A múlt héten Jecza Péter kiállításának megnyitóján tudtuk meg, hogy a kiállítást másnap meglátogatja Étienne Hajdú. Természetes, hogy igyekeztünk ott lenni; az is természetes, hogy a tévé magyar szerkesztősége is jelen volt, teljes készültségben. Hajdú pedig a bukaresti rádió riporterével érkezett, aki reggeltől kisérte, magnóval a vállán. Mindannyian tudtuk, hogy délután röpül vissza Párizsba, ezért mindenki mindent azonnal hallani akart tőle. Alig mertük tolmácsolni a szerkesztőség meghívását, s nem is akartuk hinni, hogy elfogadja. Szűkre szabott idejéből nálunk töltött egy órát. Mint kiderült, nagyon jól ismeri a hazai képzőművészeti életet, bár a véleménymondástól tartózkodik, mert szerinte a szobrásznak az a dolga, hogy alkosson, nem hogy másokat értékeljen – ez a kritikusokra tartozik.
A kiállításon készült felvételeket részben láthattuk a tévében, az interjút hallhattuk a rádióban, fölösleges lenne a szerkesztőségi nagyon közvetlen beszélgetéssel bemutatni Étienne Hajdút, miután az idei nagyszabású kiállításán Erdélyi Lajos Párizsban interjút készített vele. Ezért az emberközelben elhangzott beszélgetés helyett inkább a szoborközelben készültet választottuk. (A Hét)
A metró földalatti folyosóin, a Grand Palais bejáratánál, a Tour Montparnasse építőtelepén, a nagy Párizs ezernyi hirdetőoszlopán Hajdú nevével találkozik az ember. Gyűjteményes kiállítását a Modern Művészetek Múzeumának tágas termei látják vendégül – a Soutine és a Piramisok előtti Egyiptom művészete mellett ez volt a hetvenhármas nyár nagy művészi eseménye.
A magnószalag vegyesen rögzítette a két interjúalany szövegét – s a töredékbeszélgetések váltakozása még egy sajátos ritmust, majdnem indirekt párbeszédjelleget kölcsönöz nekik. A tömörítés kedvéért azonban kénytelen voltam őket különválasztani.
E. L.: A New York-i és párizsi Modern Művészetek Múzeumaiban mutatták be gyűjteményes kiállítását. Ezeknél nagyobb és jelentősebb kiállításra már nem is kerülhet sor egy ember életében. Ez a csúcs. Hogyan védekezik öregítő hatása ellen?
Hajdú: Nem kell túlozni, nincs semmiféle csúcs. Minden ember dolgozik, és ha a háta mögött felhalmozódott bizonyos mennyiségű munka, akkor kiállít. Illetve meghívják, és ő elküldi a szobrait. De ezt nem kell többre becsülni, mint amennyit valójában jelent. Volt eddig, nem is tudom pontosan, tíz vagy tizenöt kiállításom, ezek most egy kicsit nagyobbak, mint az előzőek, szóval ennyi az egész.
E. L.: Az általános elismerés, a díjak, kitüntetések olykor maguk alá temetik az alkotót.
Hajdú: Az alkotót soha. Vannak emberek, akik nem tudnak munka nélkül élni. Nem arról van szó, hogy több vagy kevesebb, amit a továbbiakban csinálnak, egyszerűen folytatják a munkájukat, életük végéig. Ha létszükséglet a munka, ha maradéktalanul odaadjuk magunkat a faragásnak vagy festésnek vagy rajznak, akkor semmiféle hatalom és dicséret nem akadályozhat a tovább alkotásban. Az igazi tehetséget sem a pozitív, sem a negatív bírálat nem térítheti el útjáról.
E. L.: Romániában ön igen népszerű. Bizonyára nem közömbös, hogy szülőhazájában mennyire ismerik tevékenységét…
Hajdú: Egyáltalán nem közömbös, sőt… Örömmel állítanék ki bármikor. Nemrégiben Mircea Deac volt nálam, talán ő készül egy nagyobb lélegzetű tanulmányt írni…
E. L.: Úgy tudom, Bukarestben élő mérnök öccse amatőr szobrász. Ma is farag? Érdekes lenne (ellenőrizhetetlen feltevés) megtudni, milyen pályát fut be, ha nem mérnöknek, de szobrásznak készül?
