Vetési László szemléje az Erdélyi magyarság, szórvány, asszimiláció a népszámlálási adatok tükrében (Kiss Tamás és Barna Gergő adatfeldolgozásai alapján (Kiss-Barna, 2012) Vetési László című kötetről Bihari Szabadművelődési és Népfőiskolai Egyesület honlapján.
A 2011-es romániai népszámlálás előzetes adatai, kisebbségi és magyar vonatkozásban többek között a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet műhelyében kerültek feldolgozásra, és folyamatosan zajlik ezek értékelése. 2012-ben Kiss Tamás és Barna Gergő minden adatra figyelő és értékelő összehasonlítást végeztek az 1992-2011 közötti időszakról. Ezekből kiderülnek magyar népesség zsugorodásának, valamint az asszimilációnak és a szórványosodásnak az adatsorai és fokozatai is. Ezekből vett szövegrészek átvétele alapján kívánom az általuk elemzett folyamatokat vázlatszerű szemelvényekben bemutatni, és így próbáljuk meg értékelni az 1992-2011 közötti romániai népesség demográfiai jellemzőinek alakulást, majd ezen belül a szórványmagyarság adatait és ezek asszimilációs vonatkozásait. Románia lakossága – az előzetes feldolgozások alapján – 2002-2011 között 2.638.038 lélekkel fogyott, ami 12, 2 százalékos fogyást jelent. A két népszámlálás közti kilenc év alatt városi jogú települések lakossága 15, a falvaké 8 százalékkal apadt.
„A magyar népesség fogyása a románénál is jelentékenyebb, 13,6 százalékos volt. Arányvesztésük azonban – különösen a korábbi népszámlálásokkal összevetve – a teljes népességen belül nem volt látványos. Az abszolút számok szintjén a magyar népesség csökkenése is jelentékenyebb, mint 1992 és 2002 között (13,6 százalék a 11,9 százalékkal szemben), az arányuk azonban stabilabbnak mutatkozott: 6,6-ról 6,5-re esett. A népszámlálás szerint a magyarok továbbra is az ország legnagyobb kisebbsége.” (Kiss-Barna, 2012, 11)
A Romániában élő nemzetiségek száma és aránya, 1992−20
| Nemzetiségek | Nemzetiség 1992 | Nemzetiség 2002 | Nemzetiség 2011 | |||
| Létszám (fő) | % | Létszám (fő) | % | Létszám (fő) | % | |
| Román | 20 408 542 | 89,47% | 19 399 597 | 89,48% | 16 869 816 | 88,59% |
| Magyar | 1 624 959 | 7,12% | 1 431 807 | 6,60% | 1 237 746 | 6,50% |
A nemzetiségek számának és arányának változása, 1992−2002
| Nemzetiségek | Változás (fő) 1992-2002 | Változás (fő) 2002-2011 | Változás (%) 1992-2002 | Változás (%) 2002-2011 |
| Román | – 1 008 945 | – 2 529 781 | – 4,9% | – 13,0% |
| Magyar | – 193 152 | – 194 061 | – 11,9% | – 13,6% |
(Kiss-Barna, 2012, 12)
„A magyarok számának változása
A magyarok száma jelentősen csökkent az utóbbi évtizedben. A csökkenés Románia szintjén 194 ezer (13,6 százalék), Erdélyben pedig 190 ezer (13,5 százalék). A fogyás nagyobb mértékű volt, mint 1992–2002 között, amikor 193 ezer fővel, 11,9 százalékkal csökkent a romániai magyarok száma. A csökkenés mértéke Krassó-Szörény, Hunyad és Temes megyékben volt a legnagyobb, míg a legkisebb mértékű fogyást Hargita és Kovászna megyékben regisztrálták. Itt 6,3, illetve 7,5 százalékkal csökkent a magyar nemzetiségűek száma, ami jóval alatta marad a népességcsökkenés országos trendjeinek.” (Kiss-Barna, 2012, 14)
