1971. szeptember 30-án Kemény János üzent. Hogy látogassam meg kórházi szobájában a magnetofonom társaságában: szeretné megfogalmazni a marosvásárhelyi Állami Színház negyedszázados jubileumára írandó sorokat, s mert nehezére esik az írás, inkább mikrofonba mondaná, s később annak alapján véglegesíthetnénk a szöveget. Az alig ötperces szöveg után tovább beszélgettünk, a magnetofont nem zártam el.
A hazai magyar színjátszás történetére vonatkozó visszaemlékezéseit tervezett önéletrajzi írása harmadik kötetének jegyzeteiként is értékelhetjük. Október elsején bevittem a szalagról leírt rövid üdvözlet szövegét. Kemény János gondosan átjavította, kiegészítette, majd aláírásával látta el a harmincsoros írást. Külön a lelkemre kötötte: ami rá vonatkozik, azt bátran kihúzhatjuk, „az nem fontos; hogy hozzájárultam ezekhez a dolgokhoz, az természetes. Egyszer majd talán valakinek eszébe fog jutni régi munkatársaim közül, hogy megemlékezzék valaha arról, hogy én is benne voltam azokban a fontos munkákban.” Két nap múlva betegsége váratlanul súlyosbodott…
Ez a magnószalag őrzi utolsó gondolatait a Színházról, élete nagy szerelméről.Úgyszólván a felszabadulás utáni napokban már hozzákezdtem, felsőbb utasításra és a marosvásárhelyi társadalom egyetértésével, a színház szervezéséhez, elsősorban személyi vonatkozású munkáihoz. Ugyanis színházat kellett és akartunk csinálni Marosvásárhelyt, de színész nem volt. Egy-kettő, akiket véletlenül itt találtunk. Egy hármas bizottság volt, amely a hivatalos megbízást kapta: Pittner Olivér festőmüvész, velem jött Tompa Miklós, aki közismert rendező volt már akkor, én magam pedig addig már két színházat is igazgattam; úgy gondoltam, hogy segíthetek ebben a dologban…
Ezerkilencszázötvenkettő nyaráig dolgoztam a színháznál. Szervezéssel, személyzeti és gazdasági ügyekkel foglalkoztam. Mondhatom, hogy ez a hét év, bár természetesen nem volt zökkenő nélküli a munka, a sok izgalom, az érdekes várakozás és különösen az a rendkivüli támogatás, amelyben Marosvásárhely lakossága, színházszerető közönsége részesített, amely már hosszú idők óta várta egy állandó színház megvalósulását – mindez nagy élmény volt, feledhetetlen.
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mégis, művészileg mi volt a legfontosabb számomra ezek közül az élmények közül, azt mondhatom: a legnagyobb élmény az volt, hogy egy olyan szinészrendező triumvirátust támogathattam, segíthettem munkájában, mint Kovács György, a nép művésze, mint Szabó Ernő, akit mindenütt, ahol ismerik és szeretik a színházat, nagynevű és kiváló rendező-színésznek tekintettek, továbbá mint Delly Ferenc, aki valamikori operettszínészből egyike lett a legkiválóbb drámai színészeknek. Beszélhetnénk még arról, hogy ki mindenki volt nálunk, jobbnál jobb színészek, de most nem ez a célom, hanem hogy felhasználjam az alkalmat arra, hogy köszönetemet fejezzem ki mindazoknak, akik annak idején támogattak, vagyis támogatták a színházat…
Később elkerültem a színháztól, évekig csak kívülről láttam a munkáját, mégis, a különböző hullámok ellenére, az az érzésem, hogy most legutóbb is Nagy István Özönvíz előttje, amely egykor díjat nyert az Erdélyi Helikon pályázatán, ez az előadás, úgy, ahogy Harag György saját elgondolása szerint újjárendezte, azoknak a színészeknek a játéka, akik ebben a rendezésben részt vettek – ez olyan teljesítmény volt, amely úton, ha továbbmegy a színház, és ezt az utat ki tudja építeni, akkor nemcsak elérheti azt, amit a legszebb éveiben megvalósított, hanem túl is szárnyalhatja…
