Ötven év kutatómunkájának eredménye

A levéltári munkahelyen fényképezés közben a kazettás magnó mikrofonja rögzítette beszélgetésünket. A film és a magnószalag együttesen Szabó T. Attilának a nagyközönség előtt kevésbé ismert arcát mutatja be. Szigorú, szakszerű pontossággal megírt tanulmányok százai takarják ezt a színes, érdekes, a népnyelvhez kodályi áhítattal közeledő, sajátos poézisét nyílt szívvel befogadó egyéniségét. Az interjút akkor készítettem, amikor már hatalmas művének első kötetén dolgozott a kolozsvári nyomda. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötete időközben a könyvkereskedések kirakataiba került: ezért utólag a kiegészítés szándékával levélben kerestem meg, ismertesse, hogy állanak a második, illetve a harmadik kötet szerkesztési munkálatai.

– Bepillantottam a kolozsvári Egyetemi Könyvtár dokumentációs osztályán összeállított katalógusokba. Szabó T. Attila címszó mellett százával állanak a tanulmányokat, kiadott köteteket jelző cédulák. Ezek után szinte céltalan megkérnem: próbálkozzunk meg úgy összefoglalni félévszázados tudományos munkásságát, mintha egy életrajzi lexikon számára íródnék.
– Elsősorban nyelvész vagyok, és a nyelvtudományi érdeklődés ébredezésekor, a 30-as évek elején, Csűry Bálint tanítványaként nyelvjáráskutatónak indultam. De kitérőkkel. Már a pályaválasztás elejét is oldalösvény jelezte. Teológiára iratkoztam be: Angliában végeztem egy évet, a többit Kolozsváron. Utána a kolozsvári egyetemen magyar–angol–világtörténelem szakcsoportosítással – a teológiai végzettség mellé – tanári oklevelet is szereztem.
Az egyetemi évek alatt a magyar meg az angol irodalom és az irodalomtörténet érdekelt. Ilyen érdeklődéssel folytattam tovább a megkezdett levél- és kézirattári kutatásokat.
Irodalomtörténészként kezdtem a tudományos munkálkodást. A debreceni egyetemen benyújtott doktori értekezésem még irodalomtörténeti munka volt. (A kéziratos énekeskönyvekről állítottam össze egy, a megjelenés idején úttörőnek számító bibliográfiát; irodalmi-irodalomtörténeti érdeklődésem késői terméke a Haja-haja virágom című virágének-gyűjtemény.) Az egyetemi évek után a nagyenyedi kollégiumban tanárkodtam, a budapesti Országos Levéltárban kutattam, Kutyfalván a Dégenfeld grófoknál nevelősködtem, Zilahon Ady Endre kollégiumában tanítottam, imitt-amott az állástalansággal küszködtem, majd a meglehetősen meddő vidéki évek után, 1936 tavaszától Kolozsvárt az Erdélyi Múzeum Levéltárában dolgoztam egyetemi tanári kinevezésemig (1940).
Itteni helyzetem még inkább jövőm ugyan nagyon bizonytalan volt, de én egy H. G. Wells önéletírásában olvasott intelemre emlékeztem: az ember életében adódnak olyan helyzetek, amikor úgy véli, tovább a megkezdett úton már nem haladhat. Akkor új ösvényre kell rátérni. Járhatóbbra. Bármilyen áron. Hiszen az élet küzdelem, és itt vagy ott, csak meg kell küzdenünk érette. Ezt a bölcs figyelmeztetést életem folyamán mindvégig tiszteletben tartottam. Szerintem a tudományos kutatással foglalkozó munkás, az igazi kutató, ha bizonyos áthághatatlan akadályok elé kerül, amúgy is „átrétegezi magát”, sőt átrétegezi érdeklődési körét is: azon a területen alkot, ahol erre lehetőség adódik.
Magam idestova egy fél évszázada foglalkozom tudományos munkával. Mennyiszer kényszerültem ilyen „átrétegeződés”-re!