„A magyarok aránya szintén alapjaiban határozta meg a népesedési trendeket. Minél alacsonyabb volt egy adott településen a magyarok aránya a kiinduló időpontban, annál jelentősebb volt a számbeli csökkenés. A magyar többségű és magyar dominanciájú településeken a csökkenés átlag alatti, viszont ott, ahol a magyarok aránya 20 százalék alatti, a csökkenés meghaladja a húsz-harminc százalékot.” (Kiss-Barna, 2012, 16)
„A magyarok arányának változása regionálisan igen eltérő képet mutat. A legjelentősebb arányvesztés Krassó-Szörény, Temes, Hunyad, Szeben megyékben figyelhető meg, de jelentős a magyarok súlyának csökkenése Máramaros, Arad, Fehér, Brassó, Kolozs és Beszterce-Naszód megyékben is. Maros, Bihar és Szatmár esetében átlagos csökkenésről beszélhetünk. Kovászna megyében a magyarok megőrizték 73 százalék fölötti arányukat. Szilágyban és Hargitában pedig enyhén nőtt a magyar nemzetiségűek aránya 2002-höz viszonyítva.” (Kiss-Barna, 2012, 20)
„Regionális szinten a Bánságban a legnagyobb a magyarok arányvesztése, 20,9 százalékos. Jelentős – 14,3, illetve 14,8 százalékos – a csökkenés Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben is, illetve Közép-Erdélyben sem elhanyagolható. A Partium esetében enyhe aránycsökkenésről, a Székelyföldön pedig a magyarok arányának a stabilitásáról beszélhetünk.” (Kiss-Barna, 2012, 21)
„A magyarok aránya a nagyvárosokban és ezek metropoliszövezetébe tartozó községekben csökkent jelentős mértékben. A falvakon és a 10 ezer lakosnál kisebb városokban emelkedett, a 10−100 ezer nagyságú városokban pedig csak enyhén csökkent. A nagyvárosok vonzáskörzetében annak ellenére jelentős a magyarok arányvesztése, hogy a számuk viszonylag stabil maradt. Ennek az a magyarázata, hogy a román nemzetiségűek sokkal jelentősebb mértékben költöztek ki a nagyvárosok metropoliszövezetébe.” (Kiss-Barna, 2012, 22)
A szórványosodás fokozódik, a hátrányos helyzet felerősödik, újratermelődik. Egy bizonyos arány alatt a közösség-töredék reprodukcióra már képtelen és végzetes lélekszám-zuhanás áll be. Ez azt is eredményezi, hogy a tömbrégiók helyzeti előnye növekszik, jelentősége felértékelődik. „Az első jelentős változás, hogy Dél-Erdély, Bánság és Észak-Erdély szórványrégiói veszítenek a súlyukból, miközben a magyarok egyre nagyobb hányada koncentrálódik a Székelyföldön. Míg 1992-ben az erdélyi magyarok 33 százaléka, 2011-ben már 38 százaléka élt ebben a régióban. Közép-Erdély és Partium összességében megtartotta a súlyát, az előbbinek enyhén csökkent, az utóbbinak enyhén nőtt a számbeli súlya a teljes erdélyi magyar közösségen belül.” (Kiss-Barna, 2012, 24)
„A 2002-es településstruktúra szerinti eloszlások azt mutatják, hogy az erdélyi magyarok egyre nagyobb hányada él falun, miközben csökken a városi magyar lakosság aránya. Különösen a nagyvárosokban élők aránya csökkent, miközben nőtt a községekben, illetve metropoliszövezetben élőké.” (Kiss-Barna, 2012, 24) „A 2002-es népszámlálást követően a témában érdekelt kutatók között konszenzus alakult ki abban, hogy a magyar népesedést három tényező, a természetes népmozgalom, a migráció és az asszimiláció eredőjeként írhatjuk le. A továbbiakban ezt a modellt fogjuk követni.” (Kiss-Barna, 2012, 28)
