Rendhagyó eset: egy fiatal, gyakorló fizikus szabad pillanataiban nemcsak verseket ír (ez szinte természetes), hanem – belső kényszernek, a szellemi torna iránti óhajnak engedelmeskedve – fordít. Magyarról románra. Előbb a Fekete zongorát, persze csak a fióknak, mert ugyan ki merne amatőr létére Ady-val jelentkezni. Később Páskándit, Szilágyit, Szőcs Kálmánt, Palocsayt.
Ugyancsak a fióknak. Néhányukkal személyesen is megismerkedik, de románra átültetett verseiket nem mutatja meg nekik. Mivégre is? Egyszemélyes játék is a lehetőségekkel: a muzsikusé, aki ablaktalan pincében szólaltatja meg a modern szerzőket.
És akkor életre hívják Marosvásárhelyen a Vatra című folyóiratot.
Amelynek feladata nem merül ki abban, hogy helyet biztosítson a tollforgató fiataloknak; sajátos feladatként hasábjain nagy teret szentel a romániai, közelebbről a marosvásárhelyi magyar irodalmi termés román nyelvű tolmácsolásának, az egymás megismerésére való törekvés kölcsönössége jegyében… A fiatal fizikus előszedi fiókja mélyéből a saját örömére fordított verseket – és azok nyomdafestéket látnak. Sőt, újabb vers- és prózafordításokkal bízzák meg. Rendre megjelennek saját verseivel egyidejűleg.
Andrei Fischof, a gyakorló fizikus maga sem tudja megjelölni a határkövet, amely az amatőrt elválasztja a professzionista műfordítótól. Másoknál ez könnyebb: a minőségi ugrást akkor vélik megtenni, amikor eredeti szakmájukat feladják.
Fischof azonban valóban rendhagyó; ő továbbra is fizikus maradt. Az irodalom, a műfordítás változatlanul a Kaland, az Erőpróba, a Helytállás.
A határkő, ha van ilyen, mégis a Molter-kötet fordítása. Egy magas beosztású funkcionárius, megállítva Molter Károlyt szokásos délelőtti sétáján, megkérdezte: „Tanár úr, hogy van az, hogy mi olyan régen ismerjük egymást, és még egyetlen sorát sem olvastam önnek? Beszélni még beszélek magyarul, de olvasni – az kissé nehezen megy”. Nem puszta udvariaskodás volt; néhány napon belül megtudakolták a Vatra szerkesztőségénél, ki az, aki vállalkozna rá, hogy a szellemi belháború anyagából egy kötetre valót tolmácsoljon román nyelven.
Romulus Guga, Dan Culcer, Tudor Balteș… Valamennyien el vannak látva feladatokkal. Guga Sütő András könyvét ülteti át, Culcer a két világháború legizgalmasabb riportregényét, Markovics Rodion Szibériai garnizonját fordítja… végül a kívülálló Fischof vállalkozott a nem mindennapos próbatételre. Moltert, a szellemes szójátékok tűzijátékával vakító írót – románul bemutatni.
Hallatlanul gyorsan ment. Mire e sorok megjelennek, nyilván az első románul megszólaló Molter-kötet talán a piacon lesz. És hogy jó munkát végzett, arra utal a második Kriterion-rendelés: Székely János Dózsájának fordítása. Azt már magától Székelytől tudjuk (fölösleges említeni: óvatosan méri a dicséretet) – elégedett a fordítással, különösen annak második felével. De az összkép is szép, pontos. És már befejezés felé közeledik a harmadik Kriterion-megbizatással: Király László Kék farkasok-ját tolmácsolja.
– Fiókjában Páskándi, Szilágyi, Kányádi, Lászlóffy, Éltető, Palocsay versfordítások hevernek. Mi a szándéka velük?
– Szerettem volna a mai fiatal és a középnemzedék költőiből egy antológiát átnyújtani a román olvasónak. Nem ismerjük eléggé őket.
A kiadó sajnos nem kapott utána. Félnek az antológiáktól. Állítólag az olvasók nem vásárolják. Következésképp változatlanul fordítom azokat, akiket szeretek, s akik – elképzelésem szerint – ebben az antológiában szerepelhetnének. Itt-ott az erdélyi román folyóiratok közlik a verseket. De egy kötet, az egészen más…
– Moltert fordította, utóbb Székely Jánost. Ehhez feltétlenül ismernie kell a mai romániai magyar irodalmat, a két világháború közötti évek irodalmi frontjait. Nagyon fiatal – és végül is nem szakmabeli.
– Igyekszem pótolni, amit lehet. A két világháború közötti román folyóiratokból. A Luceafărulból, a Tribunából. El sem képzeli, mennyi mindent tud meg belőle az ember Berde Máriáról, Goga magyar kapcsolatairól, vagy Ciupe révén az erdélyi képzőművészetről.
– Mi a helyzet a műfordításban? Hiánycikk a fordító?
– Én azt hiszem, nem. Legfeljebb a jó műfordító. De ez banalitás. A jó műfordító mindenkor és mindenhol hiánycikk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 5. számában, 1974. február 1-én.