– Sejtettem, a közvetlen beszélgetés szétfeszíti a lexikális tömörségű életpályavázlatra utaló kérdésemet. Tehát végül is nyelvtudományi munkássága népnyelvkutatással kezdődött.
– Nehéz ezt pontosan rögzíteni. Már 1925-től, amikor Kelemen Lajos mellett a levéltárban dolgozni kezdtem, a hatalmas birtokösszeírási anyagban kutatva rengeteg helynévvel találkoztam. Hozzákezdtem a gyűjtéshez. 1933-ban előadást tartottam A helynévgyűjtés jelentősége és módszere címmel. Előadásom hamarosan meg is jelent. Azóta, úgy látom, a magyar nyelvtudományban nagyjában azzal a módszerrel dolgoznak, amelyet magam alakítottam ki. Ötven évi ilyen irányú kutatómunkám eredményét néhány megjelent kötet, nem egy tanulmány és nyolcvan doboz kéziratos helynévtörténeti anyag őrzi. A kalotaszegi helynevekről írott vaskos adattáramat jobban értékelték külföldön, mint itthon: Hollandiában ismertették, német kutatók foglalkoztak vele. Érdemleges magyar ismertetés viszont nem jelent meg róla.

– Miért érdekelheti a hollandokat, németeket az erdélyi helynévtörténet?
– Mert a világon mindent nagy egységben, összefüggésben kell tekinteni. Nem lehet csak a román, csak a magyar, vagy csupán a holland helynévtörténet kereteiben gondolkodni. A helynévalakulás lélektana közös: az ember adja a helyneveket, azonos emberi és lelki megnyilvánulások figyelhetők meg a névadásban minden nemzetnél. De persze vannak helyi, nemzeti sajátosságok, eltérések is. Bizonyos helynevek csak egy adott műveltségi körben, egy adott nyelv keretében születhetnek.

– Irodalom-, helynévtörténész, néprajz-, népnyelvkutató, levéltáros… Hogyan jut el az ember a hatalmas, több kötetre tervezett Szótörténeti Tárhoz?
– Amikor láttam, hogy van elég nyelvjáráskutató, és olyan kiváló odaadó szakemberek irányítják a fiatalokat, mint dr. Gálffy Mózes és dr. Márton Gyula, akkor magam rendre visszavonultam erről a területről. A nyelvtörténettel, illetőleg a nyelvjárások történeti vonatkozásaival kezdtem foglalkozni. Egyébként is már korán rájöttem, hogy az érdeklődési körömhöz tartozó levéltári anyagban hatalmas nyelvi kincs rejtőzik. A csángó kutatás volt az utolsó olyan nyelvjárásfeltáró munka, amelyet még nemcsak személyesen irányítottam, hanem részben végeztem is.
1960 tájától már felhagytam a terepjárással. Ez az életkorral is együtt járt, de főleg abból az ésszerű meggondolásból fakadt, hogy miért állanék be hét vagy nyolc társam mellé kilencedik nyelvjáráskutatónak, mikor a nyelvtörténeti kutatásra is kell – legalább egy munkás.

– És ennek az újabb fordulatnak, az érdeklődés átprofilirozásának eredménye, első gyümölcse a Szótörténeti Tár.
– Igen, ez is: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Azért adtam ezt a címet, mert ez voltaképpen se nem lexikon, se nem szótár. Illetőleg mindkettő. Tár…
Több mint szótár, mert nem egyszerűen jelentéseket ad, hanem a jelentések mellé az egykori társadalmi háttér, a régiségbeli élet megértéséhez szükséges nagyon szűkszavú jegyzetek is csatlakoznak. De éppen a jegyzetek, felvilágosítások szűkös volta miatt ez a Tár kevesebb is a lexikonnál. A hét-nyolc kötetet az erdélyi magyar történeti nyelv lehetőségig gazdag tárházának szántam. Magába foglalja ez minden szónak nemcsak a magyar, hanem a román és a német értelmezését is. A Szótörténeti Tárat mindhárom nyelv kutatásában és megismerésében, az itt élő különböző anyanyelvű lakosság számára egyaránt használható kézikönyvnek terveztem… Kézikönyvnek, de ez nem azt jelenti, mintha vékonyka kötetekből állana össze.
Az ábécé első három betűjét tartalmazó első kötet kézirata például 3500 gépelt, nyomtatásban apróbetűs szedéssel is 1228 lap.
Terjedelemben a többi kötetet is ilyenszerűnek tervezzük. Gondoltam arra is, hogy illusztrációt alkalmazzunk, de végül is elvetettem ezt a gondolatot, mert nagymértékben megnehezítené, elnyújtaná az előkészítés munkálatait. Nekem pedig már az idővel zsugorian kell számolnom. Hetvenedik esztendőm itt kocogtat az ablakon, és nagyon merésznek kell lennem, ha azt mondom, még tíz esztendeig – esetleg – tudok dolgozni. Tíz esztendő alatt, megfeszített erővel kiadhatjuk az utolsó kötetet is.

