Vajon hányan ismerik alaposabban Szatmárnémetiben a baráti körön, munkatársakon, tanítványokon kívül Erdei István alkotásait? Pedig volt néhány emlékezetes egyéni tárlata városunkban az 1951-ben született szobrásznak, aki nemrég töltötte be hetvenedik életévét. A szatmári művészeti líceum tanára, egy időben aligazgatója, tagja a Román Képzőművészek Szövetségének és mindezek mellett jó néhány köztéri szobrunk alkotója. A fentiek ellenére alig olvashattunk, halhattunk róla az utóbbi időben.
Magam is hosszasan keresgéltem régebbi jegyzeteim, tárlatkrónikáim között, de ennyi év távlatából ez szinte reménytelen próbálkozásnak tűnt. Nézelődtem a világhálón is adatok, képek után és meglepődve tapasztaltam, hogy alig találhatóak ilyenek. Mindez mit bizonyít? Többek között azt, hogy az egyéni és kollektív emlékezetünk igencsak rövidtávú, esetleges és elfogult, tehát időnként nem árt ellenőrizni, felújítani, kibővíteni, áttárcsázni.
Szubjektív egy életmű megítélése is, ennek ellenre megkockáztatnám azt a kijelentést, miszerint számomra Erdei alkotásainak gerincét azok a kisméretű kerámia kompozíciók alkotják, amelyekben a művész gyakran filozófiává nemesített, sajátos humorát, életszemléletét csillogtatja meg. Sokszor találkoztam ezekkel csoportos és egyéni tárlatokon, magángyűjteményekben és meggyőződéssel állíthatom, hogy ebben a műfajban Erdei alkotásai erőteljesebbnek, karakteresebbnek, tartalmasabbnak tűnnek elődei, kortársai hasonló fogantatású munkáinál, beleérve Benczédi Sándort is.
Lehet-e, szükséges-e az ehhez hasonló szintű egyedi kifejezésmódot, stílust félretenni akkor, amikor egy alkotó köztéri szoborra kap megrendelést, vagyis egy közismert személyiséget kell nem csupán felismerhetően, hanem korszerűen, helyhez, közízléshez, a megrendelő elvárásaihoz illően megformálnia? Fogas kérdés, amelyre természetesen nem adható egyértelmű, sommás válasz, hiszen az nem csupán rendkívül hosszú és bonyolult lenne, hanem esetenként más, mert függ a kortól, a művész személyiségétől, kifejezésmódjától, a kapott feladattól is.
Szatmárnémeti legnagyobb köztéri szobrát (V. Lucaciu emlékműve), Cornel Medrea (Bukarest) valósította meg a múlt század harmincas éveinek az elején. A kiváló szobrásznak a feladat miatt nem kellett stílust váltania, egységes életművén mérettől, témától, az alkotás helyétől, időpontjától függetlenül ugyanaz a monumentalitás, erő, expresszivitás tükröződik.
Kiváló, élvonalbeli szobrász a Munkácsy-díjas Lakatos Pál Sándor (Kecskemét) vagy Kolozsi Tibor (Kolozsvár) is. A különbség annyi, hogy ők évtizedekkel később, a közelmúltban, illetve napjainkban hozták létre műveiket. Azóta sokat változott, alakult a világ, a művészi kifejezésmód a szobrászat területén is. Alkotóink eltávolodtak ugyan a természetelvű ábrázolásmódtól, de ettől függetlenül mindketten képesek bármikor kiváló minőségben kifejező, korszerű, felismerhető mellszobrok megmintázására is (Kolozsi Tibor: Szilágyi Domokos, Lakatos Pál: Hám János, Kölcsey Ferenc).
A szatmári Radu Ciobanu formavilága is egyfajta kettőségről árulkodik, a gond nála olykor abból adódik, amikor a kétféle kifejezésmódot próbálja több-kevesebb sikerrel ötvözni, közös nevezőre hozni.
A kolozsvári Gergely Zoltán neve felénk az Árpád-házi Szent Erzsébetet, valamint a Bakócz Tamást ábrázoló művek révén vált ismertté, de aki közelebbről szeretné tanulmányozni egyéniségét, kifejezésmódját, annak szíves figyelmébe ajánlom kiállításra szánt alkotásait is.
Sok múlik a személyiségen, alkaton. Napjainkban akadnak olyan realista, lírai hangvételű művészek, akiknek műtermi munkái nem sokban különböznek a köztériektől. Realista fogantatású Szodoray-Parádi Hajnal legtöbb alkotása (domborműve, rajza, akvarellje) és köztéri szobra is, amely Kiss Gedeont ábrázolja. A nagyváradi Deák Árpád több mellszobor, szobor szerzője Szatmáron: II. Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor, gróf Széchenyi István. Deák munkái nem véletlenül népszerűek, hiszen pontosan azokat a kicsit lírai, idealizált vonásokat tükrözik, amelyeket olvasmányaik, képélményeik alapján a legtöbben szívesen látnak viszont. Ők azok, akik idegenkednek a Petőfit ábrázoló dagerrotípiától, a kevésbé paszományos, idősebb, gondokba merült Rákóczi-megjelenítésektől, és akik csak a 18 éves, töretlen optimizmussal a jövőbe tekintő, erősen retusált Eminescu portrét hajlandóak hitelesnek elfogadni.