Hajdú: Nem tudom, nem tudom. Én gyermekfejjel elhatároztam, hogy szobrász leszek, belőle bizonyára hiányzott az ilyen irányú érdeklődés, vagy nem volt eléggé határozott…
E. L.: Szeretném felhasználni ezt a páratlan alkalmat, amikor egy Hajdú-kiállításon maga Hajdú kalauzol a szobrai között. Mondana valamit ezekről a munkákról?
Hajdú: A mostani kiállításomon ez a legkorábbról dátumozott munkám. 1934-ben készítettem. Azt írtam alá: Harmadik absztrakt szobor. Valóban ez volt a harmadik ilyen irányba mutató munkám, az első kettő azonban elveszett. Kiállítottam, úgy vélem, ez megadja a további fejlődésem kulcsát…
E. L.: Porcelántál? Ezt ön készítette? Vagy az Ön tervei alapján a gyár?
Hajdú: Dolgozom a sèvres-i porcelángyárnak is.
Találkozni Hajdúval sohasem könnyű, az idén talán egy fokkal nehezebb. Holott, eddigi tapasztalataim alapján, az életpálya csúcsára jutott embereknek ahhoz a ritka fajtájához tartozik, akik nem menekülnek az irántuk érdeklődők elől. Man Ray gőgös elzárkózottságán mérhettem le, milyen nagyúri bőkezűséggel mérte – és méri mindannyiunk számára – Hajdú az idejét. Keddi napra adott randevút, a Szajna-parti Modern Művészetek Múzeumának bejáratához. Ezen a napon a kiállítás zárva, reméltem, hogy páratlan élményben lesz részem. Hajdú fog kalauzolni életművének rengetegében… Magnetofonomat beáliítottam, készültem az interjú rögzítésére, már el is hangzott néhány mondat, amikor egy fiatalember szakított félbe: Yves Kovács, a Hajdúról készülő tévéfilm rendezője. A szünnapot kihasználva ők is a múzeumban dolgoztak, a tévé hatalmas és lármás stábjával. Ismét sikerült néhány mondatnyit beszélnem Hajdúval, amikor ezúttal a múzeum igazgatósága részéről keresték; tíz perccel később megérkezett a berlini múzeum igazgatója: egy új gyűjteményes kiállításról akart Hajdúval tárgyalni… És ez így ment, órákon keresztül. A holtidőt kihasználandó párhuzamos interjút készítettem Yves Kovács rendezővel, akit itt mindenki Möszjő Kovaksz-nak szólít, s aki maga már egyetlen szót sem ért magyarul.
E. L.: Ha jól emlékszem, ennek van előzménye az ön életében. Fiatalon még Tordán dolgozott a porcelángyárban…
Hajdú: Ez tévedés. A mázas cserepet előállító Tompa-féle gyárban dolgoztam. Vagy inkább dolgozgattam. Még gyermekfejjel.
E. L.: Zsurnalisztikai fogásnak jó: a tordai Tompák korongoló kerekétől a sévres-i porcelánig…
Hajdú: Volt egy kiállításom, ott keresett fel a Sèvres igazgatója, és megkérdezte: volna kedvem velük is dolgozni? Készítettem számukra egy formát, tetszett, és azóta mindmáig, idestova hat éve intenzíven együttműködünk. Ez állami vállalat, kereskedelmi célokra egyáltalán nem, vagy csak igen keveset termelnek. Az általam alkotott porcelánokat a különböző kormányintézmények, minisztériumok, az elnöki hivatal stb. kapják. Ritkán, de eladnak magánosoknak is, gyűjtőknek. Egyedi, vagy igen kis szériák készülnek: az egyik vázámat tíz példányban készítették el, de mindegyik különbözött kissé a többitől. Terveztem szervizt is, minden tányért más-más motívummal, ezt egyetlen példányban gyártották le.