– Azon töprengtem, hogyan lehetne minimális tapintatlansággal megkérdezni: honnét ez az optimizmus? Többkötetes, úttörő jellegű Szótörténeti Tárat szerkeszteni, hetvenéves korban – hatalmas vállalkozás. Mások szerint nyugdíjas korban csak a begyűjtés munkáját végzi a tudós.
– Nem vagyok optimista. A valóság talaján állok. Az első kötetet nyolc évig szerkesztettem. Be kellett azonban látnom: magánosan nem folytathatom. Felszólításomra megértő barátok, tanítványok, munkatársak siettek segítségemre. Egy kis munkaközösséget szerveztem. Ez nem valami hivatalos „testület“. Magam választottam ki munkatársaimat. Vigh Károly „szerencsére” nyugdíjba érett, és így mint szenvedélyes szótárszerkesztő, egész erejét e munkának szentelheti. B. Gergely Piroska, Kelemen Béla, Kósa Ferenc, Nagy Jenő, Vámszer Márta, Zsemlye! János, mind odaadó munkatársaim. Breban Vasile a román, Eisenburger-Szilágyi Margit a német értelmezés ellenőrzésében segít.
Az orvos–egészségügyi vonatkozású címszók szakszerű értelmezését Sz. Csáti Éva, a biológiaiakét Szabó T. E. Attila hozzáértése könnyíti meg. Levéltárosi és történész szemmel Kiss András állami főlevéltáros lektorálása igyekszik mentői kifogástalanabbá tenni a készülő köteteket. Ilyenformán felgyorsult a munkaütem. Remélhetőleg további munkaerők bekapcsolódásával az ütem még fokozódhatik, és a szerkesztés minden szempontból kifogástalanabb lesz. Úgy gondolom, együttesen a tervbe vett idő alatt az érdeklődők kezébe juttathatjuk a hetedik-nyolcadik kötetet is.

– Nyugdíjas egyetemi tanár, doktordocens, érdemes tudós… Fél évszázadot átfogó munkásságából mintegy harminc esztendőt töltött egyetemi katedrán. Részt vett az új egyetem megszervezésében…
– A Bolyai Egyetem „alapító tagjai” közé tartoztam. 1944 szeptemberében tértem vissza Pestről Kolozsvárra. Akkor ide, amikor sokan Nyugat felé vették az útjukat. Voltak, akik csodálkoztak, miért – hisz kaphattam volna tanszéket máshol is. Nem pusztán eszmék és elvek, nem kizárólag családi kötöttség okán jöttem vissza. Ragaszkodtam, ragaszkodom ehhez a földhöz, egész munkásságom hozzá kötődik. Nyugdíjazásomig a Bolyai, majd a Babeş–Bolyai egyetemen adtam elő. Kivéve azt a két esztendőt, amikor távoznom kellett a tanszékről. 1951–53 között. Később visszahívtak az egyetemre.

– Mivel foglalkozott két esztendő alatt?
– Az akadémiai román–magyar szótár szerkesztéséhez soroltak be akkordmunkásként. Itt a szerkesztők munkájának ellenőrzése során nagyon sokat tanultam. Ha nincs ez a közjáték, ma talán nem is tudnám némi hozzáértéssel szerkeszteni a Szótörténeti Tárat. Éppen ezért idős emberként vallom, hogy az életúton adódó kellemetlenségek, sőt tragédiák is szolgálhatják azt a célt, amelyre az ember rendeltetett… Rövid volt ugyan ez az így eltöltött idő, alig két esztendő, de számomra, családom számára nagyon nehéz… Három fiam volt, amikor kitettek a tanszékről, egyikőjük sem ért még az iskolás koron túl. Aztán hirtelen-váratlan feltisztult az égbolt, sőt a hatvanas évektől kezdve kitüntetéseket is kaptam.
Még nagy nehezen arra is rávettek, hogy részt vegyek egy tiszteletemre rendezett búcsúbanketten. Ott sok szépet és jót mondtak rólam. Csak az mentett meg a vészes önhittségtől, hogy a tudományos munkában hozzászoktam: minden állítást mérlegre kell tenni.