Említettem, hogy két színháznál is dolgoztam előzőleg. Ezek közül törekvéseiben, célkitűzéseiben legközelebb állott hozzám a dr. Kádár Imre művészeti igazgató vezetése alatt álló kolozsvári Thalia. Amikor munkatársaimmal hozzáláttam itt, Marosvásárhelyen, színházat szervezni és teljesíteni a feladatot, amit az akkori időben mint megbízást kaptam, mindig az állott előttem, hogy valami hasonlót csináljunk, mint a Thalia volt. A Thaliának voltak egészen kiváló rendezései, előadásai, a régi színházi világnak egyik legzseniálisabb, korán elhalt rendezője, Horváth Árpád is dolgozott ott egy időben, Kádár is kitűnő rendező volt… De az az érzésem, hogy amikor Marosvásárhelyen az említett nagy triumvirátus teljes erejével benne élt a színház világában, akkor gyakran egyenrangú, sokszor pedig a Thalia Magyar Színház előadásait túlszárnyaló munkát is teljesítettek. Itt a lényeg, ezt kell tudni…
És nem azért nem emlegettem, mondjuk, Kőszegi Margitot, aki nagyon kiváló színésznő vagy másokat… azt az időt, amikor Szabó Lajika lépegetett fel a színpadra vagy Illyés Kinga – nem azért, mint hogyha ezeket kevesebbre becsülném, de az az érzésem, hogy az egyetlen olyan eset volt a magyar színjátszás történetében, amikor három kiváló színészről bebizonyosodott, hogy egyben kiváló rendezők is. Ha tehetséges színészekben van rendezői hajlam, akkor igenis tudják kívülről is látni a színpadot, a közönség szemével is, nemcsak belülről, a saját szerepeik szemszögéből.
Ennek a magyarázata az, hogy ha sokat beszélnek is az emberek erről, hol aktuálisan, hol nem, a színház mindig kollektív művészet. Az egyetlen olyan művészi terület ez, ahol régen, évtizedek óta eldöntött dolog, hogy csak kollektív módon lehet jól dolgozni, tehát mindenféle erőket összegyűjtve, ha a nagy szerepek mellett kis szerepeket is kap a színész, aki ezt büszkén vállalja és fordítva…
Én ötvenkettőben elkerültem a színháztól, tehát azóta csak mint közönség, mint a színháznak hol bosszankodó, hol elismerő barátja számítottam… De ha már erről beszélünk, láttam gyönyörű együttműködést, kollektív együttműködést más területen is. Ez a Thalia Magyar Színházban volt. Ott a színész, a közönség és az író, sőt a leendő színházi kritika együttműködését figyelhettem meg. Most már nem emlékszem az évre, A nagy ékszerész volt a darab címe, amit Karinthy Frigyes írt. Az volt a kikötése, hogy csak akkor mutatja be a darabot, ha a kolozsvári Thaliában Kádárral együttműködve adhatja elő. Ott a következő formában alakult a dolog (egy kép is van róla, az egyik régi színházi lapban): ahol a rendező szokott ülni vagy állni vagy veszekedni, ott ül a középső sorban, a sarokszékben Kádár Imre, a darab rendezője. Mellette ülök én mint legközvetlenebb munkatársa. Mellettem Karinthy és tovább egy igen jelentős színházi szakember, Budapestről, aki színházesztétikával foglalkozott. Úgy is osztottuk be magunkat, hogy azt mondtam Kádárnak vagy Karinthy-nek: ezeken a próbákon én leszek a közönség. Teljesen arra állítom be magam, hogy reagálnék mint közönség, és úgy fogok véleményt mondani. Tehát ott volt az író, a rendező, ott volt a kritikus, a közönség… és fenn a színpadon a színészek. Ennek az öt színházi tényezőnek a tökéletes összjátékát sikerült elérni, és azért volt olyannyira kiváló az előadás, mert ilyen módszerrel készítettük elő.
Később a Székely Színháznál is megvolt az egyetértés, ha voltak is apró ellentétek, azok sem elviek, hanem inkább színházi elgondolásokból származtak. Nem voltak fenntartások, a felettes hatóságok pedig nagyobb mértékben nem is támogathattak volna, a város kommunista polgármesterétől, Sós Józseftől kezdve az engedélyeket ellenőrző rendőrparancsnokig vagy a pártnak a meghívott szakértőjéig. Mindenki csak azzal törődött, azon izgult, hogy a színház megszülessék…
Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.
