Hét évvel ezelőtt. A politika színpadán című beszélgetőkönyv utolsó „tematikus” fejezete.
Elmondtad, hogy számodra az áttörést a nemzetközi politika és intézményrendszer felé a külügyi bizottsági elnökség, ez a fontos, magyar politikusként elsőként betöltött tisztség jelentette. Annyiféle közösségi élmény után következett számodra a világközösség élménye. Két évtizeddel a Maros megyei RMDSZ-elnökség után az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottságának üléselnöksége. Erről beszélünk a következőkben.
Sok olyan pillanat volt az életemben, amikor egy teljesen új területre kellett lépnem, megszoktam hát, hogy amihez nem értek, azt meg kell próbálnom megtanulni. De sohasem aggasztott az új feladat. Ilyen volt a külügy is. Először 2008–2009-ben, amikor parlamenti bizottsági elnök voltam, utána pedig 2010-ben, amikor környezetvédelmi és erdészeti miniszterként az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottsága 19. ülésének elnökévé és az ENSZ Környezetvédelemért és Egészségügyért felelős Európai Miniszteri Tanácsának tagjává, majd 2011-ben a társelnökévé, végül 2012-ben az ENSZ Környezetvédelmi Programja kormányzótanácsának alelnökévé választottak.
Hűha, felsorolni is sok (szerencsére a honlapodon megvannak a szakmai életrajzi adataid, ott nyomon követhetők), bevallom, nem is gondoltam volna, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében is ennyiszer megválasztottak valamilyen szerepbe.
Igen, az áttörést – 2010-ben – az ENSZ Fenntartható Fejlődési Bizottságának az elnöksége jelentette. Kelet-Közép-Európa kaphatta meg, és egy cseh környezetvédelmi miniszterrel versenyeztünk, aki, megjegyzem, esélyesebb volt, jobban ismerték nemzetközi téren. Jó kapcsolatban voltunk, tudta, hogy én is pályázom. Elég az hozzá, hogy felhívott két héttel a New York-i gyűlés előtt. Azt mondja: van egy rossz hírem és egy jó hírem, melyikkel kezdjem? Kezdd a jó hírrel. Azt mondja: zöld utad van, hogy a bizottság elnöke legyél. Ez volt a jó hír. S a rossz hír mi? Az, hogy két napja lemondtam a miniszteri funkcióról. Tehát a sors úgy intézte, hogy a cseh belpolitikai vitáknak is köszönhetően kerültem életem legmagasabb tisztségébe. A kolléga különben most is az ENSZ Környezetvédelmi Programja, az UNEP genfi irodájának a vezetője, találkozunk is minden évben többször. Mindig elnevetjük azt a 2010-es esetet. Így kerültem bele ebbe a körforgásba.
Miközben itthon még miniszternek is új voltál.
Igen, még tanultam a környezetvédelmet, bár mondom, akkor már a doktorátusi dolgozatom megírásának a vége felé jártam, és amikor 2008-ban fejlesztési, középítkezési és lakásügyi miniszter voltam, s a román kormány asztalára letettük a 2030-ig szóló területfejlesztési stratégiát, azzal már belekóstoltam ebbe a területbe. Az új tisztségem, amit egy évig gyakoroltam, több kiszállást, több odafigyelést, több adminisztrációt igényelt. Nagyon fontos dokumentumokat dolgoztunk ki éppen abban az időben. A fenntartható fejlődés ENSZ-bizottságát 1993-ban hozták létre, s azóta kétévente előkészítik a dokumentumokat bizonyos tematikában olyan magas szintű találkozókra, mint például amilyen a második Rio de Janeiró-i is volt, az úgynevezett Rio+20.