E. L.: Szórakozás, pihen és a porcelánnal való munka, vagy izgatja az anyag, s annak lehetőségei?
Hajdú: Mindennel, ami új, ami anyagában változatosságot jelent, örömmel dolgozom. A porcelán nem olyan kemény, mint a kő vagy a fém, tehát valójában pihenek vele. Ha kimegyek Sévres műhelyeibe, olyan technikusokkal dolgozom, akik évszázados tradíciókat mentenek át a modern világba. Új ötletekkel gazdagodik az ember. És őket is felvillanyozza az én formalátásom.
(Yves Kovács félrevonja Hajdút, egyik szobrának megvilágítására vonatkozólag óhajt konzultálni. Amennyire észrevettem, Hajdú tartózkodik minden tanácstól: a filmezés Kovácsék dolga-szakmája. Fél óra múltán tér vissza.)
E. L.: Többször hangoztatta, a szobrász ne beszéljen a művészetéről… Hogyan sikerült mégis alkotó kapcsolatot kialakítania a film rendezőjével?
Hajdú: Nézze, technikai dolgokról mindig lehet és kell is beszélni. Amiről tilos, az az, hogy mit mond egy szobor, mit akarok vele én elmondani. És az életrajzi adatok részletezését is fölöslegesnek vélem.
E. L.: De romániai tájak mégis bekerültek a Hajdú-filmbe. Ez önéletrajzi adat…
Hajdú: Igen, mert meséltem Kovácsnak a gyermekkoromban látott tordai tájról. Sohasem tagadtam, nagy hatással volt rám.
E. L.: Kapcsolatot érez szobrainak lágyan hullámzó felülete és a gyermekkorát övező, szelíd tordai dombvilág között?
Hajdú: Igen, igen, az a táj, Torda és Kolozsvár között, a Mikes tető… Nem mondom, hogy csak a gyermekkori élmények határozzák meg az embert, de azok is.
E. L.: Ezzel persze megkönnyítette a filmrendező dolgát, hogy táji elemekkel utaljon a Hajdú-szobrok genezisére. Egyébként fontosnak ítéli egy ilyen film elkészítését mint dokumentumot az utókor számára?
Hajdú: Természetesen. A megélt pillanatot már senki sem tudja visszahozni. Mi vagyunk mi? Ezeknek a pillanatoknak a gyermekei. Hatvan vagy még több évig e pillanatok összessége a mi életünk; egész személyiségünket ezek határozzák meg. Hogy mi történt a francia forradalom éveiben, hogy az úgy és olyan volt-e, ahogyan a mai filmek tükrözik, vagy másként, melyik beállítás a valós – ezt nem tudhatjuk. Akkoriban nem volt film, de ma van, és ezért a mi korunkról pontosabb dokumentumok maradnak fenn, pontosabban rekonstruálható majd ez a kor. A filmesek, a fotóriporterek éppúgy tanúi korunknak, sőt még jobbak, közérthetőbbek, „olvashatóbbak”, mint voltak korábban a festők, szobrászok.
(Megérkezett rokonszenves kísérőjével a berlini múzeum igazgatója. Egy órás kiesés az interjúban…)
E. L.: Dolgozott-e filmfelvevő gép előtt műteremben, szobron?
Hajdú: Csak keveset, talán két percet.
E. L.: Évekkel ezelőtt néhány felvételt készítettem Önről, miközben fémszobrain dolgozott. A képeket nézve valaki külön kiemelte a szobrok testén a szobrászkéz érzékenységét, kifejező erejét.
Hajdú: Igen, a szobrásznak a feje után a kéz a legfontosabb eszköze. Vagy talán fordítva: előbb a kéz.
E. L.: A kiállításán simogatták a szobrait. Bizonyára olyan formai finomságokat kutattak, amiket a szem már alig érzékel. A teremőrök zavarták el őket.
