(Sőni Pál Póz és mosoly című regényének fülszövegében megjegyzi: a szereplők a képzelet szülöttei. Ennek ellenére mi, régi vásárhelyiek, ráismertünk a város jellegzetes figuráinak egyikére-másikára. Akit kevesen azonosítottak, az a kamasz proligyerek, a leendő festőművész, Kajcsa. A szerző bizonyára egyetért e sorok feljegyzőjével: ez a szereplő egyértelműen a fiatal Balázs Imrére emlékeztet. – Azt viszont már a személyes elfogultság számlájára kell írnom, hogy talán épp ezért tűnik számomra a Póz és mosoly legrokonszenvesebb egyéniségének. De lehet, Sőni Pál is annak szánta.)

•

– Csak az Utunkban megjelent részletek alapján ismerem a regényt (Marosvásárhelyen alig lehetett kapni, talán felvásárolták, akik az „esetleges hasonlóságot” kellemetlennek találták?!). – Magamra ismertem, legalábbis úgy hiszem, benne vagyok én is… Sámuel Sátán Imre révén kerültem kapcsolatba a város kommunista pártmunkásaival. Apám Sátánék kertjében dolgozott, én meg lementem hozzájuk, az öreget rajzolni. Meglátta ezt Imre, biztatott, nézzek be a műtermébe, ha komolyan foglalkoztat a rajz.

Ez a műterem – az akkori propagandaosztály, a vizuális agitáció műhelye volt. Ott ismertem meg Schnedarek Jánost, a felejthetetlen Fuchs Simít, meg Sőni Palit. A későbbiekben rengeteg munkám volt, úgy tűnt, „reklámgrafikus” lesz belőlem. Azaz betűket, jelvényeket rajzoltam. Meszelővei, falakra, kerítésekre. Utam egyengető első mestereim elvittek Bordi Andráshoz. Beiratkozhattam a városi festőiskolába: Bordi kijárta Soós Jóska polgármesternél a tandíjmentességet…

•

(Régi ismeretségünk alapján tanúsíthatom: Balázs Imre rendkívüli módon érzékeny az élet derűs, humoros vonatkozásai iránt. Képei túlnyomó részt ellentmondanak ennek. Sötétek, komorak, tragikus hangvételűek. Miért? Életének egyik megpróbáltatásokkal telített szakasza után, erre mindannyian jól emlékezünk, világos, derűs, hangulatos képeket festett…)

– Nem ez az első eset… A művészettörténet gyakori példákkal szolgálhat: magánéletében és festészetében más-más arculattal jelentkezik az alkotó. Paál László kedélyes, társaságkedvelő ember volt, szellemes és könnyed – a piktúrája viszont már az első képeitől kezdve tragikus hangütésű. Valamiféle védekezési reakcióról van szó; magánéletünket nem festőként éljük, hivatalba járunk, bevásárolunk, gyermeket nevelünk; kint valósággal takarjuk azt az affinitást, amit a műteremben engedünk szabadjára. Különben, ami a „komorságot“ illeti, ha megnézed az utóbbi időben festett, s az Új Élet szerkesztői szobáiban kiállított dolgaimat, látni fogod, feltüzesedtek, új színekkel gazdagodtak. Ami nem változtat azon, hogy képeimen valóbon érezni a tragikum felé törő feszültséget.

Életem során adódott egy hosszas kiesés, amikor nem festettem; mégsem volt festői fejlődésem szempontjából teljesen elveszett idő, mert akkor tisztáztam magamban a színvilágomat. Nagyon sokat meditáltam színproblémákon. Adva volt a fekete, a szürke és a fehér. Ezen az úgynevezett nonszínskálán belül kellett lemérnem a szín összes lehetséges variációit.

És ez nem volt más, mint az emberi arc…

Még egy fűszál számára sem maradt hely ebben a fekete-szürke-fehér skálában. Minden az emberi arcon belül történt, színben is… Ezek után szinte természetes, hogy az első képem, ami a tartományi tárlat falára került, portré volt. (Házi használatra Jégtörő Mátyásnak neveztem.) Ez a kép új indulást jelentett, a feladatom az volt, hogy eldöntsem – hová akarok voltaképpen eljutni. Visszahúzódtam lakásom négy fala közé, és nagyon sokat töprengtem. Ekkor következett az a rövid közjáték, amelyre utaltál, nagyon színes, nagyon hangulatos képekkel. Ezeket a munkáimat, csendéleteket, tájképeket, szinte még nedvesen tették fel a falakra.

