Némileg visszaélek a szerkesztőségek (és az olvasók) türelmével, amikor mindegyre felemlegetem fotóéletünk hiányosságait. Ám az ember ott publikál, ahol lehet – és ahol némi reménye van arra, hogy meghallgassák. Nem lehet eleget hangsúlyozni: a fotódokumentáció, a szakosított fotóarchívum, végső fokon a múzeum megléte vagy hiánya korántsem a fényképészek vagy akár a fényképészeket foglalkoztató intézmények magánügye…
Századunk kultúrája fotóillusztrációkkal „terhes”: a nyilvánosság, a kutatók számára megközelíthető dokumentáció (kezdetnek akár részleges) megteremtése halaszthatatlan feladat. Minden elvesztett év ugyanannyi elkallódott s pótolhatatlan fotódokumentum ezreit jelentheti.
A mostanában zajló Petőfi-emlékünnepségek szolgáltattak ismételten alkalmat arra, hogy felidézzük az e téren való lemaradásunk súlyosságát. Egyik szerkesztőségünk – emlékezve a segesvári csata centenáriumi ünnepségeire, ahol többek között Mihai Beniuc tartott (akárcsak 1939-ben) magyar nyelvű előadást – e népeink barátságát elmélyítő összejövetelről készült fényképeket akart közölni. A gyűlés szemtanúi valamennyien állították: százával készültek ott fotók… Hetekig tartó utánajárás nyomán mindössze egyetlen kis amatőrképet sikerült előkotorni egy öreg album mélyéről.
Balszerencsés véletlen? Korántsem az. Utalhatok itt más, hasonlóan időszerű példára. Kántor Lajos és Láng Gusztáv sokat vitatott kötetét egyebek között a fényképanyag hézagai, esetlegességei miatt marasztalták el. Véleményem szerint alaptalanul. Irodalomtörténeti vitához persze nem szólhatok hozzá, ám ami a fotóemlékek feltárását illeti, magam is rendelkezem némi tapasztalattal. Kántor és Láng nyilván abból az anyagból válogatott, amit barátoktól, az írók családjától, néhány fényképésztől kapott.
Engem is felkértek, akár a többieket, küldjem el nekik valamennyi olyan felvételemet, amelyik bármilyen formában is, az utóbbi negyedszázad irodalmi életére vonatkozik. Keveset küldtem, jóval kevesebbet, mint amennyit valójában készítettem. Nehéz előkeresni minden negatívot a meglevő több tízezernyi közül, különösen, ha tudom, hogy tíz beküldött fényképből jó esetben egy, ha megjelenik. Küldjem be azt a képet, amely Nagy Istvánt ábrázolja az Igaz Szó irodalmi estjén? Nem vitás, ez irodalomtörténeti értékű felvétel.
De vajon az a kép, amelyen íróink-költőink középnemzedéke labdarúgómezben látható – az kevésbé irodalomtörténet? (Fodor Sándor remek cikket írt erről az Utunkban.) Vagy miért ne lenne irodalomtörténeti értékű az a felvétel, amelyen Sütő András édesanyja a „könnyű álom”-ban megörökített konyha küszöbe előtt ül? Vagy Kányádi a csombordi pincében, vagy Tomcsa, amint dobkályhája mellé húzódva forró lábvizet vesz magányos udvarhelyi lakásán?! Hol az a múzeum vagy intézmény, ahol rendszeresen összegyűjtik, katalogizálják az ilyen, és nem csak ilyen képeket, hogy szükség esetén bármikor elő lehessen venni?!
Nem áll szándékomban hozzászólni a Kántor–Láng-kötet fotóanyagához, de ha már szóba került, egy megjegyzés erejéig szót kérek. Lehetőség szerint minden irodalomtörténeti szempontból jelentős felvételnél fel kell tüntetni a szerzőt. Nem oktalan hiúságról van szó; félő, hogy tíz év múltán egy hasonló kiadvány összeállítója már ezeket a fényképeket sem tudja maradéktalanul összegyűjteni. Egy telibe talált portré hasonló (dokumentáris) érték, mint az író múzeumban őrzött töltőtolla vagy az őt ábrázoló festmény. (Lásd a Petőfi-dagerrotípiát.)
Korábban már felvetettem (többek között a Korunk, A Hét hasábjain) a fotómúzeum létesítésének időszerűségét. Nem ismétlem a mellette szóló érveket. Inkább szertekürtölnék egy biztató hírt: Sepsiszentgyörgy rokonszenves fotó-dokumentaristája, a múzeumban dolgozó Fóris Pál hozzákezdett a megyei szintű fényképarchívum összeállításához. Hozzávetőleg ezer régi felvételt gyűjtött össze eddig: a fényképezés hőskorához tartozó nedves eljárás korai példányaitól a két világ háború közti dokumentumokig. Valamennyit pontosan azonosította, jelentős részének a szerzőit is. Ezek közül néhány régi fénykép különös érdeklődésre tarthat számot (pl. a Zichy Jenő által vezetett Kaukázus-expedíció eredeti fényképfelvételei). De nem csak a gyűjtőmunka az, ami biztatónak, jövőbemutatónak tűnik. Jónéhány könyv- és levéltárunkban, múzeumunkban van olyan fotóarchívum, amely értékben bizonyára túlszárnyalja a Fórisét.
Az az új, hogy a gyűjtemény katalógusát (helyi erőforrásokból) kinyomtatják, s amint elkészül, elküldik minden jelentősebb hazai könyvtárnak, dokumentációs központnak, múzeumnak. Vagyis a képanyag minden kutató számára hozzáférhető lesz, bekerül a köztudatba. Alighanem ez az első ilyen jellegű munka, legalábbis minálunk. Valami elindult.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.