Semmi kétség, az első köszönetnyilvánítás Magyar Péternek és a csapatának jár. Nem árulok zsákbamacskát, amikor elmondom, hogy én az átlagosnál jóval később csatlakoztam a Tiszát támogatók táborához. Kétkedésem oka Magyar Péter múltja volt, ahogy Kohán Mátyás, az MCC oktatója, a Mandiner rovatvezető-helyettese és ideológiai harcosa, akinek az okosságával csupán az agresszív ellenszenvessége vetekedhet, fogalmazott: Magyar Péter a negyedik kétharmados győzelmét ünnepelhette. Ez persze formailag igaz is, ám bennem mély nyomot hagyott a parlament alakuló ülése után a Kossuth téren elmondott beszédének ez a mondata: „Köszönöm, hogy megváltoztattátok Magyarországot, és köszönöm, hogy megváltoztattatok engem is!”

Ilyen mondatot a legjobb beszédíró is csak akkor tud kitalálni, ha az igaz. Tökéletesen el tudom képzelni, hogy a rendkívül sűrű országjárása során megismerte Magyarország azon részét is, amelyet sem a Diákhitel vezetőjeként, sem brüsszeli diplomataként nem ismerhetett meg. El tudom hinni azt is, hogy Magyarország valóságának a megismerése gyökeresen megváltoztatta a nézeteit is. Eszünkbe juthat Hegedüs András, a keményvonalas kommunista, Rákosi fontos embere, 1955–1956 között Magyarország miniszterelnöke, olyannyira terhelt múlttal, hogy az 1956-os forradalom leverésének előestéjén ő írta alá a szovjet csapatok „segítségül hívásáról” szóló dokumentumot. 1956, az azt követő szovjetunióbeli emigráció és egyéb, immár itthoni tapasztalatai tökéletesen megváltoztatták. Így vált először marxista rendszerkritikussá, reformkommunistává, majd kapcsolatba került demokratikus ellenzékiekkel, élesen kritizálta a bürokratikus államszocializmust, és nyilvánosan szembefordult saját korábbi szerepével is. Vagy jusson eszünkbe Nagy Imre, aki moszkovita kommunista csúcsvezetőből lett 1956 méltán leghíresebb hőse és áldozata. Hosszú a sora azoknak, akik felismerték korábbi hitük és meggyőződésük tarthatatlan mivoltát, és volt erejük változtatni. Magyar Péter a fideszes múltját az előnyére tudta fordítani. Pontosan ismerte a Fidesz kampánytechnikáit, és tudta, hogyan kell kikerülni a politikai csapdákat. Tudta előre, mit fog a Fidesz mondani, mivel fogják támadni, és igen ügyesen, találékonyan ment elébe a támadásoknak és fordította azokat a Fidesszel szembe. A győzelme után emlékezett arra is, hogy milyen módszerekkel lapátolta át a Fidesz a közpénzt magánzsebekbe, illetve a politikai hátországába. Bizonyára nem véletlen, hogy először az MCC forrásait vonta el, a példák ismertek. Sokáig lehetne Magyar Péter és a Tisza érdemeit sorolni, de nem teszem, mert ma minden elemzés, minden szakértői vélemény ezekkel van tele. Tehát nagy köszönet illeti Magyar Pétert és a Tiszát azért, hogy Magyarország megszabadult az Orbán-kormánytól. A köszönet nem csupán nekik jár.

*

Egy neves filozófus, esztéta és kritikus néhány hete ezzel a meghökkentő szöveggel lepett meg: „A helyzet az, hogy az EU töketlenségének is van határa. 16 éve néznek, mint Rozi a moziban, hogy egy kellemetlen ember, egy picike ország picike vezetője, szétveri az EU-t.” Azt, hogy az illető – gyermekkoromból ismerjük egymást – nagy híve az EU-nak, már ebből is ki tudtam találni, még ha később odabiggyesztette is, hogy „[n]álam EU-pártibb ember nem kell”. De igen, kell. El is mondom, miért.

