Kétszáz évvel esztendővel azelőtt, hogy az ENSZ meghirdette a faji megkülönböztetés és fajüldözés elleni harc nemzetközi évét, ő brit felségének kapitánya, James Cook ezt jegyezte fel naplójába Ausztrália őslakóiról: „Valójában boldogabbak, mint mi, európaiak… Nyugalomban élnek, amelyet nem háborgat egyenlőtlenségi helyzet (Inequality of Condition); az ő földjük és tengerük biztosít számukra mindent, amire az élethez szükség van…” 1971-ben a wimbledoni teniszversenyen ő brit felsége szeme láttára Yvonne Goolagong, Ausztrália képviselője nyerte a női egyest. Miss Goolagong aborigine, vagyis bennszülött őslakó színes bőrű leszármazottja, aki éppen a fehér sportban szerezte meg az ötödik kontinensnek a (nem hivatalos) világbajnok büszke címét. E hír alapján azt lehetne képzelni, hogy nincs „egyenlőtlenségi helyzet” Ausztráliában. De…
SZINTE LÁTHATATLANOK
Fehér Klára és Nemes László Hozzál nekem kengurut című, 1971-ben megjelent könyvéből: „Barátainkkal egy kis vendéglőben vacsoráztunk, amikor a társaság egyik tagja izgatottan megszólalt:
– Odanézzetek, egy bennszülött!
Odanéztünk, de semmi különöset nem láttunk. Egy fiatalember ült a szomszéd asztalnál egy fiatal lánnyal. Csirkeszendvicset ettek sok salátával, és coca-colát ittak. A fiú arcbőre barna volt, sokkal barnább, mint a lányé vagy a miénk, és vonásai is markánsabbak, mintha néhány mozdulattal faragták volna ki. De ezen kívül semmi különösebb nem volt rajta. Nem értettük, miért kell ezen úgy izgulni?
– Mert ritkaság… az abók nemigen jönnek be a városba – magyarázta barátunk.
– Hát hol laknak? Szeretnénk megnézni egy abo falut.
Általános hallgatás.
– Hol találunk egy igazi ausztráliai falut? – kérdeztük újra.
– Hát… nézzétek… Valahol északon élnek, meg benn a sivatagban, meg az őserdőkben, kőkorszakbeli szokásokkal, oda csak különleges engedéllyel lehet bejutni, és nem hisszük, hogy sikerülne engedélyt kapnotok.”
A könyv szerzői a továbbiakban rámutatnak, hogy egész Ausztrália területére vonatkozóan csak az 1967. május 27-i népszavazás mondta ki az aborigine-ek teljes egyenlőségét. A politikai jogok biztosítása azonban önmagában kevés ahhoz, hogy valóban felszámolja az őslakosok nyomorát és elmaradottságát. Sok városban még mindig hadakoznak az ellen, hogy az aborigine-k beköltözhessenek, a kisebb települések mozijaiban például csak az első sorokban ülhetnek, vendéglőkbe, kocsmákba nem engedik be őket.
Amikor negyedszázaddal Hitler és a náci rendszer pusztulása után elhatározta a világszervezet, hogy 1971-et a fajüldözés és a faji megkülönböztetés elleni harc évének nyilvánítja, nem éppen a 40000 főre tehető abókra volt tekintettel, jóllehet ők sem „elhanyagolható mennyiség”. Az ENSZ harcra mozgósított a minden formában gyakorolt faji elnyomás, így elsősorban a fajüldözés afrikai fellegvára, vagyis a pretoriai kormányzat ellen.
ALLEEN VIR BLANKES
A Dél-Afrikai Köztársaságban az 1970-es népszámlálás szerint 3 779 000 fehér, 14 893 000 afrikai, 614000 ázsiai (főleg indiai) és 1 996 000 metisz él. A fenti kategóriákba való besorolás hatósági döntéssel történik a Population Registration Act törvény alapján. És ebből következnek azután a különböző intézményesített rendelkezések, amelyek összessége a világon egyedülálló és kétségtelenül csak a nácik nürnbergi törvényeihez hasonlítható apartheid (faji elkülönítés afrikaander nyelven).
Az apartheid nem csupán abban nyilvánul meg, hogy a pályaudvarokon külön bejárat van For Europeans Only-Alleen Vir Blankes és másik Non-Europeans-Net Blankes felirattal, hogy így van minden középületben, hogy a parkokban elhelyezett padokon és a mozi-, valamint színházjegyeken is fel van tüntetve: Csak fehéreknek!
Nem is csak azt jelenti az apartheid, hogy mindkét nembeli tizenhat évnél idősebb afrikai köteles állandóan magánál hordani és rendőri felszólításra felmutatni egy nem kevesebb mint százoldalas Reference Book-ot. Ez a könyvecske személyazonossági igazolvány, munkakönyv és házbér-, valamint adófizetés igazolására szolgál, lakhelybizonylat, és állandó láttamoztatásokra kötelezi tulajdonosát. Az az afrikai, aki házának küszöbén jelenik meg nélküle, esetleg megússza pénzbírsággal, aki azonban elmulasztja a helyváltoztatáshoz kötelező vízumkérést, azt letartóztatják, és valamelyik „bantusztánba” toloncolják.
