A Fotomurál, vagyis a fal(fény)-kép honfoglalása a korszerű dekoratív művészi eszközök sorában akkor történt, amikor az UNESCO párizsi palotájának tervezői, élükön Le Corbusier-vel, felkérték Brassait: Picasso, Henry Moore, Miró társaságában ő is járuljon hozzá az épület díszítéséhez… Brassai egy tóparti tájkép kilencméteres nagyítását erősítette fel a falra. A hatalmas méretű fotó absztrakt grafikára emlékeztet… Sajnos, akár Picasso monumentális falfestménye, ez sem érvényesülhet teljes szépségében. A terem utólagos átrendezése során egy bárpult került elébe, s ez részben takarja, csonkítja a kompozíciót. (Ebből arra következtetni, hogy még az UNESCO-nál sem becsülik eléggé a fényírás művészetét – mindenesetre túlzás volna. És mégis…)
Franciaországban tehát Brassai munkája lendítette át a monumentális fotográfiát a kereskedelmi propaganda kizárólagos területéről az alkalmazott művészetekére. Nálunk, amilyen örömmel akasztják falra az idegenforgalom színes táj- és építészeti képcsodáit, olyannyira megkérdőjelezik, pontosabban egyesek nem veszik tudomásul az elvontabb, dekorációs célzatú fotomurál létjogosultságát. Holott – a különböző tárlatok bizonysága szerint – a monumentális alkotások iránt fogékony fotóművészekben nálunk sincs hiány.
Sepsiszentgyörgy e tekintetben is mozgékonyabbnak bizonyult jónéhány – nagyobb – erdélyi városunknál. A Cuvȋntul Nou megyei lap főszerkesztőjének szobáját néhány hónapja Bartha Árpád négy és fél méteres falképe uralja. Egy gyökérfotóra épített montázs… Első kísérlet e műfaj keretében, mintegy előtanulmány a következő, jelentősebb munkához: a kovásznai szanatórium várótermében felállítandó falképhez. Nem könnyű feladat: egy olyan, első látásra talán „elvontabb” fényképet akar készíteni, amelyik a váróterem betegeinek elsőrendű lelki szükségletét, az optimista életérzést szolgálja. Új műfaj jelentkezésére kell tehát felfigyelnünk. Változatosabbá, színesebbé – és olcsóbbá teheti közintézményeink, középületeink díszítését. Ott is teret hódíthat (például falusi kultúrházakban, újonnan épített középiskolákban, ifjúsági klubokban), ahol a korlátozott anyagi lehetőségek nem engedik a hagyományos monumentális belső dekoráció alkalmazását.
Egy megkötéssel. Nevezetesen azzal, hogy ne feledkezzünk meg a giccs fokozott mérvű veszélyességéről. A fotóban ugyanis – ha lehet – ez még jobban kísért, mint a festészetben. Ezért a fotomurál tervét csakis a művészeti fórumok jóváhagyása után kivitelezzék – különben a dilettantizmus még születése előtt kompromittálhatja, sőt megfojthatja az új műfajt.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