Az EU sok funkciója közül az egyik az, hogy az elmaradott tagállamok és térségek felzárkózását segítse. Magyarország a kevésbé fejlett tagállamai közé tartozik, ezért a gazdag országok adóiból óriási támogatást kapott. 2010-re éppen túl voltunk a történelem második legnagyobb világgazdasági válságán. Az ezt követő években Magyarországra soha korábban nem látott pénzeső hullott, amelynek mértéke talán csak a II. világháború utáni Marshall-tervvel volt összemérhető. Látta, hogyne látta volna az EU az Orbán-kormány működésének súlyos anomáliáit. Tudom, sokan szerették volna már akkor az EU-s támogatások felfüggesztését vagy feltételekhez kötését, ám az EU számára a dilemma az volt, hogy egy kormány működése, még ha sérti is az európai normákat, valamint a demokratikus és jogállamisági elveket, elegendő ok-e arra, hogy mindezek miatt az unió az érintett ország lakosságát is büntesse. Ráadásul az EU geostratégiai szempontból is mérlegel. Miközben kormányok jönnek és mennek, az EU számára a tét az, hogy egy viszonylag új tagállam lakossága hasznosnak éli-e meg az EU-tagságot, azaz bízhat-e abban, hogy bárki is van Magyarországon kormányon, Magyarország stabilan az EU tagja marad. Miközben értem, hogy nem kevesen vannak, akik előbb szerették volna látni a magyar kormány (ugyan, a magyar kormány csak képvisel bennünket, valójában Magyarország) megbüntetését, úgy vélem, az EU helyesen tette, hogy nem kapkodott a jogállamisági feltételekkel. Abban persze a kritikusoknak igaza van, hogy az EU-támogatások sokkal inkább stabilizálták, mintsem gyengítették Orbán hatalmát. A 2010 utáni hosszú években, bármennyit lopott is a kormány, Magyarország fejlődött. A munkanélküliség lényegében megszűnt, vállalkozások indultak, és bár a templomtornyok rekonstrukciója és városaink térkövezése az életszínvonalon nem lendített, a látott építkezések, a különféle beruházások a lakosságot optimizmussal töltötték el. A magyarokat sem a korrupció, sem az intézmények ledarálása nemigen izgatta. Milliók vélhették úgy, hogy ha egy erőszakos ember mindenre kiterjeszti a hatalmát, viszont az élet kiszámíthatóbb, stabilabb, akkor – rendben – legyen így. Az emberek nemcsak Magyarországon, hanem máshol is előbb vonnak le következtetést az ország állapotáról a saját életük körülményeiből, mint a közügyekből.

2018 volt a fordulópont. Az Európai Parlament elfogadta a Sargentini-jelentést, és elindult a 7. cikk szerinti eljárás Magyarország ellen. Ettől kezdve az EU-ban egyre erősebb lett az az álláspont, hogy „nem lehet feltétel nélkül pénzt adni”, de a pénz számottevő része még megérkezett Magyarországra. 2022 azonban mindent megváltoztatott. 2022 után az EU jelentős magyar forrásokat fagyasztott be, a jogállamiság helyreállítására úgynevezett „szupermérföldköveket” (super milestones) írt elő, és a helyreállítási alap (RRF) pénzeinek folyósítását is feltételekhez kötötte. Ez volt az az időszak, amikor a jogállamisági vita tényleges pénzügyi nyomásgyakorlássá vált.

Magyarország először talán 2020 és 2022 között, a Covid-válság idején kapott ízelítőt abból, hogy a mérsékelt jobboldalon elterjedt „de legalább kormányozni tudnak” vélekedés illúzió volt. Ekkor még – összehasonlító adatok ismerete híján – sokan nem tudták, hogy a Covid-járványban egy Sopron városnyi magyar halt meg, ami jelentősen meghaladta a nemzetközi átlagot – lehetett hibáztatni a járványt magát, lehetett hibáztatni az EU-t, bárkit. 2022 után azonban, részben a voluntarista és maffiaszerű kormányzás és nem csekély részben az EU-támogatások elmaradása miatt, az életszínvonal rohamosan csökkenni kezdett. Az infláció az EU-ban az egyik legmagasabb volt, a gazdasági növekedés pedig egyike a legalacsonyabbaknak. A választók elkezdtek ráébredni, hogy Magyarországon nagy baj van. És ahogy ez ilyenkor a világ legtöbb országában lenni szokott, egyszer csak elkezdte őket izgatni a korrupció, az állami intézmények lezüllesztése. Ebbe a dinamikába jött a kegyelmezési botrány, amely nagyszerű lehetőséget nyújtott Magyar Péternek és társainak, akik – ma már tudjuk – remekül éltek a kínálkozó lehetőséggel. Egyebek mellett ragyogóan kapcsolták össze a maffiaállamot és az intézmények szétverését a romló életszínvonallal, és megnyerték a választást is, nem is akárhogyan.