A Grup Areas Act alapján ugyanis övezeteket jelöltek ki az afrikaiak számára, valóságos rezervátumokat, amelyek az ország területének mindössze 12 százalékát teszik ki (a többi „fehér övezet”). ENSZ-tanulmányok szerint nem is az elosztás kirívó egyenlőtlensége a legsúlyosabb, hanem a bantusztánok termőföldjének gyenge minősége és a lakosság jelentős részére – terv szerint 3,8 millió emberre – kényszerített életkörülmények: a sátor- és barakklakások, az egészségügyi szolgálat hiánya stb.
„NEMES ÉS KERESZTÉNY” MÓDSZEREK
Az uralkodó réteget képviselő miniszterek és kormánytisztviselők, szakértők szerint, idejük nyolcvan százalékát a faji elkülönítés rendszerének megszilárdítására, valamint a fenntartásával összefüggő katonai és külpolitikai kérdések tanulmányozására fordítják. Kiterjesztették az apartheidot Namíbiára, a volt népszövetségi mandátumterületre is. E terület függetlenségének elismerését az igazgatásával megbízott Dél-Afrikai Köztársaság húzza-halogatja. Portugália és a rhodesiai rendszer közreműködésével igyekeznek kialakítani a fehér kisebbség rasszista tömbjét a kontinens déli részén. B. J. Vorster kormánya 9,6 millió dollárt költ évente hírverésre, melynek célja elhitetni a világgal, hogy módszerei „igazak, becsületesek, nemesek és keresztényiek”.
Íme erről a jelenleg Londonban tartózkodó A. N. Nqakane asszony tanúsága, melyet a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség Documents et Informations 5/1971 számából kivonatosan idézünk: „Férjemet politikai okokból – tiltakozott az apartheid ellen – 33 havi börtönre ítélték. Büntetését Robben Island börtönében töltötte. Eleinte teljesen el voltunk szakítva egymástól. Nyolc hónap alatt mindössze fél órát láthattam szögesdróton keresztül. Ritkán írhatott: egyszer hat hónap alatt. Később is megnehezítették látogatásaimat a börtönben: a látogatás órája a börtönőrök kénye- kedvétől függött, így előfordult, hogy hiába utaztam ezer mérföldet.
A látogatásra érkezett többi asszonnyal nem tudtuk visszatartani könnyeinket, valahányszor láttuk, milyen állapotban vannak ezek az emberek, vezetőink, tiszteletre méltó, tehetséges férfiak. Rövid nadrág volt rajtuk, ujjatlan ing, valami vékony anyagból, cipőt még télen sem kaptak azon a fagyos szigeten. A börtönőrök szemünk láttára lökdösték, szidalmazták őket. Vacogott a foguk a hidegtől, állandóan kezüket dörzsölték, hogy valamelyest felmelegedjenek, vagy pedig hogy elkendőzzék izgalmukat, amely a külvilágból érkezett látogatók miatt fogta el őket. A táplálékhiány jelei bőrükön és ajkukon kiegészítették a mondanivalót a rácsok mögött történtekről…”
ELÉG A PUSZTA GYANÚ
Az ENSZ-közgyűlés plénuma a napokban az emberiség elleni bűncselekménynek minősítette az apartheidpolitikát, és felhívta az összes kormányokat, alkalmazzák a világszervezet által korábban elhatározott szankciókat.
A New York-i ENSZ-palota árnyékában – nem képletesen, de valójában – az idén már nem lehet emberiség elleni bűncselekményt elkövetni, de azt jelenti-e ez, hogy a fajüldözés felszámolása előrehaladt ebben a nemzetközi kampányévben? A Life számolt be James Palmer 38 éves néger esetéről. Euclid (Ohio állam) rendőrsége letartóztatta, amiért éjfél után 2 órakor gyanúsnak találta. A helyi törvény szerint „gyanús az a személy, aki utcán vagy köztereken csavarog, akit késői vagy szokatlan órában minden látható vagy törvényes elfoglaltság híján találnak, és aki nem tud kielégítő felvilágosítást nyújtani”.
Miután a rendőrség a letartóztatás körzetében nem fedezett fel semmilyen bűntényt, Palmer ellen egyszerű gyanú alapján emeltek vádat. A kistisztviselő vádlott anyagilag nem engedhette meg magának, hogy ügyvédet fogadjon, ezért önmaga látta el védelmét elsőfokon (ahol bűnösnek találták), majd Ohio felebbviteli bírósága előtt is (ahol megerősítették az ítéletet).
Palmer ekkor a Polgári Jogvédelmi Szövetséghez fordult, amelynek képviselője a washingtoni legfelsőbb Bíróság elé terjesztette az ügyet. Még nem történt elvi döntés, hogy az Ohióban (és más államokban is) főleg négerekkel szemben alkalmazott törvény alkotmányos-e vagy sem – fejezi be a folyóirat.
