Orbán Viktor a magyar történelem első olyan vezetője, akinek a nevét a politika iránt érdeklődő közönség nem csupán Európában, hanem még az USA-ban is jól ismeri. Idehaza szenzációnak számított, hogy Orbán neve is elhangzott az elnökjelöltek vitájában. Ezzel a a magyar miniszterelnök immár nem csupán a washingtoni elit és a külpolitika iránt fogékony réteg előtt vált ismertté, hanem több tízmillió néző számára is, Amerikában és a világ minden pontján.
Szögezzük le, hogy a történelmünk során magyar vezető ekkora ismertséget még soha nem tudott szerezni. Orbán elégedett lehet, büszkén olvashatja a tudósításokat, és már azon törheti a fejét, hogy miként tudja ezt a soha nem látott ismertséget további ambíciói eléréséhez hasznosítani.
Mindannyian tudjuk a saját sorsunkból és barátaink, ismerőseink életéből is, hogy mindennek, de valóban mindennek ára van. Az alábbiakban azt gondoljuk végig, hogy milyen árat kell Orbánnak fizetnie ezért az óriási ismertségért.
Már az is óriási siker – az ő szempontjából elismerés -, hogy Trump nem is egy alkalommal személy szerint hivatkozott rá a kampányában. Trumptól azt tudhatták meg amerikai hívei, hogy Orbán egy „erős, tiszteletre méltó” európai vezető, Magyarország miniszterelnöke, „erős és okos”. Trump szavai minden kétséget kizáróan feltették Orbán Viktort az amerikai politikai térképre, nem véletlen, hogy az amerikai sajtó, politikai ízlésétől függően eltérő körítéssel, de egyre többet foglalkozott Orbán Viktor személyével. Az a körülmény azonban, hogy az elnökjelölti vitában (az elsőben, amely nagy valószínűség szerint az egyetlen marad) Trump ismét Orbánra hivatkozott mint a nemzetközi közösség kiemelkedő vezetőjére, a rá irányuló figyelmet soha nem látott szintre emelte.
Ebből következik, hogy a jobboldali, azon belül a trumpista sajtó az eddigieknél is többet fogja Orbánt emlegetni. Azt nem fogják megírni róla, hogy ő Európa legkorruptabb politikusa, és azt sem hiszem, hogy arról írnának, Orbán Putyin leglojálisabb európai barátjaként egyre kevésbé titkoltan Oroszország pártját fogja az Ukrajna ellen indított gyilkos háborúban; tehát nagyjából annyit tehetnek, hogy rendre megismétlik Trump dicsérő szavait, miszerint mennyire erős és okos. Megemlítik az országhatáron húzódó kerítést, az ultrakonzervatív szövegeit és tetteit, a Woke elleni küzdelem élharcosaként mutatják be, és bár ez sem semmi, ennél többet aligha tudnak a magyar miniszterelnökről elmondani.
Az elnökségért folyó harc nem csupán Trump, hanem az Demokraták számára is élet-halál küzdelem Amerika jövőjéért. A mostani győzelemért folytatott összecsapás tétje a Demokraták számára is sokkalta nagyobb, mint az életem során látott bármelyik korábbi elnökválasztásé. Ha feltételezésünk igaz, akkor mindebből az is következik, hogy Trump kampányának nincs olyan eleme, amely ha támadható, akkor ne szednék ízekre és ne próbálnák meg azon keresztül bebizonyítani az amerikai választóknak Trump alkalmatlanságát.
Nem is csoda tehát, hogy a vitát követően Clinton és Harris alelnökjelöltje, Tim Walz, meg ki tudja, még hányan már szörnyülködtek azon, hogy Trump senki mást nem tudott megnevezni a nemzetközi porondon az ő támogatójaként, mint Orbán Viktort. Ám aligha állunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy ez még csak a kezdet. Ha ugyanis Orbán tényező lett az amerikai elnökségért folyó harcban, akkor pontosan ekként fognak bánni vele. Ne csodálkozzunk, ha az Amerika-szerte milliók által olvasott lapok, a The New York Times, a The Washington Post, a The Boston Globe, a Los Angeles Times és sok más amerikai világlap egyre-másra oknyomozásba fog kezdeni Orbán politikusi teljesítményét illetően.