„A természetes népmozgalmi egyenleg egyértelműen a Székelyföld esetében volt a legkedvezőbb, -1,7 ezrelékes éves természetes szaporulattal. A legkedvezőtlenebb népmozgalmi egyenleg a bánsági, illetve a dél-erdélyi szórványterületeken volt megfigyelhető, míg Partium, illetve Közép-Erdély ebben a tekintetben inkább a szórványmegyékhez, mint a Székelyföldhöz állt közelebb. (Kiss-Barna, 2012, 40)
„Hunyad, Szeben, Brassó és Temes megyék esetében a természetes népmozgalmi egyenleg a fogyás kisebbik részét magyarázza. Ebben két tényező játszik szerepet. Az első a dél-erdélyi nehézipar leépülését kísérő belső vándorlás, ami Brassó, Hunyad és Szeben megyék magyar lakosságát is apasztotta. Ez a fajta belső migráció nemcsak a magyar, hanem a román lakosságot is érintette. Másrészt ezeken a területeken a nemzetiségváltás is közrejátszhatott.” (Kiss-Barna, 2012, 41)
„…a természetes népmozgalmi egyenleg vonatkozásában a legkedvezőbb helyzetben a Székelyföld található. Itt évi átlagban -1,1 ezrelékes volt a szaporulat. A legkedvezőtlenebb a helyzet a dél- és észak-erdélyi, illetve különösképpen a bánsági szórványmegyékben. A legnagyobb természetes népmozgalmi veszteséget sorrendben az Arad, Szeben, Fehér, Temes, Beszterce-Naszód, Kolozs, Brassó és Máramaros megyei magyaroknál tapasztalhatjuk. A Partium, illetve Maros megye e tekintetben a szórvány és a Székelyföld között helyezhető el.” (Kiss-Barna, 2012, 42)
Az asszimiláció nyomonkövetése és adatfeldolgozások rendjén történő megragadása hosszú időn keresztül beazonosíthatatlan jelenség volt. Népmozgalmi egyenleget ugyanis akkor sem vonhatunk meg, ha a népmozgalom és a migráció közötti folyamatokat egybevetjük, mert a népességveszteségi űr nem mutatható ki. Erre Szilágyi N. Sándor talált értelmezhető fogalmakat.
„Szilágyi ugyanis arra a kérdésre keresi a választ, hogy két időpont között melyek azok a konkrét „események”, amelyek a demográfiai statisztikában egy adott etnikum veszteségeként és egy másik etnikum nyereségeként jelennek meg. Szerinte az asszimiláció három típusát kell elkülönítenünk: (a) az auto-identifikáció megváltozását, ami a népesedésstatisztika szempontjából azt jelenti, hogy valaki két soron következő adatfelvételen (népszámláláson) eltérő nemzetiségűnek vallja magát; (b) a korábbi hetero-identifikációval nem egyező auto-identifikációt, ami abban nyilvánul meg, hogy valaki, akit egy korábbi népszámláláskor szülei adott nemzetiségűként tüntettek fel, nagykorúvá válva ettől különböző nemzetiséget vall be. (c) az etnikai reprodukció csökkenését egy másik etnikum javára, ami abból adódik, hogy adott nemzetiségű anyák (döntően a vegyes házasságokhoz kötődően) más nemzetiségűként bejegyzett gyermekeknek adhatnak életet. Az első két esetet intragenerációs asszimilációnak nevezhetjük, hisz itt az identitásváltás különböző eseteivel állunk szemben. A statisztikai regisztráció viszonylatában ki kell emelnünk, hogy a nemzetiség szerinti kategorizáció megváltozása mögött nem minden esetben kell tényleges társadalmi folyamatokat feltételeznünk.” (Kiss-Barna, 2012, 43)
Külön és kiemelten értékelik az etnikai vegyes házasságok adatsorait, és ezeknek az etnikai reprodukcióban betöltött szerepét. „Az intergenerációs asszimiláció gyakorlatilag két tényezőnek, (1) a vegyes házasságok arányának; (2) a vegyes házasságokon belüli etnikai szocializációnak a függvénye.” (Kiss-Barna, 2012, 43)