Elég rejtélyesen hangzik az a plusz húsz, ezért utánanéztem az Unesco honlapján, azt írja: „Húsz évvel az első Föld-csúcs után, 2012. június 20–22. között, állam- és kormányfők részvételével kerül megrendezésre az Egyesült Nemzetek Szervezetének konferenciája a fenntartható fejlődésről. A Rio+20 konferencia a korábbi globális csúcstalálkozókra épül: az ENSZ emberi környezetről folytatott stockholmi konferenciájára (1972), az ENSZ környezetről és fejlődésről tartott Rio de Janeiró-i konferenciájára (Föld-csúcs, 1992), továbbá a fenntartható fejlődésről tartott johannesburgi csúcstalálkozóra (2002)”. A lélegzetem is eláll, hiszen az évek során tudományos szerkesztőként – tehát immár több mint negyven éve – A Hétnél mi is sokat foglalkoztunk ezekkel a konferenciákkal. A nagy globális gondokkal…
Amelyek lépésről-lépésre beépültek a köztudatba. De persze ezt elő kellett készíteni tudományos szinten, amíg eljutottunk oda, hogy körvonalazódott tizenhét nagy cél és százhatvankilenc lebontott kisebb célkitűzés a fenntartható fejlődés kérdéskörében. A Fenntartható Fejlődési Bizottságában betöltött elnökségem alatt öt fontos dokumentumot készítettünk elő és ezeket tavaly fogadta el az ENSZ a bányászat, a hulladékmenedzsment, a fenntartható fogyasztás és termelés, a különböző vegyi szennyezések témájában, és a fenntartható szállításról is. Az öt koncentrált, öt-tízoldalas dokumentumot százkilencvenhárom ország szakértői tárgyalták két évig. Akkor jött el az „én évem”, amikor véglegesíteni kellett ezeket a dokumentumokat. Ilyenkor tartják a végső kéthetes ülésszakot, amelyen mindenki részt vesz és szavaz.
Ezen az ülésen elnököltél?
Igen. És nagyon érdekes dolog történt. Van ugyanis egy íratlan szabály, szokás, mégpedig az, hogy a döntéseket konszenzussal, vagyis egyhangú szavazással fogadják el: bár a szabályzat lehetővé tenné a többségi szavazást is, az utóbbi harminc-negyven évben nem volt ilyen. Nekem a második hét elején valami gyanús kezdett lenni, amikor a G77 (tagjai között vannak az afrikai országok, az arab országok, India, Dél-Amerika, Kína – ezek a legerősebbek, de már több mint százharminc országról van szó, többségük kisebb, úgynevezett fejlődő ország) belekötött egy már leegyeztetett megfogalmazásba, ami a terrorizmusra vonatkozott. Kezdetben sem az amerikaiak, sem az izraeliek, sem mások nem értették, miért erősködik a G77, hogy átfogalmazzunk egy politikai formulát, aminek semmi köze nem volt a szóban forgó technikai kérdésekhez. Éppen akkor ölték meg Osama bin Ladent, és nagyon feszült volt az Amerikai Egyesült Államok és az arab államok viszonya. Kezdtem úgy érezni, hogy itt valakik ezt direkt csinálják, hogy ne legyen konszenzus a dokumentumról. Ilyenkor az elnöknek nagyon nagy a szerepe, ő közvetít, tárgyal a felekkel, és végül, ha nem tudnak zöld ágra vergődni, benyújt egy javaslatot, amelyet aztán vagy elfogadnak, vagy nem. Akkor nekem sokan azt tanácsolták – Romániából is tárgyaltam több felelős személlyel –, hogy inkább az amerikai állásponthoz álljunk közelebb, mint a másikhoz. De már éreztem, hogy gond lesz. Az utolsó ülést péntek délután háromkor kezdtük meg, eredetileg azt gondoltuk, befejezzük két-három óra alatt, már olyan stádiumban voltak a nyilatkozatok. De a G77 kötötte az ebet a karóhoz, egyetlen nyilatkozatot sem szavazott meg az ötből. Ott ültünk, és tárgyaltunk másnap reggel kilenc óráig. Úgy hajnali négy óra körül félrehívott a G77 főtárgyalója, hogy Borbély úr, semmi baj magával, ön jó elnök, mindent megtett, de mi ezt nem fogjuk megszavazni. Megjegyzem, ilyen esetekben gyakran arról szól a történet, hogy egyszerűen több pénzt kérnek a különböző környezetvédelmi projektekre a legkevésbé sem Amerika-barát kis országok.
Emlékezetes kaland lehetett, elnök úr.