Méltatlan lenne a Tiszáról olyat állítani, hogy „jókor voltak jó helyen”, hiszen nagy tehetség kellett ahhoz, hogy élni tudjanak a kínálkozó lehetőséggel. Mindezzel együtt meggyőződésem, hogy az EU stratégiája döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Magyarország széles körben megértse: csapnivaló és bűnös volt a kormánya. Az az EU, amelynek mindannyian sokat köszönhetünk, ráadásul szépen a háttérben maradt, és örömmel vette azt is, hogy a dicsérő szavakból ő nem részesedett. Ezt szeretném pótolni az ÉS hasábjain: köszönjük szépen, EU, nagyszerű munkát végeztél, good job!

*

A kampány vége felé rengeteg váratlan esemény történt. Ezek közül kiemelem, amikor a nagyszerű tényfeltáró újságíró, Panyi Szabolcs közzétette a Szijjártó és Lavrov közötti telefonmegbeszélés leiratát. Ugye Lavrovnak és az orosz külpolitikának nincs szüksége semmilyen nyilvános adatra: elolvassák az EU honlapján. Ha Lavrov kér el Szijjártótól egy jegyzőkönyvet, akkor az nyilvánosan értelemszerűen nem elérhető. De Szijjártó a moszkvai nagykövete (nagykövetünk) útján már másnapra megígérte, és még azt is hozzátette: „Mindig a rendelkezésedre állok!” Az én kedvencem ez a mondat volt: „Rosszul mondtam valamit?” Feltételezhetjük, hogy ennek a telefonmegbeszélésnek a leirata a társ-titkosszolgálatok birtokában volt, ugyanis éppen ez a dolguk. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy bármely titkosszolgálat a saját kormányának hozzájárulása nélkül adta volna át ezt a leiratot Panyi Szabolcsnak. Ettől eltérő a története az Orbán–Putyin-megbeszélés leiratának, amelyről a Washington Post írt, és bizonyosak lehetünk abban, hogy a patinás újság ezt az információt is kormányzati kapcsolatai útján szerezte meg, egyben pontos képet nyújtva arról, hogy Trump elnöksége nem jelenti a teljes adminisztráció eltrumposulását. Úgy vélem, mind az USA-ban, mind az érintett EU-tagállamban úgy ítélték meg, hogy Orbán esetleges győzelme kézzelfogható közelségbe hozza Magyarország kilépését az EU-ból és a NATO-­ból is, és ez beláthatatlan geostratégiai veszteséget okozna mindkettőjüknek. Köszönettel tartozunk mind az érintett EU-s tagállam(ok)nak, mind pedig annak az amerikai alacsonyabb szintű kormányzati döntésnek, amely a szóban forgó iratot átadta. Ha a Fidesz emiatt külső beavatkozásra hivatkozna, előbb kérdezzék meg azt a sok országot – különös tekintettel a balkáni államokat –, amelyek belső ügyeibe, sőt választásaiba ők maguk ennél sokkal durvábban avatkoztak be.

Köszönettel tartozunk az EU-nak azért is, mert 2024-ben elfogadta a politikai hirdetések átláthatóságáról és célzásáról szóló rendeletet (TTPA), aminek következtében a Meta 2025. október 6-tól megszüntette az összes politikai, választási és társadalmi témájú hirdetést az EU-s platformjain, a Google-hoz hasonlóan. Ez persze nem csupán a Fideszt korlátozta, hanem a többi pártot is, viszont a 2022-ben tapasztalt eszement mennyiségű háborús riogatás legalább a szociális médiában kevésbé jött szembe.

Köszönettel tartozunk a független médiának, az Átlátszónak, a Direkt 36-nak, a Telexnek, a 444.hu-nak és a hvg.hu-nak, a Partizánnak, a 24.hu-nak, a Magyar Hangnak, és főhajtással még azoknak is, akiket itt nem soroltunk fel. Köszönettel tartozunk annak a nagyszámú civil szervezetnek, amelyek tizenhat éven keresztül küzdöttek lényegében társadalmi támogatás nélkül. Első helyen említem meg Iványi Gábort, akit a kommunista Magyarország sem tudott megtörni, nem is értem, Orbán miből gondolta, hogy majd ő képes lesz rá. Köszönet jár a Transparency International Magyarországnak, a Helsinki Bizottságnak, a TASZ-nak, a K-Monitornak, a Political Capitalnek, a DE! Akcióközösségnek, a 20k – Szabad Szavazatnak, és bocsánatot kérek mindazoktól, akiket itt érdemtelenül nem említettem meg.