„A magyarok esetében a vegyes házasságra lépők aránya a vizsgált periódusban 17−20 százalék között mozgott, időben pedig enyhén emelkedő tendenciát mutatott. A férfiak és a nők között nem volt jelentős eltérés. 2004−2005 között a nők magasabb exogámiája leginkább a külföldiekkel kötött házasságoknak tudható be.” (Kiss-Barna, 2012, 45)
„A vegyes házasságra lépőkre vonatkozó megyei adatokból kitűnik, hogy az exogámia szórványban, illetve Kolozs, Maros és Bihar megyékben mutat egyértelműen emelkedő tendenciát. Tisztább képet kapunk azonban, ha az 1992−2001 közötti és a 2002−2007 közötti periódust a megyék mellett régiók szerint is összehasonlítjuk.” (Kiss-Barna, 2012, 46)
„…a kilencvenes évekhez viszonyítva minden egyes régióban csökkent a homogén házasságok aránya. A legnagyobb arányú csökkenés a Bánságban, Észak-Erdélyben és Közép-Erdélyben tapasztalható. A Székelyföldön a változás minimális, míg Dél-Erdélyben a viszonylagos stabilitás Brassó és Fehér megyéknek köszönhető. Hunyadban és Szebenben átlag fölött nőtt a vegyes házasságok aránya. Az országos arány (viszonylagos) stabilitása − az egyes régiókban történő eltolódás mellett – annak köszönhető, hogy a házasodókon belül növekszik a székelyföldiek aránya.” (Kiss-Barna, 2012, 47)
„2002-ben Romániában összességében a magyar párú vegyes családok 32,3 százalékában regisztrálták a gyermek(ek)et magyar nemzetiségűként. Az arány a vegyes házasságok gyakoriságához hasonlóan változik régiónként és megyénként, ami szintén nagyban függ az etnikai térszerkezettől. A magyar többségű székelyföldi megyékben az etnikai szocializáció kiegyenlítettnek mutatkozik, vagyis a gyermekek mintegy felét regisztrálták magyarként, illetve románként. Ezzel szemben Brassó, Szeben, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény megyékben, ahol a magyarok aránya nem éri el a 10 százalékot, a gyermekeiket magyarként regisztráltató családok aránya 25 százalék alatt marad.” (Kiss-Barna, 2012, 48)
„Míg Székelyföldön (ahol a vegyes házasságok aránya viszonylag alacsony és a vegyes családokon belüli etnikai szocializáció kiegyenlített) nincs asszimilációs veszteség, addig Dél-Erdély egyes megyéiben 25%-kal is csökkenti a magyar népesség generációs utánpótlását.” (Kiss-Barna, 2012, 49)
„Az etnikai reprodukció Erdély-szintű értéke (a megyei adatok alapján összegezve) 1992−2002 között 94,5 százalék, 2002−2011 között 94,7 százalék volt, vagyis 5,5, illetve 5,3 százalékos asszimilációs veszteséggel számíthatunk. Az etnikai reprodukciós mutató a Székelyföldet leszámítva minden egyes régióban csökkent. Az, hogy Erdély-szinten a mutató értéke mégis növekedett, az újszülöttek regionális megoszlásának eltolódásával magyarázható. Vagyis a születések egyre nagyobb hányada esik a Székelyföldre, ami ellensúlyozza az egyéb területek romló etnikai reprodukciós mutatóit. Az így számolt intergenerációs asszimilációs veszteség 1992−2002 között 7000, míg 2002−2011 között közel 6000 fő volt.” (Kiss-Barna, 2012, 49)
Az erdélyi magyarság migrációs szokásaiban, és így a demográfiai kép alakulásában is eltérő szokások alakultak ki a tömbben és a szórványban.