– A Szabó T. Attila fényképeit bemutató korábbi írásomnak a Gyönyörű unalom címet adtam. Illetve kölcsönöztem, az Önnel folytatott beszélgetés anyagából. Valóban unalmas a levéltári munka?
– Gyakran mondogatom író-barátaimnak: olyan érdekes, mélyreható realizmussal írott munkákat, mint amilyenekkel a régi írásokban, főként az egykori törvénykezési jegyzőkönyvekben találkozom, olyanokat ma csak a legnagyobb íróktól olvashatok. A múltkorában például egy nagyon izgalmas forrással foglalkoztam: egy marosvásárhelyi törvénykezési jegyzőkönyvvel. 1616-ban kezdődik. Hogy tudtak ezek a vásárhelyi fickók, legények, lányok, férfiak, asszonyok meg a jobbágyok, zsellérek beszélni! Milyen árnyalatosan, ízesen!… De aztán trágár történetek, nyilatkozatok is vannak a régi iratokban: a paráználkodások, lopások leírásában. Mert nevükön nevezték akkor a dolgokat. Nem az volt a fontos számukra, hogy malackodjanak, hanem hát, istenem, ezek is hozzátartoztak az életükhöz… Kutatásaim során például kezembe került egy válóperes jegyzőkönyv, a görgényi református egyházmegyéből, a XVIII. század közepe tájáról. Olvasás közben úgy megundorodtam tőle, hogy a felénél abba is hagytam az olvasást és a jegyzetelést.

– Már akkor is ízléstelen volt a válóper?
– Hát hogyne. A válóperes felek akkor is az égvilágon mindent kitálaltak, amit a férfi a nőről és a nő a férfiról tudott vagy kitalálhatott…
De hogy visszatérjek a feltett kérdésre: a levéltári munka nem is lehet száraz, még kevésbé unalmas, hiszen élő, hús és vér közelségbe jut a kutató a régi korok embereivel. Ezért mondottam: a mi munkánk gyönyörű unalom. Mert van unalmas része is. Mindent, amit egykoron feljegyeztek, le kell cédulákra körmölni. Nekem itt, a levéltárban a cédulák ezreit-százezreit kell készítenem. Egy cédula körülbelül öt-tíz perc. Ha feljő a lakásomra, megmutatom, mit irkafirkáltam össze életemben: másfél milliónál több adat, több százezer cédula. Nagyon szívesen lemondtam volna erről. Ha az én asztalomon ott állott volna egy xerográf!… Akkor könnyebben jóval többre mentem volna.

– A „kézműves technikának” van valamilyen előnye is?
– Hogyne! Az ember közvetlenebbül, betűnként ízleli az egykori nyelvet, így közelebbi viszonyba kerül a régi korok emberével. Azután meg a xerox a „beadagolt“ iratokból mindent fölvesz, a cédulára meg csak azt írom ki, amire valóban szükségem van.

– Levéltárosként, helynévtörténészként Kelemen Lajos tanítványának vallja magát.
– Föltétlenül. Mélységes, kegyeletes, örök hálával annak.