Végül Rióban elfogadtak jó néhány előkészített nyilatkozatot, tehát megvolt az értelme a két év munkájának. Én pedig kezdtem közelebb kerülni az ENSZ-struktúrákhoz. Utána úgy alakult a helyzet, hogy az ENSZ Környezetvédelmi Ügynökségénél, amely a Világszervezet legfontosabb ügynöksége, Romániának jutott egy alelnöki funkció az ügynökség kilenctagú irányító Igazgatótanácsában. Egy évig voltam alelnök. Sőt én vezettem a fontos háromnapos tanácskozást Nairobiban. A nyolctagú miniszteri bizottság négy egészségügyi és négy környezetvédelmi miniszterből állott, így lettem én az egyik társelnök. Tehát ezt is kipróbáltam, most már tudom, mit jelent, hogyan történik. Sokadszorra ismétlem a jelenlét fontosságát: ott kell lenni! Engem nem választottak volna meg társelnöknek, ha nem ismertek volna.
Hol voltál „ott”, illetve lettél volna még ott utána?
2012-ben merült fel először bennem, hogy egy magas ENSZ-funkciót megpályázzak. Akkor még úgy éreztem, hogy túl korai, de amikor 2014-ben ismét adódott egy alkalom, úgy gondoltam, meg kell próbáljam. Egy Genfben, Svájcban működő ENSZ ügynökség vezetéséről volt szó. Ez az ENSZ regionális gazdasági ügynöksége (UNECEE), melynek vezetője nagyon magas ENSZ funkciót jelent, a főtitkár és a főtitkár-helyettesek után a legmagasabb ENSZ funkció. Támogatott a román kormány, a miniszterelnök levelet küldött a főtitkárhoz, de akkor rájöttem, hogy mindez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Két vagy három oka volt annak, hogy nem kaptam meg a tisztséget. Egyrészt ilyenkor nem elég csak levelet küldeni a főtitkárnak, kemény lobbira van, lett volna szükség, tárgyalni kell az államokkal stb.
Mégis hogyan indul el?
Benyújtod a pályázatodat, összeállítanak egy rövid listát, aztán a végén azon is csak két-három név marad, ezt a két-három jelöltet hívják be interjúra. A bizottság, amely meghallgatja őket, két ENSZ-főtitkárhelyettesből és az egyik ENSZ-ügynökségnek a vezetőjéből áll, ilyen magas szintű a meghallgatás. Utána a főtitkár dönt. Na már most, Románia sajnos nem nagyon figyelt oda az ENSZ-dimenzióra, másrészt más államok nagyobb összegekkel járulnak hozzá az ENSZ működéséhez, Románia nem tudom hányadik a sorban; végül a román külügyminisztérium sem vette olyan komolyan a dolgot, ahogy kellett volna. Pedig ez a funkció fontos lett volna az ország számára, negyven éve nem volt ilyen.
Hogyan folyt le?
A rövid listán hárman maradtunk: jómagam, egy cseh államtitkár és egy szerb professzor. Az interjú videokonferencia formájában zajlott. Beültünk a Sapientiára, ők is láttak engem, én is láttam őket. Jó háromnegyed órás beszélgetés volt.
Nyilván angolul…
Júliusban felhívtak a főtitkár kabinetjéből, New Yorkból. Azt mondta a főtitkár kabinetfőnöke: Borbély úr, döntöttünk, sajnos most önnek nem sikerült, de lesz még lehetőség. Mondom: rendben, tudhatnám mégis, hogy végül kit neveztek ki? Hát még van négy óra, amíg hivatalosan nyilvánosságra hozzák. Nos, egy Frizbach nevű dánt neveztek ki, akivel különben jó viszonyban vagyunk, miniszter volt Dániában, járt itt, Bukarestben, néha felhívom, beszélgetünk, tehát ilyen szempontból nincs semmi baj… De nem tartotta be a beadási határidőt, az utolsó métereken jött be a képbe.
Ott is így megy ez?
Igen. Tudniillik Dánia az egyik legjelentősebb befizető állam. Külön „érdekessége” az ügynek, amitől mindenki megdöbbent, de jelzi, hogy működnek a dolgok, hogy az új ügynökségvezető kinevezéséig egy másik dán úriember volt átmenetileg megbízva a genfi ENSZ ügynökség vezetésével. Az íratlan szabály szerint, ha már van ott egy dán, akkor nem nevezel ki egy másikat. Mégis kinevezték.
Jó, erről akkor ennyit. Hanem miután többé már nem indulsz a parlamenti választásokon, akkor vagy az marad, hogy kormányra kerülünk, és miniszter leszel… ezt már megszoktad, megszoktuk…
Nem. Én befejezem ilyen szempontból a politikai pályafutásomat.
Akkor viszont a nemzetközi pálya felé irányulsz?
Ez is egy lehetőség.