„A népmozgalmi adatokból kiindulva 1992−2002 között az ország teljes migrációs vesztesége 825.233 fő volt, ami évi átlagban -3,6 ezrelékes migrációs egyenlegnek felel meg. A magyarok vonatkozásában a természetesen népmozgalmi adatokból, illetve a nemzetiségváltási egyenlegből kiindulva – 110 ezer fős, azaz éves átlagban – 6,6 ezrelékes migrációs egyenleggel számolhatunk. Ez azt is jelenti, hogy durván számolva a migrációs veszteség 13 százaléka esett 1992-ben a népesség 7,2 százalékát kitevő magyar népességre.” (Kiss-Barna, 2012, 59)
„A magyarok migrációs egyenlege (amennyiben a nemzetiségváltás hipotézisét elfogadjuk) mind Erdély, mind Románia esetében jóval kedvezőbb a teljes népességénél, illetve a többségi románságénál. A kedvezőbb értékek a magyarok által nagyobb arányban lakott területeket jellemzik, így a Székelyföldet, a Partiumot, illetve Közép-Erdélyt. A kompaktabb magyar közösségek (amelyek a kilencvenes években Magyarországon keresztül a többségieknél nagyobb mértékben vettek részt a migrációs folyamatokban) most, kimaradva a románokat jellemző Nyugat-Európa fele irányuló migrációból, demográfiailag viszonylag kedvezőbb helyzetbe kerültek. Így azt mondhatjuk, hogy az etnicitás és a migráció kapcsolata még sajátosabban alakult, mint a kilencvenes években. Ez utóbbi periódusban a nemzeti kötődéseknek és a kulturális közelségnek kulcsszerepe volt abban, hogy a magyarok (Magyarország fele mutató) migrációs hálózatai felálltak. 2002 után azonban ezen hálózatok léte védte meg a kompakt közösségekben élő erdélyi magyarokat attól, hogy a még nagyobb szívóhatást gyakorló Nyugat-Európa fele mutató hálózatokba bekapcsolódjanak. Mindez azonban nem terjeszthető ki a szórványterületeken élő magyar közösségekre. Már az ezredfordulót követő kutatásokban kirajzolódott, hogy ezeken a területeken a magyarok migrációs tervei és hálózatai is átalakultak (Kiss−Csata 2004), a későbbi vizsgálatok pedig ennek fokozódásáról számoltak be (Gödri−Kiss 2009).
Miután a dél-erdélyi és bánsági magyarok kapcsolathálójában nagy súlyt képviselnek a többségiek (nagy hányaduk például vegyes házasságban él), nem csodálkozhatunk azon, hogy migrációs stratégiáik is a velük együtt élő románokéhoz hasonlóan alakultak, és így fokozatosan dominánssá vált a román csatornákon történő, Nyugat-Európába történő migráció. A szórványközösségekben élő magyarok egy kisebb része (azok, akik erőteljesen kötődnek a magyar intézményekhez és továbbra is elsősorban egy – gyérülő – magyar kapcsolati hálón belül mozognak) azonban továbbra is érdekelt a Magyarország fele történő migrációban. A magyar oktatási rendszerben végző dél-erdélyi és bánsági fiatalok mobilitási pályája például (amennyiben a „magyar világból” nem akarnak végérvényesen kilépni) Magyarország vagy az erdélyi magyarlakta területek irányába mutat.” (Kiss-Barna, 2012, 64)
Kiss Tamásék külön fejezetet szentelnek az erdélyi magyarság két kiemelkedő központja, a két legnagyobb magyar város, kulturális főváros, Kolozsvár és Marosvásárhely demográfiai kérdéseinek. Olyan sajátos helyzetbe levő települések ezek, amelyek magyar vonatkozásban többirányú külön kutatást, elemzést és értékelést érdemelnek és ebből következően új jövőtervezési stratégiákat is. Különös hangsúllyal kell odafigyelni e két nagyváros magyar népességére nehezedő demográfiai, gazdasági, politikai, népesedési nyomásokra, a vonzáskörzeteikhez tartozó metropoliszövezetek magyar vonatkozásaira, a szuburbanizációs folyamatokra. Mindkét nagyvárosban akadályozza az etnikai reprodukciót az is, hogy Kolozsváron 25-30, Marosvásárhelyen 8-12 százalék között van a magyar-román vegyes házasságok aránya, és ez az arány növekedőben van.
