Cs. Erdős Tibort a véletlen sodorta a „színházcsinálók“ világába… De hogy megtapadt a kolozsvári Állami Magyar Színháznál, és több mint másfél évtizedes díszlettervezői munka után most onnét vonul nyugdíjba – annak előzményei már főiskolás korában jelentkeztek. A Szőnyi-, Aba Novák-növendék bizonyára alapvető hajlamainak engedelmeskedve lett Vargha Mátyásnak, a kitűnő díszlettervezőnek diákasszisztense… Az ötvenes évek végén a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola katedráját váltotta fel a zajosabb, küzdelmesebb színházi elfoglaltsággal.
– Az alkotó képzőművész életében milyen szerepet tölt be a díszlettervezés?
– Ha a művész valóban alkotó, akkor ott is rátalál az értelmes munka lehetőségére. Számtalan példát lehet idézni – Leonardo da Vincitől Fernand Légerig, George Braque-ig… Alapjában véve két díszlettervező-típust ismerek. Az első, aki kirándul a színházba. Lényeges, hogy a színpadot aktív, alkotó képzőművészként szemlélje. A művészi alkotás világában hatalmas területeket kell hogy bekalandozzon; csak így maradhat friss és eredeti. Az imént nagy neveket említettem – olyanokét, akik kirándultak a színházhoz. Közéjük sorolhatom Liviu Ciuleit is: a színész, a rendező, a kosztümtervező világának ismeretében álmodja elénk színpadképeit. A második típus, aki csak tervező, csak a színházban él. Alkalmazott, a szó rossz értelmében. Elveszti kapcsolatát az eleven képzőművészettel; tehetsége előbb-utóbb elszürkül, elsorvad.
– Tizenöt éve színházi alkalmazott. Hogyan vívta meg saját harcát az elszürkülés ellen?
– Mindvégig megmaradtam alkotó képzőművésznek is. Igyekeztem, számtalan kiállításon vettem részt… Persze „másodállásban“ festeni korántsem egyszerű. Nem tudok – nem mindig tudok – úgy élni, hogy nyolctól tízig díszletet tervezzek, tizenegytől egyig pedig a műhelyben magyarázzam a szaktársaknak, régi brassói esztergályos lévén: a félcollos cső is megteszi, amihez ők collost kérnek… És ezek után háromtól ötig tájképet fessek… Hát ez nem mindig megy. Az ilyen erőltetett „alkotás“ terméke – a kihordatlan téma. A művészi „abortusz“. Ha az ember félkész állapotban kiadja kezéből a témát, az örökre elvész. És mégis, hosszú évek tapasztalataira hivatkozva állítom: a díszlettervezőnek kötelezően aktív képzőművésznek kell maradnia. Hogy ilyen körülmények között az alkotás búvópatakszerűen töri át az előtte álló gátakat? Ez igaz.
– Cs. Erdős Tibor nevét gyakran olvastuk népszínművek plakátjain is. Hozzátehetem: olyan előadások díszleteit tervezte, amelyek rendszerint kasszasikert jelentettek…
– Ha jól emlékszem, a Liliomfival kezdődött. Életem egyik határköve. Márton János rendezte az előadást. Kiadták az ukázt: hozzátok össze minél hamarabb a darabot, aztán ki vele vidékre, meg kell nyomni a kasszatervet. Bennem akkor ért meg az elhatározás, hogy többé nem adom olcsón magam. Népszínmű? Megcsináljuk korszerűen. A modern színház mostanában archaizál – ki hogyan tud. Picasso az afrikai művészetekhez fordult; mi a még mindig létező, hatalmas falusi pajtákhoz, a színekhez (amiből voltaképpen a színház szó is származtatható). A Liliomfit tehát egy stilizált színben adtuk elő – közelítve némiképp Shakespeare színpadi világához. Következett A csikós, a Zsuzsi, a Peleskei nótárius…
– Melyik színpadképét tekinti a legsikerültebbnek?
– Mondjam azt, hogy az utolsót? Hát nem. Az lesz a legjobb, amelyiket rendelés nélkül, önmagam szellemi adósságának törlesztése fejében készítek majd el, nyugdíjas tervezőként.
– Mikor éli legkeservesebb pillanatait a díszlettervező?
– Gyakori az ilyen; a sorrendet nehéz volna meghatározni. Az elképzelt művészi keret – és a pénzügyi lehetőségek Prokrusztész-ágya; az elmaradt közönségsiker… De nem: az a legszomorúbb, amikor megpillantjuk a raktárban ronggyá ázott díszletünket.
Nincs ma sehol a világon díszletmúzeum. Nem is lehet. Aki erre adta a fejét, annak munkásságából néhány vázlat, makett marad fenn. Fényképek a falon vagy egy kötetben néhány reprodukció…
– Hatvanéves; jó néhány világvárosban szerepeltek a művei, volt egyéni kiállítása külföldön… Úgy érzi, a nyugdíjától függetlenül meg tudna élni a képzőművészetből?
– Hízelgek magamnak azzal, hogy a kevesek közé tartozom, akikre műgyűjtők „szakosították“ magukat. Legalábbis három hívemről tudok, akik egyenként tucatnyi munkámat őrzik. Néhány évvel ezelőtt kezdtem komolyabban foglalkozni a csempeképek technikájával… Annak idején a szükség vezetett rá: Andrásy Zoltánnal közösen készítettünk egy nagyméretű mozaikot, melynek gazdaságos kivitelezésében használtuk a csempére égetett porcelánfestés technikáját. Azóta rendszeresen dolgozom csempére – és úgy vettem észre: hazai és külföldi műgyűjtők egyaránt kedvelik ezt az anyagot. De legrosszabb perceimben három liter kisüstiért is adtam el már képet…
– Visszatért műtermébe… Kísért valamilyen formában a színházban eltöltött másfél évtized? Érződik a festészetén?
– Régebb kizárólag modellel dolgoztam; ma képtelen vagyok rá. Zavar. A színpad hozzászoktatott az elvonatkoztatáshoz, noha következetesen természetelvű festőnek vallom magam.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án.
Cs. Erdős Tibor Berettyóújfaluban született, a trianoni döntés után családjával Nagyváradra költözött. Vasesztergályos szakmát tanult, majd 1939-1940-ben a brassói repülőgyárban dolgozott. 1945-ben elvégezte a budapesti Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát, ahol többek között Szőnyi István, illetve Aba-Novák Vilmos növendéke volt. 1945-1959 között alapító tagja és tanára volt a nagyváradi képzőművészeti iskolának, majd a kolozsvári Magyar Képzőművészeti Főiskolának, a mai Művészeti és Design Egyetem elődjének.
1959-1974 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető díszlettervezőjeként dolgozott.
Cs. Erdős Tibor állandó résztvevője volt a romániai hivatalos tárlatoknak és több külföldi kiállításon is bemutatta képeit. Munkái romániai és magyarországi múzeumokban találhatók. Művei közül kiemelkedőek murális alkotásai és portréi.
A festőművész pályafutása során számos díjat és kitüntetést vehetett át. Megkapta a Nagybányai Ünnepi Hét festménypályázatának II. díját (1943), az Erdélyi Hivatalos Szalon díját (1947), Románia Lovagkeresztjét (2002) és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét (2007) is, 2011 óta Berettyóújfalu díszpolgára volt.