Márpedig ennek az eredménye az eddigieknél lényegesen mélyebben fogja az amerikai választók – és persze az egész világ – számára megvilágítani, hogy kicsoda is valójában Orbán Viktor, túl azon, hogy kétségtelenül erős és okos. Ezek a tényfeltáró írások fényt vethetnek arra is, hogy Putyin mivel fogja – csúnyább szóval: zsarolja – Orbánt. Nem csupán az amerikai választók, hanem a magyarok is megtudhatják majd, hogy valójában mi történt azon a 2009. novemberi szentpétervári találkozón Putyin és Orbán között, amelyre Orbán úgy ment be, mint Putyin EU-n belüli egyik legnagyobb kritikusa, majd úgy jött ki onnan, mint Putyin egyik leghűségesebb pincsikutyája.
Persze alig hiszem, hogy Orbán amerikai megítélése komolyabb tétel lenne a választási kampányban. Ez azonban nem cáfolja az iménti felvetéseket, hiszen bár Harris nyilván az amerikai választók számára legfontosabb ügyekben fog kampányolni, a gazdaságra, az abortuszhoz való jogra és még néhány, a győzelem szempontjából fontos témára fog koncentrálni, ne legyen kétségünk afelől, hogy a Demokrata győzelmet elősegítő óriási gépezet Trump minden lehetséges hibáját ki fogja aknázni, így Orbán Viktor nevének az említését is. De mi történik akkor, ha az elnökválasztás eldől?
Tételezzük fel, hogy az USA következő elnökét Kamala Harrisnak fogják hívni. Orbán ezidáig is az adminisztráció ellenlábasa volt, a választást követően a Demokraták ellenfele lesz belpolitikai értelemben is. Ha az új adminisztráció egyik globális célkitűzése a trumpizmus visszaszorítása lesz, elsősorban az USA-ban, másodsorban a szövetségesek körében és csak harmadsorban az egész világon, akkor a Harris-adminisztráció Orbánra úgy fog tekinteni, mint akit eddig csupán megfékezni kellett, holnapra azonban le kell győzni, és ehhez sok szövetségest fog találni. Sok mindent, nagyon sok mindent tudnak róla, amiket eddig nem hoztak nyilvánosságra. Ki tudja, meddig terjed a visszafogottság?
Tételezzük fel azt is, hogy az USA következő elnökét Donald Trumpnak hívják. Nyilván sokan vélik úgy, hogy Orbán ezzel megszerezte Amerikát legszorosabb szövetségesének. Azt javaslom, ne igyanak előre a medve bőrére. Ha az amerikai sajtó komolyan elkezd Orbán ügyeivel foglalkozni, annak eredménye még Trump rajongói számára sem lesz hízelgő. Az adófizetői pénzek talicskával történő hazahordását Amerikában egyik oldalon sem díjazzák.
Márpedig, ha Trump támogatóinak látható hányada megérti, hogy kicsoda is Orbán Viktor valójában, akkor Trumpnak egész egyszerűen nem áll majd érdekében a szívélyes kapcsolat ápolása. Miért is kellene neki Orbán, amikor azzal találkozhat, akivel csak akar, beleértve Putyint, Hszi Csin-pinget és Kim Dzsongunt is? Kivált ez utóbbiak Orbánnál is sokkal nagyobb gazemberek, de legalább világpolitikai szereplők.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Donald Trump legnagyobb nemzetközi kihívása Kína felől érkezik, mind gazdasági, mind geopolitikai értelemben. Így aztán, amikor az elnök Trumpot a State Department és a hírszerzés arról tájékoztatja, hogy a magyar miniszterelnök együttműködési megállapodást kötött Kínával a nukleáris ipar teljes vertikumáról, ám annak részleteiről sem a magyar lakosságnak, sem a szövetséges kormányoknak semmit nem árult el, Trumpot el fogja önteni a kétkedés, valóban megbízható szövetségesre sikerült-e szert tennie.
Persze, ez csupán egy lehetséges forgatókönyv a nem túl távoli jövőből. Valójában nem tudhatjuk, a TV-vita nyomán hogyan alakulnak az amerikai-magyar kapcsolatok. Egyvalamiben azonban bizonyosak lehetünk: az életben, így a politikai életben is mindennek mindig ára van. Annak az örömnek is, amelyet Orbán akkor érezhetett, amikor a világszerte nézett elnökjelölti vitában rá hivatkoztak. Rá, Magyarország miniszterelnökére.
A szerző volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő, külpolitikai államtitkár, az ET-ben a liberális frakció vezetője.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. szeptember 20-án.
