Gyermekkoromtól fogva hozzászoktam: rangosabb marosvásárhelyi képgyűjteményekben ott látni egy-egy Bordi-akvarellt: két dimenzióba szorított derűt, napfényt, kiegyensúlyozott életörömet. Különösebb rafinéria nélkül, egyszerűen és bőkezűen méri Bordi páratlan optimizmus-koncentrátumát, amely úgy tűnik, kimeríthetetlen…
A festőmesterség műhelytitkainak értői magyarázzák virtuóz technikáját; bizonyára tanul is belőle a vásárhelyi második művésznemzedék. Legyen szabad a laikus újságírónak, e születésnapi beszélgetés feljegyzőjének személyes impresszióiból csak ennyit közvetíteni: számtalanszor láttam, hogy az ipari szabványok szerint legyártott tömbházak falain egy Bordi-tájkép egymagában milyen belső ragyogással, melegséggel, egyéniséggel tölti be a lakást. Sajnos, kevesebb az ilyen kép, mint az épülő új ház… És szerencsére oly sok a Maros partján megtelepedett Bordi-tanítvány, hogy a tőle kisugárzó örömteli művészetből bizonyára jut mindenkinek, aki szereti és értékeli a szépet.
Hetvenéves a művész, az első jelentős alkotó, aki egy egész életet töltött ebben a városban. Vele kezdődött az, amit ma marosvásárhelyi művészkolóniának neveznek. Születésnapján ezt a fél évszázadnál nagyobb időegységet átfogó alkotómunkát ünnepeljük.
… A festékkel, a festék színével és szagával apám műhelyében ismerkedtem meg. Télen asztalos, nyáron földműves volt, Héderfáján. Megengedte, használjam szerszámait, fúrjak, faragjak. Én megtaláltam a festékes dobozait, s egy szépen gyalult, még testetlen szekrény oldalára egymás után huzigáltam a színes csíkokat. Azután állatokat festettem, kakast, szép taréjjal, lovat, tehenet… Apám nem haragudott mértéken felül, mert látta, egyik-másik figurának jó a mozgása. Hozott Vásárhelyről tubusos festéket, papírt, biztatott, csak rajzoljak. Amikor azután behoztak a vásárhelyi kollégiumba, kisdiáknak, ott már az első napon eldőlt a sorsom. Korábban érkeztem a kelleténél, kiültem az iskola elé, egy nagy árkus papírral, rajzolni. A felsős diákok körülálltak, nem volt mindennapos dolog, amikor egy parasztkölyök fest – nyomban szóltak Gulyás Károlynak, a kollégium kitűnő rajztanárának. Magához hivatott, megnézte a rajzlapot – és attól kezdve, mint második apám, úgy viselte gondomat… (Különben Vida Árpád is ott festette jónéhány remek képét.)
Gulyás keze alól kitűnő művészek nőttek fel. Tanítványa volt Barcsay, Dabóczy Minya, Sípos László, Medgyessy is. Végzős diák voltam még, amikor megszervezte első egyéni kiállításomat. Hatvan képem került a falra – mind a hatvanat megvásárolták. (Apám egy holdnyi szőlőt vett rajta: három év múltán termőre fordult, jövedelméből havi kétezerrel toldotta meg párizsi pénzforrásaimat.)
A főiskolát Budapesten végeztem, ahol Bernády polgármester segítségével ösztöndíjhoz jutottam. Ugyancsak Bernády járta ki számomra a párizsi ösztöndíjat – havi ötezer lejt, nagy pénz volt abban az időben. A polgármester figyelmébe szintén Gulyás Károly ajánlott be: vásárolt is tőlem, nem is egy képet… Később tucatnyi ajánlólevelet írt számomra, pesti, párizsi barátaihoz. De én azokat nem használtam fel. Egyszercsak levelet kapok a híresen goromba Bernádytól, amelyben értesít, Pestre érkezik, keressem fel szállodájában. Én ott is voltam, de nem egyedül, hanem Dr. Cz.-vel, akit előttem fogadott, s úgy lepocskondiázott, hogy reszketve vártam, mi lesz velem? A hang nem sok jót ígért: „Én egy hétig mást sem csináltam, mint ajánlóleveleket írtam. Mit gondolsz, szórakozásból? Miért nem adtad át őket? – Én, méltóságos uram – válaszoltam – láttam, hogy félvállról kezelnek, s gondoltam, vagy leszek valaki a magam erejéből, tehetségéből, vagy kár a gőzért…“ A legorombítás elmaradott.
– Bernády jó szemű ember volt. Vidát is támogatta, vásárolt tőle, amikor beteg volt, távoli országokba küldött neki szőlőt, hazait… Amikor hazatértem, Héderfájára, majd később Vásárhelyre, itt olyan festők, akiket művészetük eltartott volna – nem éltek. Vida korán elhunyt, a többiek inkább voltak tanárok, mint alkotók. Azután megjött Ciupe Aurél, ő volt a vásárhelyi kolónia alapítója. Tőle vettem át később a múzeumot, iskolát.