– Gondolom, azzal a különbséggel, hogy míg mesterének inkább tanítványai voltak, Önnél a közlemények, kiadott munkák dominálnak.
– Kelemen Lajos valóban nehezen írt, viszont szívesen, szenvedélyesen magyarázott, érdekesen adott elő. Nálam némiképpen fordított a dolog. Különösebben ugyan én sem szeretek írni, de beszélni még kevésbé. A levéltárban nem is lehet. Itt – kötelezően – csend vesz körül.
Kelemen Lajostól negatíve is sokat tanultam. Rájöttem, hogyan nem szabad visszanyúlnia a kutató-embernek a világhoz. Ő ugyanis soha nem igyekezett önmagát érvényesíteni, holott a kutató a közösségnek dolgozik, nem önmagának vagy önmagáért. Amikor a Kiadóhoz megyünk, átadjuk közlésre munkánkat, nem a magunk dolgában ügyködünk. Az volna az önzés, ha befejezve a munkát, elrejtenők a dolgozat, a könyv kéziratát, és csak magunk „gyönyörködnénk” benne. Minthogy magam nem ehhez a magatartáshoz igazodom, ezért lehet nekem több közleményem, noha tudásanyagom jóval csekélyebb, mint a nagy Mesteré, a Kelemen Lajosé volt… Azután a hallatlan emlékezőtehetség… Különös módon ez volt a Kelemen Lajost akadályozó másik tényező. Olyan hatalmas mennyiségű adattömeg raktározódott el agyában, hogy amikor az előadásait hallgattuk, elképesztett ismeretanyagával.
A példátlan méretű ismeretanyag, a részletek tisztázásának szükségességét érző aprólékos gondosság, az ehhez hiányzó kedv és idő, ez a magyarázata egyebek mellett annak, hogy tudásanyagának mérhetetlen nagyságához képest miért írt viszonylag olyan keveset Kelemen Lajos.
Meg aztán a nagy tanítómester nagyon érzékeny, könnyen elkedvetlenedő lélek volt. Ha valamelyik szerkesztő azt mondotta: ne vegyen tervbe tanulmányához sok képet, hozzá sem fogott az íráshoz. Úgy vélte: kicsinyesen anyagias szerkesztőnek kár valamit is papírra vetni. Szerkesztői szűkkeblűséggel az alkotástól csak elriasztani, megértéssel viszont a munkára ösztökélni lehetett. Magam jól ismertem természetének ezt a vonását, és ezért szerkesztőként már eleve korlátlan terjedelembeli és képanyag-közlési lehetőségről biztosítottam. Ezért van az, hogy őrizhetem élete utolsó és egyben legnagyszerűbb tanulmányának azt a példányát, amelynek meghatóan túlzó dedikációjában azt állítja, hogy nélkülem e tanulmánya sohasem született volna meg. De hát ez az állítás az előbb mondottak tekintetbe vételével értelmezendő.

– Bevezetőmben jeleztem, A Hét olvasói nevében levélben meg fogom kérdezni: milyen stádiumban van az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár második, harmadik, illetve további köteteinek szerkesztői munkája?
– A kötetlen beszélgetés után a levélben feltett kérdés megválaszolására készülve vissza kell térnünk beszélgetésünknek arra a részére, ahol a Tár szerkesztőjét a beszélgetés kezdeményezője merész optimizmussal „gyanúsította meg”. A Kriterion Könyvkiadó megalakulása óta azonban borúlátásom eltűnt, Kiadó igazgatója, Domokos Géza ugyanis felismerve a magános vállalkozás valamelyes közösségi jelentőségét messzemenő megértéssel – terjedelembeli korlátokat nem állítva – készségesen a Kiadó, távlati tervébe iktatta a Tár köteteinek kiadását, vagyis magára vállalta a Tár életre segítésének nem csekély gondját-terhét. Minthogy e vállalásban egy vele a magyar osztály vezetője, Szász Béla, a kiadói szerkesztő: Szilágyi N. Sándor és a kolozsvári szerkesztőségi munka felelőse, Dávid Gyula meg a könyv- és nyomdai tervezés két szerkesztőségi szakembere. Deák Ferenc és Bálint Lajos is, a II., III. és az azutáni kötetek megjelentetésének ügye a legjobb kezekben van. A beszélgetésünk során annak idején említett munkaközösség „okszerű” szervezése aztán olyan mértékben biztosítja magának a szerkesztésnek ütemét, hogy például a II. kötet gépeléséből 2532 lap már jó ideje a bukaresti szerkesztőség asztalán van, és a hátralévő, mintegy 1000 lap odajuttatása is csak rövid idő kérdése. A kötet tehát jövő ilyenkorra, de legkésőbb az év végéig megjelenhetik. Mivel e kötet véglegezésén velem és a kétnyelvű értelmezés két munkásával együtt kis munkaközösségünknek még csak egy tagja van elfoglalva, a munkatársak többsége a III. kötet szerkesztésével máris annyira előrehaladt, hogy mikorra a II. kötet megjelenik, remélhetőleg kiadói kezekben lesz a III. kötet teljes gépelt kézirata. Ilyenformán tehát a III. kötet megjelenését az 1977. év végére várni nem tartozik a túlzóan derűlátó képzelgések közé.

Érthető tehát, ha zárószóként a Tár munkálatainak tervezője-vezetője A Hét szerkesztőségének és a beszélgetés kezdeményezőjének kijáró köszönet egyidejű kinyilvánitásával elengedhetetlennek tartja háláját kifejezni a Kriterion kiadónak, meg név szerint említett és nem említett sok munkatársának azért a messzemenő segítőkészségért, amellyel a szerkesztést, valamint a nyomdai munkálatok nehézségeinek megoldásában részükről találkozott.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 37. számában, 1975. szeptember 12-én.