Értem. Bizonyára a fenntartható fejlődés valamilyen vonatkozásával foglalkoznál.
Mondjuk. De nem ez az egyetlen alternatíva.
Többször bejött már a képbe a beszélgetésünk során a fenntartható fejlődés, akkor hát nézzük kissé részletesebben. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének1987-es Brundtland-jelentésében a következő megfogalmazás szerepel: „A fenntartható fejlődés a jelen igényeinek kielégítése a jövő generációja szükségleteinek veszélyeztetése nélkül.” A téma Lester R. Brown 1981-ben megjelent Building a Sustainable Society című könyve által vált általánosan ismertté. Szinte azt mondanám, hogy szó szerint emlékszem a Világbank egyik közgazdászának a meghatározására: „A fenntartható fejlődés a folytonos szociális jólét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartó képességet meghaladó módon növekednénk.” Egyszerre konkrét és általános. Valami olyasmiről van szó, gondolom, hogy a fejlődés önmagának szab gátat. Mi a mondanivalód ezzel kapcsolatban?
Talán nézzük meg folyamatában a jelenséget. A múlt század hetvenes éveiben indult el az a környezetvédelmi mozgalom, amely kibillentette a holtpontról a világot. A második világháborút az építkezés, az újraépítés időszaka követte egy nehezebb kezdeti periódus után. A hatvanas évek közepétől gazdasági fellendülés tanúi lehettünk, ami iparosítást jelentett, új technológiák megjelenését, de mindez egyre fokozódó környezetszennyezéssel járt Európában, nem beszélve a Föld többi részeiről. A hetvenes évektől kezdett ez – különböző nem kormányzati környezetvédelmi szervezetek hatására – közbeszéd tárgyává válni, végül az ENSZ figyelmének is a homlokterébe kerülni. Ami aztán a riói csúcsban tetőződött a kilencvenes évek elején.
Az első klímacsúcsban – amely, úgy nézett ki, beváltja a reményeket, aztán kiderült, hogy nem váltotta be.
Igen, sokkal bonyolultabb volt a kérdéskör, mint gondolták. Akkor még nem volt annyira környezettudatos a világ, mint ma, és nem mérték fel eléggé a politikusok sem, hogy mennyire veszélyes az a folyamat, amely a környezetszennyezéssel, a klímaváltozással elindult. Mert a fenntartható fejlődésbe végül is minden beletartozik, ami körülöttünk van, a szegénységtől a gazdaságig, a szociális kérdésektől az energiáig, az esélyegyenlőségtől a jó kormányzásig, a népesedéstől az egészségügyig, a vízellátásig, a klímaváltozásig és még annyi minden. Ezt a sok mindent kellett összefogni, hogy kezelni lehessen. És lépésről lépésre kezdték megfogalmazni a nagy célokat: New Yorkban 2000-ben a milleniumi világösszejövetelen, Johannesburgban 2002-ben. Persze még nem annyira koherensen, mint tavaly a New York-i ENSZ-közgyűlésen, ahol, mint mondtam, véglegesítődött a tizenhét nagy cél és a százhatvankilenc fenntartható fejlődési részcél. Tehát: 2000-től 2015-ig a milleniumi fejlesztési célok, utána a tizenöt cél „leltára”, kibontása.
Hányban készült a leltár?
2015-ben. Nyilvánvalóan előkészítették a megvalósult célok leltárát is már két-három éve, hiszen nem igaz, hogy nem valósultak meg dolgok részlegesen, de rájöttek, hogy az egész kérdéskört egybe kell fogni. Így fejlődött tovább ez, annyira, hogy most már létezik egy 2030-ig elfogadott stratégia – ezt kell a politikusoknak lefordítaniuk napi kormányzási, minisztériumi, önkormányzati döntésekre.
Remek, hogy ilyen óriási horderejű dolgokról is lehet ilyen egyszerűen, közérthetően beszélni.
Beszéljünk akkor erről a kérdéskörről hazai vonatkozásban is. Mi, vagyis a minisztériumi csapatunk, már 2008-ban letettük a kormány asztalára a területfejlesztési stratégiát 2030-ig. Romániának 2008-tól megvan a fenntartható fejlődési stratégiája, amit Korodi Attila véglegesített környezetvédelmi miniszterként. Viszont mivel gyakorlatilag nem tudtunk előrelépni, kezdeményeztük egy miniszterközi bizottság felállítását. Kialakítottuk a struktúráját is, de egy év múlva jött egy másik kormány, elfelejtették az ügyet.