Különben a Legfelsőbb Bíróság korábbi döntéseit egy olyan fontos kérdésben, mint az iskolai integráció, nem alkalmazták mindenütt, még az 1971–72-es tanév kezdetén sem (Time).
EGY MÉRFÖLDET MÁS MOKASSZINJÁBAN
Egy olyan városka iskolájában, ahol csak fehérek laknak (Riceville, Iowa állam), négert talán nem is láttak, Jane Elliott tanítónő különleges módszert alkalmazott, miután rájött, hogy a gyermekek előítéletet táplálnak a négerek iránt: nem elég értelmeseknek, kevésbé tisztáknak és verekedőknek tekintik azokat. William Peters (A Class Divided, 1971) beszámolója szerint a tanítónő először vázolta, hogy az USA számos vidékén milyen korlátozásokat alkalmaznak a négerekkel szemben, de a gyerekek nem mutattak különleges érdeklődést, nagyon elvontnak találták a hallottakat. Ekkor idézte a sziú indiánok mondását: „Ó, Nagy Szellem, óvjál meg attól, hogy ítélkezzem egy ember fölött, mielőtt egy mérföldet járnék annak mokasszinjában”. Majd így folytatta:
– Mit gondoltok, hogyan érzi magát egy néger kisgyermek? Nehéz elképzelni? Az kellene, hogy titeket is úgy kezeljenek, mint őt.
A gyermekek nem értették. Mire elmagyarázta:
– Az osztályt két táborra osztjuk. A kék szeműeket és a barnaszeműeket elválasztjuk. Egyik nap a kék szeműek lesznek az alacsonyabb rendűek, másnap fordítva.
A gyermekek lelkesen ráálltak. Tizenhét kék szemű volt az osztályban, nyolc barna szemű és három
zöld szemű. A két tábor valamelyes kiegyenlítése érdekében a barnák és zöldek egy csoportba kerültek.
– Ma a barna szeműek a felsőbbrendűek. Ők tisztábbak és értelmesebbek.
A privilegizáltak meglepődve néztek egymásra, míg az „alacsonyabb rendűek” kissé feszengtek. A tanítónő kijelentette:
– A kék szeműek emlékeznek-e arra, mit tanultunk tegnap?
– Nem! Ez lehetetlen! – válaszolták csoportosan a „felsőbbrendűek”, akik kezdték megérteni a játékszabályokat.
Ezekben azután meg is állapodtak. A barna szeműek közvetlenül ihattak a csapból, a többieknek kartonpoharat kellett használniuk. Egyik kék szemű zavartan feltette a miért kérdést.
– Mert betegséget kaphatunk tőletek – válaszolta a másik tábor egyik tagja.
A tanítónő öt perccel meghosszabbította az előjogokkal rendelkezők szünetét.
– S ki ül az első sorokba? – kérdezte szünet után Jane Elliott.
– Mi! – hangzott a barna szeműek kórusa.
Már szinte természetesen fogadták a játékszabály utolsó pontját is: a kék szeműek csak akkor játszhatnak a barna szeműekkel, ha kifejezetten felszólítják őket erre.
TÉNYLEG FELSŐBBRENDŰEKNEK KÉPZELTÉK MAGUKAT
Az órák során a tanítónő csak az uralkodó csoport tagjait segítette, a többieket szigorúan megdorgálta a legkisebb hibáért is.
– Dél felé már kezdtem sajnálni a kezdeményezést – vallotta be később a tanítónő. – A kék szeműek már úgy viselkedtek, mint a legyőzöttek, a barna szeműek viszont vidámak voltak, kitűnően szórakoztak. Semmi kétség, tényleg felsőbbrendűeknek képzelték magukat.
Elliott tanítónő másnap kijelentette:
– Tévedtem a tegnap, amikor azt mondtam, hogy a barna szeműek többet érnek a kék szeműeknél. Éppen fordítva van. A kék szeműek az értelmesebbek.
Az előző napi vidám arcok most elkomorultak.
A kék szeműek pedig ávették az uralkodó szerepét. Azzal a kis különbséggel, hogy kevésbé agresszívek voltak a barna szeműekkel, mint azok voltak velük szemben.
Amikor a tanítónő végül feltette a kérdést:
– Valóban úgy gondoljátok, hogy a szemetek színének valami köze van a személyiségetekhez?
– Nem! – hangzott el az egyhangú felkiáltás.
Ugyanez volt a válasz, amikor azt kérdezte: vajon értelmesebb dolog-e valakit a szeme helyett a bőrének színe szerint megítélni?
Feltehetőleg még Riceville-ben sem változott meg minden az iskolában történtek után, hiszen köztudomású, hogy a gyermeki előítéletek kialakításában elsődleges szerepe van az otthoni környezetnek.
De adódik a bizarr gondolat: mi történne, ha B. J. Vorster dél-afrikai miniszterelnök csupán egyetlen napra „szeme színét változtatná” és olyan négerré válna, akinek nincs rendben a Reference Bookja?
Megjelent A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.