Bodor Páltól veszem át a jegyzetfüzetet. „Segesvár, július öt“ – keltezte megrázó tudósítását. Pontosan egy héttel később voltam ott.
… Türelmetlenségét kitűnően palástoló igazgató a szövődében. Nyomban engedélyezi a riportfotók készítését is. Az iránt érdeklődik, mit szeretnénk megörökíteni. Mondom: láttam itt diákokat, színes bőrű egyetemistákat is, külföldi vendégeinket, akik mellettünk állnak balszerencsénkben. „Igen, igen – válaszolja – ez bizonyára érdekesség, de talán jobb lenne a gyár munkásait először, akik egy hete csak a biológiailag nélkülözhetetlen időt szánják alvásra.“
És ha már találkoztunk, talán mondanám meg, miért most jöttünk, amikor már sok minden rendben van? (Magyarázkodtam, közben azon töprengtem, hány évet öregedhetett ez az igazgató tíz nap leforgása alatt, ha ő már úgy látja gyárát, mint ahol minden rendben van.)
Felmásztam a bádoglemezzel borított lapos tetőre. Hatalmas fémhordókban mossák a lányok a megmocskolt csévéket. Színes kirakodóvásár. A lépcsőzetes üzemtetőn szárítják a fonalat. Itt már mosolyognak a lányok. Dolgoznak, pontos képet alkotnak feladataikról, felelősségük kiterjedéséről, lehetőségeikről. De mosolygó igazgatót – holott hárommal is beszéltem – nem láttam. Ők már felmérték az egy héttel ezelőtt még felmérhetetlent.
A Küküllő partján, a selyemszövődében az a mester fogad, akit öt évvel ezelőtt, az árvizet követő napokban is fényképeztem. Úgy néz rám, mintha én felelnék a három méter magasan mindent elöntő áradásért.
Fénykép: makulátlanul tiszta kék formaruhában dolgozó lány áll a csattogó gép mellett, exportra termel. Előtérben fáradt, kezén-arcán olajos, borotválatlan szerelő – bukaresti vendégszakember igyekszik kimozdítani egy beragadt csavart a helyéről. Két-három nap múlva grafikon-tervek szerint ez a gép is üzemelni fog.
A villanólámpa kimerült, de helyette tetővilágítást kapok. Az egykori mennyezet maradványai közül szűrődik be a fény. Szász öregasszony szemeiből könny csorog, mutatja a nagyanyjától örökölt, a szennytől úgy-ahogy kimosott falvédőt. Selyemszállal kivarott házikó, fák, takaros kerítés. Két oldalán német szöveg, hevenyészett fordításban: „Amikor szívében békesség honol, palotának érzi lakását.” A tető cserepeit elvitte a betörő víz…
Kettőbe vágott ház padlástere. Olyan mint a színpadi díszlet, az egyik oldal hiányzik, hogy a néző láthassa, mi történik bent. Pontosabban a padláson, hiszen az élet most ott zajlik. Az utolsó gerendán, ami még áll, két cserépben virág. A házigazda gépiesen matat az udvaron, észreveszi, hogy a virágokat fényképezem. Bocsánatkérő mosolyfélével magyarázkodik: „A virágnak is élnie kell.“
A virágok a líceum udvarán is élnek. A csizmám beragadt a dagadó iszapba. Egy iskolafüzetből összehordott kis dombocskát akartam megközelíteni, dolgozatok sírhalmát. Az elkövetkező nemzedék segesvári származású íróinak, zseniális matematikusainak 1975-ös zsengéit hiába keresik majd az irodalom- és tudománytörténészek. A füzetek mellett rózsatő áll, levelei még palaszürkék. Az elmúlt héten kipattantak bimbói. A nedvek széttörték az iszappáncélt. Jó filmfinálé, az ötletet felkínálom azoknak, akik majdan elkészítik Segesvár megpróbáltatásának, feltámadásának hősi eposzát. Ha valaki giccsnek véli az ötletet, fényképpel igazolom életességét.
A régi, romantikus fahíd helyét, az árván maradt hídfőket fényképezem. Valaki segít egyensúlyozni egy ferde síkban álló gerendán. Ezzel a kéretlen mozdulattal akar részt venni, segédkezni a múlt újjáteremtésére irányuló munkában. „Ugye felépítik a régit, az igazit! Mert tetszik tudni, ilyen nincs még egy az országban.“ Valóban: műemlék volt. Egy udvaron három, derékig meztelen férfi egyengeti a talajt. A lakásban a mély gödör fölé ácsolt pallón lehet bejutni. Billenő teherautó néhány tonna földdel megajándékozza a lakókat, ezt igyekeznek a lépcső alá rendezni.
… A döbbenettől tétova tanácstalanság helyét régen átvette a célszerűen beosztott erőfeszítés.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.