Végül, menjek bármennyire szembe a mai közhangulattal, köszönettel tartozunk a 2010–2026 közötti ellenzéki pártoknak. Lehet némi igazság abban az állításban, hogy voltak közöttük árulók is, akik a felszínen ellenzékiek voltak, a valóságban pedig jó pénzért együttműködtek a hatalommal, de a többségük keményen, megalkuvás nélkül próbált meg küzdeni. Tudjuk, hogy sikertelenül, és a politikában, mint sok más területen is, csupán az eredmény minősít. De biztosak lehetünk abban, hogy ez kizárólag az ő hibájuk volt? Korábban hosszan írtam arról, hogy 2010 és 2026 között, legfőképpen 2010 és 2022 között, minden kritika lepergett Orbánékról. A napokban jelent meg egy tudósítás arról, hogy a Fidesz milyen pofátlanul emelte meg a kormánytagok és a képviselők fizetését. A szociális médiában ezt a beszámolót óriási felháborodás fogadta. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy amikor ezek a kirívóan megnövelt képviselői fizetések az Országgyűlés előtt voltak, az ún. óellenzék pártjai teleordítozták a parlamenti vitát, a médiát. Minden eszközzel tiltakoztak. De senkit sem érdekelt. A sajtó tette a dolgát, ám nemigen segített. Az a közönség, amely most a cikk olvastán okkal háborodik fel, akkor meg sem hallotta őket. Hasonló példák százait lehetne megemlíteni, és persze azt is, hogy ügyesebben kommunikálhattak és kivonulhattak volna az Országgyűlésből egyszer s mindenkorra, ahogy ezt többen is javasolták. Én inkább arra gondolok, hogy amikor az ellenzék már pontosan tudta, mennyire veszélyes az Orbán-rendszer Magyarország jelenére és jövőjére, a nagyközönség még nem hitte el nekik, miről beszélnek. Mire Magyar Péter megjelent a politika színpadán, addigra sok mindent megértettek, így Magyar Péter erre az összefüggésre fókuszálva tudott nagyszerű kampányt folytatni.

A régi ellenzéki pártok a kilátástalan küzdelemben nagymértékben elvesztették hitelességüket, támogatottságuk nem tudott átütő lenni. Ebben nyilván saját hibáiknak, rossz döntéseiknek és belső konfliktusaiknak is szerepe volt, de annak is, hogy egy hosszú ideig gazdaságilag stabilizálódó országban próbálták elmagyarázni a rendszer mélyebb és valós problémáit. Sikertelenül, tudjuk.

Mégis, én úgy vélem, hogy köszönettel tartozunk nekik is a küzdelmükért. Akkor is, ha eleve kudarcra voltak ítélve. Miért? Azért, mert több pártból álltak. Eltérő identitásokkal és eltérő nézetekkel a nemzetről. Csakhogy úgy nem lehet választást nyerni, hogy három és fél évig egymással szemben is megkülönböztetjük magunkat, majd a választás előtti fél évben azt mondjuk, hogy „összefogunk”! Ez nem lehetett hiteles.

Jönnie kellett egy olyan erőnek, amely ezen megosztó kérdések egyikével sem foglalkozik. Egy cél van: legyőzni Orbánt. Ehhez a régi vitákra nincs szükség. Azzal szórakozzék az óellenzék. Mindenki más fókuszáljon Orbánra! A történet végét már ismerjük. Ami engem illet, azóta is el vagyok bűvölve.*

Köszönjük, Magyar Péter, köszönjük a sajtónak (szabadjon kiemelnem Panyi Szabolcsot) és a civileknek, külön ölelés Szabó Bencének, akinek bátor kiállása nyomán nyílt meg a lehetőség a kétharmad felé, köszönjük az EU-nak, köszönjük az USA-nak, a baráti kormányoknak, és igen, köszönjük az óellenzék reménytelenül küzdő pártjainak is. A Türk Tanácsnak nem tartozunk semmilyen köszönettel, nekik jó egészséget kívánunk. Vlagyimir Putyinnak még azt sem.

Megjelent az élet és Irodalom LXX. évfolyama 22. számának Publicisztika rovatában 2026. május 29-én.