– Párizstól én mindent megkaptam,amire szükségem volt, többet számomra már nem is adhatott. Megismerkedtem az impresszionistákkal, akikhez vonzódtam. A modern izmusok képviselőit csak távolról néztem, már csak nyelvi akadályok miatt sem közeledhettem hozzájuk; de a természetem sem volt olyan, hogy ezt tegyem. Matisse-t, Vlaminck-et, Derain-t szerettem meg párizsi tartózkodásom utolsó időszakában. A Függetlenek kollázsai, az utca mocskának a művészi alkotás szféráiba való emelése megriasztott… Magam is festettem látomásokat, de valahogyan mindig éreztem, legalább fél lábbal a földön kell járni. A szívemre, nem az eszemre hallgattam.
– Hazajöttem, mert a nagyváros, Pest vagy Párizs, a könyöklés, a lárma nagyon zavart. Nem mintha nem lett volna lehetőségem az ottmaradásra… Sőt. Sikerem volt, egy önarcképemmel elnyertem a Julián Akadémia portré-díját (ugyanezért később, Pesten, nekem ítélték az akvarell-díjat). Alighanem ma is több tucat képem hever Párizsban, Budapesten. Portréztam – és jól fizettek. De az arcképfestővel szemben gyakran kellemetlen elvárásokat támasztottak… Amikor Párizsban egy gazdag fogorvosnő harmadszor akarta átfestetni portréját, visszaadtam az előleget, fogtam a palettámat, kívülről betettem az ajtót. Máskor egy úszóbajnoknőről készítettem portrét, akinek soha nem volt eléggé karcsú a dereka, s mindennap más frizurával jelent meg – akkor megfogadtam, inkább portásnak megyek, de többé rendelésre portrét nem festek. (Később, persze, festettem. Az ember családot alapít, jönnek a gyermekek, nem utasíthat vissza minden vásárlót.)
De más okból is vállalkoztam arcképfestésre.
Friss diplomával a zsebemben, apámékhoz költöztem, Héderfájára. Jártam ki a Küküllőre, tájképeket festettem. Egyszer csak szól az apám, hogy fiam, az emberek itt sokat beszélnek, hogy ládd, kiküldted egyetlen fiadat Párizsba, az meg hazajött, se nem jegyző, se nem orvos, még csak pap se, csak leül egy székre és ott mázol, hát ez semmi… Jó, nyugtattam meg apámat, valami mégiscsak lesz. Csomagoltam, bejöttem Vásárhelyre, szobát béreltem, és festettem vagy nyolc portrét. Két hónap múltán hazatértem, letettem apám asztalára kilencvenötezer lejt. Megijedt, hogy mit csináltam, raboltam, vagy valami mást… Megnyugtattam, s mondottam, vegyen apám most két olyan tehenet, hogy legalább ötven liter tejet vigyen mindennap a csarnokba; az első szobát lebontjuk, oda építünk számomra egy tízméteres műtermet, alápincézve, verandával… Amikor ez megvolt, a falu öregei már csak uraztak, még az unokatestvéreim is művész úrnak szólítottak. Héderfáján becsületet szereztem a mesterségnek.
Festői pályafutásom során az első igazi nehézséget az jelentette, hogy 1940 után, hogy „állásba estem” – kevesebb időm maradt az igazi munkára. Volt úgy is, egy fizetésért négy munkakört töltöttem be. Tanár, múzeumigazgató, gondnok, mindenféle…
Életem nagy élménye, hogy sikerült megmentenünk a képtár anyagát az evakuálástól, azaz a megsemmisüléstől. 1940-ben, amikor átvettem a múzeum irányítását, 240 kép szerepelt a leltárban. A felszabadulás időpontjában már 500 volt – és harmincegy évi igazgatóság után, 1971-ben, nyugdíjazásom alkalmával 1100-ról számoltam be. Az állam jó mecénásunk volt. Szép anyagot gyűjtöttünk össze: Luchian, Tonitza, Petraşcu, Aman… Majdnem negyven Nagy Istvánt, tizenöt Szolnayt, rengeteg Vidát vásároltunk. Ajándékba is kaptunk – magam is harmincegy alkotást adományoztam a múzeumnak, részben saját munkáimat, és másokét is. Közöttük volt tanítványom, Szász Endre fiatalkori önarcképét, Szervátiusz Jenő szobrát, Bene József-grafikákat…
Párizsban a fogorvosnénak visszavetettem az előleget, mert beleszólt a portréfestés mikéntjébe. Itthon, 1949-ben s kissé öregebben, egy nagyon szépen megfestett portrémat állami díjban részesítették. Utólag felkértek, módosítsak a képen. Őszintén szólva, nehezemre esett. A Bolyaiakról festett akkori kompozíciómat ma is vállalom, ki is fogom állítani. Lehet, ma másként festeném, de az is egész jó kép. És az állam bőkezűen vásárolt, lehetővé tette, hogy időközben mindenki fesse azt, amit óhajt és tud. Rövid idő múltán a kiállításokra is mindenki azt küldhette be, amit szíve szerint magáénak vallott. Én ma, hetvenévesen elmondhatom: soha, egyetlen hónapra sem szűntem meg festeni azt, amit óhajtottam és tudtam.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.