Hajdú: Mi történne, ha minden látogató végigtapogatná a szobrokat? A kéz, persze, nagyon sokat megérez. Ezért is lehetnek vak szobrászok. Egyik kiállításomon egy vak látogató végigsimogatta a szobraimat. Beszéltem vele, és mondhatom, eléggé jól látta a szobrokat. Döbbenetes volt. Az ő világlátása nyilván egészen más, mint a szemmel látóké.
(A beszélgetést ezúttal nem a kiállítás látogatói, hanem egy hangulatos kisvendéglő pincérei, kenyereslányai szakítják félbe.)
E. L.: Láttam a Picasso utolsó éveiből származó grafikák gyűjteményes kiállítását. Hihetetlen, hogy a kilencvenéves mester egy és ugyanazon a napon egy kompozíció hat színvázlatát készítette el…
Hajdú: Vannak csodák. Az alkotói energia csodái.
E. L.: Kívánna-e – persze egy-két évtized múltán – a csodák közé tartozni?
Hajdú: Egyáltalán nem. Mégis, szeretném befejezni, amihez hozzákezdtem.
E. L.: Van befejezés? Egy ember lezárhatja vagy végigjárhatja-e azt az utat, amelyet korábban ömaga nyitott meg?
Hajdú: Igen – vannak bizonyos határok, ameddig ez az út elvezet, ameddig ezen eljuthatunk. A szobrászatban az ember munkaképességének határáról különösképpen lehet beszélni; az öregség már fizikailag is lehetetlenné teszi a munkát. Másrészt az alkotóképesség is csökken bizonyos idő után. Vannak kivételek, azért igazán nagy alkotás bizonyos koron túl nehezen képzelhető el. Az alkotói korélet érdekes probléma. Bizonyos szempontból a kor hasznos is lehet. Az alkotóképesség talán nem olyan teljes, de ezt ellenpontozza a művészi tapasztalat. Különben mindenütt ezt látjuk: az új ösvények felkutatását aránylag fiatalon végezzük el, a későbbiekben feltárjuk a területet, ahová ez elvezet. Ha valóban termékeny területre vezetett… Ez rám is vonatkozik. A hármas számú absztrakt szobrom közel negyven évvel ezelőtt nagy vonalakban már kijelölte azt a formanyelvet, amelyet azóta is igyekszem mindjobban kibontani. A legnehezebb talán épp ez a kibontás.
E. L.: Ez az ösvény, ez az út egyedül az ön számára járható, vagy mások is haladnak rajta? Lesznek, akik továbbviszik?
Hajdú: Én a Brâncuși nyitotta csapáson indultam el. Rokon lelkek kísértek, Arp és mások. Személy szerint remélem, hogy lesznek, akik az én ösvényemről kiindulva továbbtörik az utat… Hogy mikor, azt senki sem tudhatja. A fejlődési folyamat sohasem egyenes. Felfedezünk valamit, ami érdekesnek tűnik, azután hátat fordítunk neki, később ismét felveszi valaki az elejtett fonalat. Persze, ma is vannak, akik külsőségekben utánoznak, de csak külsőségekben.
Hajdú: Írja meg, nyugodtan, amit érez; amit a kiállítás, a szobrok láttán gondol. Amit én mondok, nem fontos. Olvassa át a katalógus bevezetőjét – nagyon szép írás. Remélem, megérezte, ez a gyűjteményes kiállítás nem egy temperamentumos, a pillanat által irányított embernek a munkája. Olyan embernek hiszem magam, aki megkísérelt kialakítani egy sajátos plasztikai nyelvet, összeállítani ennek a nyelvtanát. Aki egyszerű elemekkel, egyszerű szavakkal próbál kifejezni bizonyos dolgokat – amelyekről úgy érzi, hogy az emberiség közös és fontos dolgai. Végtelenül egyszerű elemekből építem fel a szobraimat, nincs is sok ilyen elem, talán öt vagy hat, és ezekkel – ahogyan a természet a biológiában vagy a zeneszerző nyolc vagy tizenkét hangból alkot hatalmas szimfóniákat – ugyanúgy próbáltam én ezekkel az egyszerű elemekkel összhangzatot teremteni.