(Balázs Imrének ebből a korszakából őrzök két képet – az egyiken ülő akt. Csupa kék és zöld, csupa fény, derű …)

– Kitérő volt. A hatvanas évek első felében megismételte a korán elhunyt, kiváló Kádár Tibor kísérletét, aki annak idején úgyszólván végigfestette a huszadik századbeli modern piktúrát. Hogy megértse, belülről, valójában mi is történt e korszakban. Hogy ezek után mégis visszatértem a sötét tónusokhoz?

Azt hiszem, ez elsődlegesen a gyermekkor élményvilágához kapcsolódik. Régi megállapítás, máig érvényes… Az ember későbbi megpróbáltatásai csak arra jók, hogy még inkább előtérbe kerüljenek ezek a mélyen rétegződő, korai élmények. Fölösleges példálózni, konkrét eseményekre utalni, de a gyermekkor élményei nemcsak a tematikában, a gondolatvilágban, de érzelmi skálájában is meghatározzák a festőt, a színeit, azok zeneiségét.

(Első egyéni kiállításának nagy meglepetése – kitűnő portrék egész sora. Ezekben érzékelni azt a folyamatot, amit a festő „palettájának feltüzesitéseként” értékel.)

– A téma, mármint az emberi arc mindig is érdekelt. Nem tudom, megfigyelted-e: a portré, mint probléma, általában kiszorult a táblaképekről. Sokan úgy vélik, korszerűtlen. Lehet, annak a számára, akinek hiányzanak az ilyenszerű élményei. De ha ez az élményanyag bennünk él, ha izgat, foglalkoztat, akkor nem kerülhetjük meg. Szerintem az egész piktúra legelevenebb területe. A klasszikusoktól Picassóig felfedezhetni, hegy az emberi arc számukra állandó stúdium. Megyőződésem, hogy Picassónak nem a csendélet, a táj, nem a figura, hanem főleg az arc jelentette azt a nagy pluszt, amit meg kellett hódítania.

(A külföld kiállítótermeibe ritkán jutottak el képei. Az utóbbi években festett nagyobb kompozícióit intézmények, közületek vásárolták meg. Ezek után jogos a kérdés, az ötödik évtizedét taposó festő felfedezett embernek tartja-e magát? Ismerik kortársai?)

– A szakmai közvélemény felfedezett. Elkönyvelték azt, amit csinálok. A közönség szélesebb rétegei is tudnak rólam, de nehezen fogadják el működésem, elsősorban azért a bizonyos drámaiságért, amiről már beszéltünk. Komorság. Borúlátás. Meg lehet figyelni, a kiállításokon az ilyen drámai jellegű képek előtt a néző csak igen röviden időzik, nem hajlandó perceket fordítani arra (hát még lelki energiát), hogy megismerkedjék, nem is a képpel, hanem a festőjével. Ennek a közlési módnak a jogosultságát nem lehet megkérdőjelezni, ez természetes; próbaköve, hogy belülről jön-e, őszinte, vagy csak póz. Én évtizedek festői gyakorlata után merem csak kimondani, hogy ez alkat, velemszületett. Most persze felvetődik a kérdés, ha a közönség idegenkedik ettől a közlési módtól, nem szükséges-e a korrekció… Szerintem nem. Idő kérdése, hogy elfogadjanak, igyekezzenek megérteni. Ebben a rohanásban, időzavarban, ahogyan ma az emberek megállnak, megállhatnak egy kép előtt, amennyi utólagos időt engedélyeznek maguknak, hogy meditáljanak a látott képek fölött – ez a megértés, elfogadás… késik. Késhetik.

Mégis, bízom abban, hogy a közönség szélesebb rétegei is elfogadnak, pontosabban, befogadják képeimet azok közé, amelyek művészi élvezetet szereznek számukra.

*

(Első egyéni jelentkezésnek kissé megkésett ez a kiállítás. Balázs Imre másokat biztatott, másokat segített, egyike Marosvásárhely rutinos kiállításszervezőinek. A sajátjától félt. Mert itt olyan a festő, mint a hangszerével dobogóra lépő hegedűművész. Ha nem tud vele mindent elmondani, az csőd, teljes csőd. Ez gátolta mostanáig. S most is csak stúdiókiállításra vállalkozott, a portréit gyűjtötte össze. A falon látható képeit elemezve igyekszik felmérni: hol tart ma festészetével, hogyan kapcsolódik művészete a mai ember életérzéséhez.)

Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.