Fotóriporterként látogattam meg: majd figyelmemet megosztottam szobrai és mozdulatai között. Máig kísért a fém domborításait tapogató-simogató ujjainak emléke. Beszélgetésünk során megkérdeztem, vannak-e tanítványai. Noha egykor rövid ideig tanárkodott Léger akadémiáján – válaszolta (s azóta is hívták előadni Harvardra, majd Hamburgba) –, nem szereti a tanítást. Ott eszmélt rá, hogy csak az emberi magatartás és a mű érvényes. A szó – szobrászoknál – lényegtelen. Amennyiben szobrai hatást gyakorolnak a fiatalabb pályatársakra, tanít velük, akár iskolát is jelenthet egyesek számára.
Ismétlem, fényképészként kerestem fel. S ha még egyszer alkalmam adódik, fotóriportomat ujjai, tömzsi, iparosmesterére emlékeztető kezei bemutatására szánom. Vagy inkább kisfilmet, lassított mozgófelvételt készítenék róla – és átadnám azt a marosvásárhelyi középiskolának, a kolozsvári Andreescu intézetnek, hogy tanuljanak tőle. Anyag- és formatiszteletet, alázatot. Az ujjaitól, amint kutatva, szeretettel siklanak végig az alumínium szobortest szinte láthatatlan dudorain, görbületein. Soha, senki másnál nem ragadott meg ennyire a kéz és az ujjak finomsága; úgy hiszem, hegedűművésznél sem játszhatnak nagyobb szerepet. Holott csak eszközök. „A művészet nem kézügyesség. A művészet lelki hajlam a világ megértésére.”
Szobrai, amelyeket oly előzékenyen mutogatott – a nonfiguratív jegyében születtek. Az absztrakt: korunk művészete. De a nonfiguratív is a realitásokból nő ki. A mikroszkópon és teleszkópon keresztül vizsgált világ kiszélesedett. A művész lencse nélkül is megsejtette, -látta ezeket a struktúrákat. Nem magyarázza szobrait – de feltételezi, hogy a régi korok embere, az antik görögök, kis-ázsiaiak bizonyára értenék őt, alkotásait reális ábrázolásokként fognák fel. „A nép ösztönösen érzi a modern művészetet. A kispolgár nem. Őszintén kijelenthetem, soha munka közben nem figyeltünk az eladás, a kiállítás lehetőségeire. A kiállításhoz nálunk újdonságot várnak az embertől. Mi abszurdumot alkottunk – legalábbis a kispolgári szemlélet tükrében.
Brâncuși mellett Hajdú a legnagyobb szobrász, aki a mi tájainkról indult el, hogy Párizsból hódítsa meg a világot. Brâncuși hívének vallja magát – követi őt abban is, hogy eltér mesterének világot formáló formabontásától. Saját félreismerhetetlen egyéni útját járja. Szobraiban a korong, az orsó formái koncentrálnak, mint többszólamú Bach-partitúra.
Amikor elköszöntem, említette: ne adjam meg senkinek párizsi címét; nem engedheti meg magának a levélváltásra, érdeklődésre fordított munka időpazarlásának a luxusát. Azóta is változatlan vendégszeretettel fogad mindenkit, aki szülőhazájából felkeresi: fiatal szobrászokat, festőket, művészetkedvelőket. A nagy Párizsban nincs egyetlen művésztársa, aki hozzá hasonló bőkezűséggel ajándékozná idejét „földijei” számára.
Nevét immár két évtizede a modern művészet halhatatlanjai között emlegetik. Ennek ellenére szobrait még ma is csak reprodukciók nyomán ismeri a hazai közönség. (Van egy-két eredeti alkotása is itthon, rokonainál.) Hatvanötödik születésnapján jókívánságainkat tolmácsoljuk és reméljük, találkozhatunk majd itthon, szülőhazájában is gyűjteményes kiállításával.
Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.
——————-
Kiemelt kép: Etienne HAJDU (1907-1996) GRANDE TETE ROUGE, 1970 Sculpture en marbre du Langedoc