Összefoglalva, az 1992-2002 közötti periódusban a migrációs veszteségből a természetes népmozgalmi veszteségből és az intergenerációs asszimilációs veszteségből eredően 194.061 fővel lett kisebb a romániai magyar közösség.
„Az 1992−2002-es periódussal szemben ezúttal a román−magyar relációban is nemzetiségváltást feltételeztünk. Ez a feltevésünk a legkevésbé adatolható. Abból indultunk ki, hogy – amennyiben nem feltételeznénk nemzetiségváltást – Krassó-Szörény, Temes, Hunyad, Szeben és Máramaros megyékben irreálisan nagy negatív migrációs egyenleget kapnánk. Így azt állítjuk, hogy elsősorban a nagyvárosi magyar szórványközösségek a vártnál is gyorsabb felszámolódása mögött a nemzetiségváltási folyamatok (is) állnak. /…/ A nagyvárosi szórványközösségek esetében az asszimiláció nem pusztán intergenerációs folyamat. Az etnikai térstruktúra gyors változása következtében az itt élő magyarok tömegesen távolodnak el a magyar intézményrendszertől, illetve kulturális fogyasztástól. Ennek egyik következménye, hogy a magyar politikai szereplők is egyre csökkenő arányban tudják megszólítani őket. Logikus feltételezés, hogy sokan (becslésünk szerint közel 10 ezren) voltak közöttük olyanok, akik a népszámlálási szituációban ezúttal nem a magyar nemzetiséget választották. Érdemes végül újra kiemelni a regionális különbségeket, amelyek minden egyes demográfiai folyamat esetében megmutatkoztak a tömb-, illetve szórványterületek között. A Székelyföldön (és kisebb mértékben a Partiumban) a kedvezőbb korstruktúra miatt a természetes népmozgalmi egyenleg is kedvezőbb, mint a szórványterületeken. Emellett ezek az itt élő magyar közösségek nem vagy kevésbé kapcsolódtak be a Nyugat-Európa fele mutató migrációba. Ez oda vezetett, hogy a partiumi és a székelyföldi magyarok számbeli csökkenése az országos értéknél is jelentősen alacsonyabb volt. A szórványterületeknek a vártnál gyorsabb felszámolódása egyben azt is magával vonja, hogy az erdélyi magyar közösségen belül a tömbterületek – elsősorban a Székelyföld – súlya elkerülhetetlenül felértékelődik.” (Kiss-Barna, 2012, 69)
2013. július 4-én tette közzé a Román Statisztikai Hivatal a 2011-es népszámlálás hivatalos végeredményeit, és ezzel teljesen felborította az eddigi adatfeldolgozásokat és a megszokott adatösszesítési gyakorlatot. A másfél éves adatfeldolgozás valószínűleg bőven adott alkalmat az előzetesben megadott adatok átdolgozására, átjavítására, szépítésére és átértékelésére. Ezek szerint Románia lélekszáma 20,1 millió, vagyis egy millióval több, mint a tavaly közzétett előzetes adat. A magyarok végleges száma 1.227.600, ami 6,1% az előzetesben közölt 1.268.444-gyel szemben. Különösen nagy visszatetszést keltett ebben az, hogy a különbözet statisztikai adatbázisokból, regiszterekből további adatgyűjtés, adatkiegészítés történt, melynek egyenes következménye az etnikai vonatkozások hiánya. A 2011-es népszámlálás szórvány vonatkozásainak a feldolgozásai, a manipulációs titkok megfejtései az elkövetkezendő időszakokban bőséges feladatot adnak a kutatóknak.