Természetesen még számos szobrászt említhetnénk, akik városunkban tevékenykedtek, például Gerenday Antalt, Bíró Lajost, Csapó Sándort, Covalschi Gavrilt, Domokos Lehelt, György Albertet, Morar David Dorelt, Tarczy Istvánt, Vastag Istvánt, Vlasiu Iont, hogy az egyházművészet keretén belül alkotó kiváló művészekről ne beszéljünk. Megítélésem szerint nagyon jó, hogy ilyen sok szerzőről számolhatunk be, hiszen nekik köszönhetően színesebbé, gazdagabbá, változatosabbá válik az összkép ezen a területen is.
Erdei Istvánnak számos karakteres, kifejező, az életművében jó beilleszthető formavilágú, stílusú mellszobra van a városban, illetve a megyében: Bethlen Gábor, Csipler Sándor, Lucian Blaga, Ion Creangă (Szatmárnémeti), Batizi András (Batiz), Petőfi Sándor (Börvely), Bem József (Szamoskrassó), Páskándi Géza (Szatmárhegy) stb. Vitathatatlan, hogy valamennyi jó szakmai szinten kivitelezett, képzett alkotó munkája és ugyanakkor öntörvényű mű is. Az utóbbi megítélésem szerint olyan erény, amelyre nem csupán érdemes, hanem kötelező odafigyelni. Erdei köztéri szobrai ugyanis a stílusjegyek alapján lehetővé teszik bárkinek, aki kicsit is jártas ezen a területen, hogy azonnal felismerje a szerzőt.
Egyes jellegzetességek, jellemző vonások erőteljes kihangsúlyozása a kisplasztikáknál sokoldalúan indokolt, de egy ismert személy arcképe esetében a kiemelések úgy gondolom, hogy csak rendkívül visszafogottam, patikamérleggel adagolhatóak. Kérdés, hogy a fentiek hosszas latolgatására jut-e egyáltalán ideje egy olyan kelet-európai művésznek, aki a napi feladatok, gondok szorításában úgy vállal kihívásokat, hogy közben próbálja megőrizni az alkotói szabadság illúzióját? Erdei kialakult formavilágú, stílusú, érett művész, akit a szokatlannak tűnő feladatok a hetedik X környékén is formailag kísérletezésre, újításra kényszerítenek ugyan, de a lényegen sohasem változtat. Ennek köszönhetően fedezhetjük fel valamennyi alkotásában a gyakran megmosolyogtató, komoly, olykor szívszorító, de mindig hiteles emberi, művészi tartalmat, üzenetet. Olyan töltet ez, amely megállít, és tovább gondolásra késztet, amely a köztéri vagy a kiállításra szánt plasztikát egyaránt műalkotássá avatja.
Talán rohanó világunk közömbössége mellett a jellegzetes egyéni átformálások, értelmezések is okai lehetnek annak, hogy Erdei mellszobrai korántsem annyira népszerűek, közkedveltek, mint megérdemelnék. Azon lehet vitatkozni, hogy a Szent István téri vagy a börvelyi Petőfi-szobor a jobb, összehasonlíthatjuk a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Páskándi Gézát ábrázoló mellszobrát a Szatmárhegyen találhatóval, illetve Erdei Bartókot ábrázoló domborművét azzal a munkával, amely egy ideig az Iparos Otthon bejáratánál volt látható, amíg el nem lopták. Megítélésem szerint a mérleg nyelve mindhárom esetben Erdei javára billen.
Városunkban az utóbbi két évtizedben sok köztéri szobrot készítettek. A kínálat, mint láttuk széles, a megrendelő eldöntheti, hogy számára mi tűnik megfelelőbbnek, színvonalasabbnak, célirányosabbnak, megfizethetőbbnek. A gond legtöbbször abból adódik, ha az illetőknek nincs megfelelő képzettsége, rálátása vagy kialakult ízlésvilága ezen a területen.
Úgy gondolom, valamennyi példa (beleértve a jókat is) elsősorban arra figyelmeztet, hogy a szakemberek véleményének kikérése egy-egy megrendelés alkalmával megkerülhetetlen, hiszen ezek a munkák nem egy hétvégére szólnak és nem két-három ember, hanem több generáció és nagyobb közösségek számára készülnek általában közadakozásból, közpénzekből. Ez pedig — akár tetszik, akár nem, akár lelassítja a folyamatot, akár nem — kötelez. A pályáztatás alapszabály (évszázadok óta), megkerülhetetlen követelmény. Csak emlékeztetőül jegyzem meg, hogy a szatmári Vasile Lucaciu emlékmű szerzőjének kiléte egy olyan jó előre meghirdetett szakmai verseny keretében dőlt el kilencven éve, amelyen a helyi kiváló művész, Popp Aurél szintén figyelemre méltó, gondosan, felelősséggel előkészített terve maradt alul.
