1. Brassairól, Párizs világhírű fotóművészéről készítettem immár a tizedik felvételemet. Pironkodva; mint amikor kezdő tanonca borotválja a borbélymestert. Brassai türelmesen állta a kattintgatásakat – csak amikor filmet akartam cserélni, akkor mesélte, mintegy mellékesen: egy képeslap megbízásából repülőgépen utazott Svájcba, hogy Thomas Mannról készítsen emberközeli felvételeket. Az író felesége tapintatosan figyelmeztette: nemrégiben meglátogatta őket egy amerikai fotóriporter, s csekély száznyolcvan képet „gyártott“ a férjéről. Ami nyilván végtelenül kimerítette az idős írót… Brassai értett a szóból: az első felvételén Mannt dolgozószobájában örökítette meg, a másodikon a felesége társaságában. Harmadik fotó nem következett; beszélgettek még néhány percig, azután búcsúzott a fényképész, indult a repülőtérre, vissza Párizsba.
… Értettem én is a szóból: elcsomagoltam a felszerelésemet. Magamban csak azon töprengtem: könnyű a Mesternek. egy Brassai-fotó alapján mindenki elhiszi: ez a Thomas Mannt jellemző fotótelitalálat. De ki hinné el ugyanazt egy noviciusnak?!
2. Hamarosan magam is olyan helyzetbe kerültem, mint tapintatlan és mohó amerikánus kollégám. Marosi Ildikóval a Közelképek című interjúkötetünkön dolgoztunk. Nem elégedhettem meg egy-két felvétellel, kénytelen voltam tucatjával készíteni őket. Közben persze furdalit a lelkiismeret – végülis a legfiatalabb portré-alanyunk is legalább hatvanéves volt, hogy ne is beszéljek a kilencvenéves Kós Károlyról. Ilyen embereket borotvaélesen rajzoló lencsével vallatni, azt rögzíteni, hogyan rajzolja az idő és a megélt viszontagság sűrűn teleírt térképpé az arcokat – van ebben valami tapintatlanság. Féltem a türelmetlen visszautasítástól; a fényképészben mindig is bujkál valamiféle alacsonyabbrendűségi érzés.
Mígnem kigyógyultam belőle. X bátyánk, a kitűnő író-költő, miután bejártuk vele gyermekkorának emlékezetes helyeit – és megörökítettük azokat, vagy hatvan felvételben, a búcsúzkodás pillanatában tanáros csúfondárosan leltározta fel kihagyásaimat. „Nem vagy Te igazi riporter, barátocskám! nem vetted észre, amikor kezet ráztam (jó hosszasan, hogy legyen időd élesre állítani a gépet) gyermekkorom játszótársával. Pedig direkt beöltözött az öreg, székelyharisnyába… Elpasszoltad azt a pillanatot is, amikor kikísértek az otthoniak; akkor sem exponáltál, ami kor…” – és még felsorolt három esetet.
Brassai szerencséje, hogy X-ről nem kellett tudósítania képeslapját. Az öreg írók-költők életkoránál olykor csak magamutogató ösztönük nagyobb.
3. Középnemzedékhez tartozó írónk dedikálta az általam illusztrált kötelét, „E. Lajosnak, aki ide is elkísért engem az ördög kelepcéjével; igaz, hogy neorealista látásmódjába elkeverhetett volna egy kis idillizmust is – a hölgyek kedvéért.“
Erről eszembe jut egy közismert anekdota a nagy portréművész Jousuj Karsh emlékezései alapján. „Isten tudta születésünkkor, hogy pápává tesz bennünket – sopánkodott Karsh előtt XXIII. János pápa. – Akkor hát miértnem formált bennünket kissé fotogenikusabbra?!“
4. Szegény jó Lám Béla is, milyen komolyan korholt, amikor bemutattam neki az őt ábrázoló, megítélésem szerint sikerült felvételeimet. Ráncerdő sötétszürkéjéből világítottak elő a fájdalmasan sokat tudó, a mindent megértő, megbocsátó szemek… Béla bácsi megkért, ne közöljem őket. „Tudod, fiam, ezen a képen Te olyannak tüntetsz fel, mintha már hatvanéves volnék, holott én még csak hetven múltam.“ És átadott egy jelentéktelen kis emlékképet: vadászkalapban, karimájamellett szőrpamaccsal, ötvenéves korában készíthettek róla.
De ez csak előzetes volt abból, amit a későbbiek során tapasztaltunk. Húsz idős írót fényképeztünk, interjúvoltunk.
Kiderült, hogy matematikai mértékkel: 95 százalékos a sikerem. Ugyanis majdnem mindenki dicsért, valahogyan így: „Kedvesem, maga kitűnő fotográfus. Húsz felvételéből csak egy akad, ami jobb is lehetne, de a többi – az telitalálat.“ Mondanom sem kell: az az egy – a beszélgetőpartner arcmása volt. A telitalálat – a többi tizenkilencé.
5. A Forrás-nemzedékek jó néhány képviselőjét kaptam lencsevégre. Több-kevesebb sikerrel. Volt, akinek tetszett – de jómagam elégedetlenül néztem a képeket. Elméletem szerint ugyanis a portré – legyen az íróportré is – akkor jó, ha azt egy kiállítás falán látva, a dél-franciaországi falusi tanító megáll előtte, s ráhibázik: ez a felvétel írót vagy zeneszerzőt vagy valami hasonlót kell hogy ábrázoljon, mindenesetre olyan egyéniséget, akit szívesen megismerne közelebbről is. Úgy érzem, ezek előtt nem torpanna meg az a francia tanító.
– Miért – kérdezik Forrás-nemzedékbeli barátaim –, talán a Petőfit ábrázoló dagerrotipia előtt megállanának?!
Lehetséges, hogy az előtt sem. De az alá odaírhatjuk, kit ábrázol, és akkor a világköltészetet valamennyire is ismerő ember mindenképp odafigyel. Szóval jó lenne, ha barátaim tennének valamit, emelkedjék az őket ábrázoló fotóim nemzetközi ázsiója.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
