Eötvös József (1813-1871) „tizenöt éves korában már költőnek tudja magát. A fiatal Eötvös az elegánsan szentimentális Kazinczyban és követőiben találja meg az első példaképeket. Költészete a Kazinczy-Kölcsey-Szemere Pál-féle szentimentális hangvétel folytatása, s így már a negyvenes években némiképpen magányos költői jelenség Vörösmartyék zengő romantikája mellett. Kölcseyt mindvégig mesterének vallja.
A nemesi Magyarországon a Eötvös József a liberalizmus, a demokrácia, a polgárosodás harcosa akar lenni. És számára az irodalom is ennek az eszköze. Mindenekelőtt közéleti férfi, de közéleti mondanivalóit legnagyobb erővel irodalmi úton fejezi ki. Költő, regényíró, drámákat is ír, filozófus, publicista, kitűnő szónok. 1848-ig számos verse jelenik meg, és a jelentékeny költők közt tartják számon. Eötvös figyelme erőteljesebben fordul a nép és a nép ügye felé, mint a nagy romantikusoké, de nyelve távolabb áll a népétől. Mint ahogy prózájának bonyolult, ünnepélyes, körmondatos nyelve is súlyos olvasmányokká teszi regényeit.
1848 előtt Eötvös körébe csoportosultak azok a filozófiailag történettudományosan képzett, legműveltebb haladó férfiak, akik a polgári átalakulást tartják a legfontosabb következő lépésnek, rendkívüli műveltségükkel, töretlen polgárosító szándékukkal, demokratizmusukkal s ugyanakkor kifejezett forradalomellenességükkel sajátos és némileg elszigetelt kört képeztek a politikai, szellemi életben. Jobbról forradalmároknak, balról maradiaknak tartották őket.” (Mondatok egy megjelenés előtt álló dolgozatból…)
ÉN IS SZERETNÉM…
Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és busongva dallani,
S nyájas arczáról, jég-hideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Mig gyáva kor borúl hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Mig égő könny ragyog ezrek szemébe’,
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szivünket
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.
1846.
VÉGRENDELET
Ha majdan átfutottam
Göröngyös utamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad:
Márvány szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.
S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.
Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevűlni fog.
És sírjatok egy könnyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könnyet, mert szeretett.
1848.