Márton János, Zetelaka népe nevében, végigsüvegelte Kolozsvár, Udvarhely képzőművészeit és megkérte szépen: adnának a most avatásra kerülő kultúrházuknak egy-egy festményt, szobrot. Adtak. Abodi Nagy Béla, Andrássi Zoltán, Balázs Péter, Benczédi Sándor, Bene József, Cs. Erdős Tibor, Ferenczi Júlia, Gy. Szabó Béla, Kása Huba Ferenc, Maszelka János, Mohi Sándor, Moldoveanu Horea, Nagy György, Nagy Imre, Puskás Sándor, Rössler Károly, Soó Zöld Margit, Spaciu Mircea, Takács Zoltán, Visan Octavian. S mire ezek a sorok megjelennek, felsorakoznak melléjük a csíki festők, s talán egy-egy vásárhelyi is.
A kultúrház igazgatója, a képeket mutogatva, könyvelői szigorral bemondja az árakat. Mármint azt az értéket, amellyel az átadási jegyzőkönyvben szerepelnek az egyes alkotások. Anyagilag felel értük a tanácselnök, kultúrigazgató.
Némi megrökönyödéssel hallgatom, mert miféle ajándék az, amelynek közlik a kereskedelmi értékét… De eszembe jut az évtizeddel ezelőtti kovásznai freskók története, és tudom, jól van ez így. Annak idején kilenc marosvásárhelyi képzőművész mintegy kétszáz négyzetméternyi freskóval, sgrafittóval, frízzel díszítette az új művelődési palotát. Ingyen. Nagyvonalúan. Jegyzőkönyv és leltár nélkül. Két három évvel később valaki, helyi potentát, lemeszeltette, megsemmisítette a freskók felét. Nem idézem, kinek az alkotásait, legyen elég itt annyi, hogy ma a középnemzedék élvonalához tartozó művészekről van szó.
Ünnepeljük hát az adományozó képzőművészt, akinek, akiknek jóvoltából Zetelaka megalapozta önálló községi képtárát; köszönjük meg Márton Jánosnak a süvegelést (arra gondolva, hogy minden falunak van olyan fia, aki megismételhet példáját)… de ne riadjunk vissza leltárba foglalni, értékép értékelni az ajándékot.
Nem olcsó portéka az, amit népéhez ragaszkodó művész ingyen ad át a közösségnek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.
Kiemelt képünk: Kompozíció III.
