külső fékeket is. A történész is úgy véli, létezik egy informális konszenzus az európai elitekben, hogy szélsőjobb pártok stratégiailag fontos országokban nem kerülhetnek hatalomra. És minden eszközt bevetnek, hogy kitermeljék az immunitást biztosító antitesteket. De a helyzet igazi megértéséhez ideje lenne kilépni a mind jobban megkopó ideológiai és politikai kategóriák fogságából. „Az igazság az, hogy egyre kevésbé világos, mit fed pontosan a szélsőjobboldali vagy akár a baloldali jelző – veti fel Stefano Bottoni. – Inkább arról érdemes beszélni, hogy egy tömörülés vagy politikus mennyire piacpárti, mennyire korporatív, hogyan viszonyul Brüsszelhez, a NATO-hoz és az oroszokhoz. Ezek már konkrét értékpreferenciák. És ha belőlük indulunk ki, azt látjuk, hogy Berlusconi és a Salvini vezette Liga abszolút piacpárti, utóbbi társadalompolitikája szinte thatcherista elveket követ. Ugyanakkor Meloni inkább a szociális jobboldalt képviseli, feltehető, hogy a családpolitika terén követni próbálja majd Orbán intézkedéseit. Strukturált az elképzelése, van politikai kultúrája.”
Gyalázkodásban a legádázabbak
A történész véleménye szerint a mai olasz politikai mezőnyben az 5 Csillag a legkiszámíthatatlanabb erő. „Támogatói között sok a szegény, munkanélküli, önmagát vesztesnek látó fiatal. Sorolták már minden oldalra, populizmusa a teljes elitellenes ideológiai spektrumot átöleli. Rendpártiságot hirdetnek anarchista módon. Négy évig kormányoztak koalíciókban, és sikerült kitermelniük a politikai elitben a gyalázkodó, minőség nélküli embert. Most sem gyengék, és lehet, hogy veszélyesebbek a demokráciára a szélsőjobbnál. ”Bármilyen megnyugtatóan hangzik is mindez, mi aligha tudunk szabadulni az orbáni példától. Őt előbb liberálisnak, majd a jobbközép képviselőjének tartottuk. Bízhattunk a többpólusú politikai mezőben is. És elvezetett egy illiberális, autokratikus rendszerig, amit talán csak mostanában veszünk tudomásul. Az uralmához való viszonyra egy Karsai László idézte szovjet vicc illik. Ennél rosszabb már nem lehet! – mondtuk minden jogállamiságot romboló intézkedése után lemondóan. Amire az optimista demokraták így reagáltak: De igen! Lehet!
Megjelent a Népszava Visszhang rovatában 2002. szeptember 25-én.
