Bővített képaláírás
Melkben, az osztrák tündérvároskában sem az első, sem a második járókelő nem tudta pontosan, merre volt az egykori hitlervilág koncentrációs tábora. Nézzem meg inkább az apátság barokk épületkolosszusát – minden turista azt fényképezi… A harmadik elmagyarázta, a kaszárnyák mellett kell keresnem.
Acélsisakos őr irányít el az egykori SS-laktanyához. Szociális szükséglakásnak tűnik, de ma már összkomfortossá átépítve, csak a földszintes épület tengelyén végigszaladó, tetővilágításos folyosó emlékeztet egykori funkciójára. Gyermekek játszanak a lépcsők előtt. Valaki megszólít. „Uram, ha a koncentrációs tábor emlékművét óhajtaná megtekinteni, keresse meg Josef bácsit. Nála vannak a kulcsok.“
Öreg, fogatlan, töpörödött bácsi. A második mondat után megölel. „Kamerád, kamerád“ – ismétli, s ez bőven elég. Mindketten Aushwitz lakói voltunk. Az emlékmű szabályos, feliratos márványoszlop, hideg. Amikor Josef bácsi kinyitotta az alacsony épület ajtaját, megroggyantak a lábaim. Nem voltam felkészülve a nyitott szájú krematórium, az égetőkemence látványára.
Melk tábora kicsiny volt, s túlzottan rövid életű, semhogy beleképzeltem volna a krematóriumot. A nácik alaposan kiszámították, hol gazdaságos egy hullaemésztő kemence működtetése! Ismétlem, rövid időre megszűntem érdeklődő turistának lenni : a sötéten ásító, emberfaló kemence, az örökzöld koszorúk, a falakra helyezett kis márványtáblák, fényképek, francia, orosz, német, jiddis, magyar, lengyel nyelvű feliratok, az áldozatok nevei, a nyugodjék békében belenyugvások, mindez sok volt így és ennyire váratlanul.
Azután „dokumentálódtam“: az apró, négyezer lakosú város, Melk határában, nagy sietséggel felépített koncentrációs táborban közel tízezer foglyot őriztek. Egyetlen esztendőre terjedő történelmében ötezer halottat hamvasztottak el: a lágerbetegségek, verések, s a golyók áldozatait…
Már kifelé tartottunk, amikor kérdezősködni kezdtem öreg új barátom, Josef Horalek személyéről… Én a tizenhármasban meg a tizenhetesben voltam Auschwitzban, hát a kamerád melyikben? Nem, ő nem volt fogoly. Nem volt fogoly, hanem ott dolgozott két évig. Hajófűtő volt a szép békeidőkben, ó, sokat járt Romániában, szénnel etette a gőzkazánokat a Vaskapunál, meg Szulina kikötőjében… szép idők voltak, és az ott lakó emberek barátságosak, még most is emlékszik a román meg a magyar mondatokra… Azután jött a háború, és őt behívták, nem katonának, munkaszolgálatosnak, és 1943-1944-ben egy tolatómozdonyon teljesített szolgálatot, rövid távon, mindössze kilenc kilométeren járt két évig. Auschwitzból tolatta át a beérkező szerelvényeket Birkenauba, a szelektáló rámpákra. Sokszor adott kenyeret az ott várakozó kamerádoknak, mást ugye ő sem tehetett…
Döbbenten hallgattam, és fogadtam el emlékbe Josef Horalek, (Melk, Donau, Dorfnerstrasse 33/14) névjegykártyáját.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én.
1945. április (Ismeretlen fotós, USHMM)