E. L.: A tévé-film követelménye a tömörség… Az Ön Hajdú-filmje egy óra. Szinte hihetetlen az RFT bőkezűsége, amikor egy képzőművésznek ilyen nagy teret szentel…
Kovács: Ritkán történik meg, kivételes esetekben. De az egy óra valójában a minimális idő. Filmünk plasztikai háttérből kiindulva, a műveken keresztül, a szobrok világát előtérbe helyezve mutatja be az alkotót. Maga Hajdú csak percekre jelenik meg a filmünkben, amikor úgyszólván nélkülözhetetlen fogódzót nyújt művei alakulásának megértéséhez. Ez kísérlet arra, hogy egy igen széles körű közönség előtt (az RFT népszerű első csatornája számára dolgozunk) úgyszólván szavak nélkül közérthetővé tegyük modern művészeti alkotások genézisét.
E. L.: Úgy tudom, a film keretében felvillantanak romániai, erdélyi tájakat.
Kovács: Nem életrajzi adatként. Ezekre a képsorokra azért van szükség, hogy a Hajdú-szobrok formavilágához való érzelmi-értelmi közeledést megkönnyítsék. Könnyen lehetséges, hogy ha történetesen nem Tordán születik Hajdú, nem ez a táj befolyásolja tudat alatt – akkor mai formavilága egészen más lenne. Vannak síksági és hegyvidéki emberek, ő hegyvidéki, de a szelíd tordai halmok szülötte. Így hiszem én. Különben filmünkben feltűnnek a pireneusi hegyek is, de ez szintén lágyabb karakterű, inkább dombos táj. De – emellett felvonulnak a molekuláris biológia vagy a csillagközi térség képsorai is – mindezek a Hajdú-szobrok ihletforrásaira utalnak. Végső fokon a realitásra. Hiszen álmaink is a realitáshoz tartoznak. Nem szándékunk racionális magyarázatokkal szolgálni a Hajdú-művek megértéséhez. Egyszerűen követni igyekszünk fejlődésének, formavilágának fokozatos alakulását
E. L.: Ez a film szubjektív vallomás is Hajdúról?
Kovács: Részben. Az idő sürget, a Modern Műveszetek Múzeumában lévő hat kiállítási teremben például mindössze három nap filmezési idő áll rendelkezésünkre. Nem tudok annyit elmondani, amennyit szeretnék. Ugyanakkor vallomás is a film, hiszen ahogyan egy szoborhoz közeledünk, az olyannyira személyes, hogy más nemis lehet. Megkeresni minden szobor számára a kedvező, a jellemző megvilágítást, elidőzni fontosnak tartott részleteknél, összefüggésbe hozni az egésszel – ez végső fokon komponálás és személyes vallomástétel. És könnyen lehetséges, hogy alapvetően különbözik majd mások Hajdú-élményétől. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznem arról, hogy a rendezőnek mindig háttérben kell maradnia, hiszen a főszereplő: a szobor. A szobrok mögött pedig a művész áll, őt kell közelhoznunk a nézőkhöz, hogy több hívője és értője legyen műveinek.
Hajdú azzal bocsátott útra, hogy idézzek bőven kiállításának katalógusából és tolmácsoljam a magam szavaival azt a formavilágot, amelyet ő szobraival kialakított. Ez a megbízatás sajnos meghaladja képességeimet – mert hogyan értelmezzek egy világot, amelyről alkotója maga mondja: a szavaknak nincs helyük ott, ahol a formának, s a formán keresztül a gondolatnak önmagáért kell beszélnie? Kérésének megfelelően legáltalánosabb élményemet rögzíthetem: van egy világ – Hajdú jövőbelátó szemei tapogatják határát –, ahol lármás nyugtalanságunkat legyőzi az újra felfedezendő harmónia.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 42. számában, 1973. október 19-én.