Sokan a román politika legnagyobb rákfenéjének tartják, hogy amikor jön egy új kormány(zat), az mindent kezd elölről, a nulláról, mintha előtte semmi sem létezett volna, vagy pedig csak csupa hibás dolog.
2013-tól kezdett behatóbban foglalkoztatni, hogy a parlamenti dimenzió mennyire fontos az emberi jogok és a fenntartható fejlődés szempontjából. Előbb az Interparlamentáris Unióval együtt az emberi jogok témakörében szerveztünk egy regionális szemináriumot Bukarestben. Utána még két szemináriumot szerveztünk a fenntartható fejlődésről az Interparlamentáris Unióval együtt. Ismeretségbe kerülhettem az Interparlamentáris Unió elnökével, pedig akkor még nem is voltam tagja az interparlamentáris delegációnak.
Az 1889-ben brit és francia kezdeményezésre megalakult, genfi székhelyű Interparlamentáris Unió (IPU) rangjára jellemző, hogy vezető személyiségei közül az idők folyamán nem kevesebben, mint nyolcan kaptak Nobel-békedíjat. Azt is olvastam róla, hogy a második világháború és a békekötések után az emberjogi és kisebbségi kérdés vált e jelentős világszervezet egyik fontos problémájává. És hogy 2003 januárjában száznegyvennégy nemzeti parlament volt tagja ennek a szervezetnek, amely az Európai Unió társult tagjaként szerepel.
Most százhetven parlament tagja ennek a szervezetnek. Valóban, magam is felismertem, mennyire fontos és távlatos ez az együttműködési forma. Egyrészt jobban megismertem ezt az egész folyamatot, másrészt pedig láttam, hogy eljött az alkalom, hogy Románia regionális központ legyen. Hiszen itt vannak a közép-kelet-európai országok, a Balkán és a volt szovjet köztársaságok egy része, a bukaresti összejövetelre is közel húsz államból jöttek képviselők. Felismertem annak a fontosságát is, amiről már beszéltem, hogy a tagországok parlamenti képviselői megértsék, miről van szó, és hazamenve foglalkozzanak ezekkel a témákkal, legyenek országukban a fenntartható fejlődés nagykövetei. Így is történt, és mindezek révén Románia, amely százhuszonöt éve tagja az Interparlamentáris Uniónak, rövid idő alatt valódi regionális központ lett.
Minek is a regionális központja?
Az Interparlamentáris Unió regionális központja, mivel, mint említettem, három regionális szeminárium helyszíne volt. Az utolsón az Interparlamentáris Unió elnöke megbízta Romániát, hogy gyűjtsön adatokat a térségből, ez plusz felelősség, ugyanakkor óriási dolog is Románia számára, hiszen megnő a mozgásterünk. Itthon javasoltam is egy olyan albizottság létrehozását a külügyi bizottságon belül, amely a fenntartható fejlődést tanulmányozza, a politikai vonatkozásait és lehetőségeit vizsgálja. Azóta volt is öt ülésünk. Nagyon rangos bizottság.
Jól hangzó dolgok, de ebből hogy lesz cselekvési terv?
Úgy lesz cselekvési terv, hogy remélem, lesz még elég energiám, és még ebben az évben el tudom indítani a kollégáimmal a folyamatot úgy, hogy már ne lehessen visszakozni. Elfogadtattunk egy nagyon kemény nyilatkozatot a parlamentben Románia 125 éves IPU-tagsága alkalmából, amely világosan kimondja, hogy a fenntartható fejlődési stratégiát újra kell fogalmazni, hiszen az 2008-ban született. Ezen már dolgozik, nagyon remélem, a környezetvédelmi minisztérium, és mások is. Egyszersmind javasoltuk a kormánynak, hogy a miniszterelnöki hivatal mellett hozzon létre egy olyan intézményközi struktúrát, amely a fenntartható fejlődés tárgykörében gyűjt, szerez ismereteket, tudást, szakértelmet, az egyetemektől az akadémiáig. Ezt a tudásanyagot le lehet és le kell bontani a kormányzaton belül minisztériumokra, konkrét tervekre, hiszen az Európai Uniótól, más forrásokból lehet rájuk pénztámogatást lehívni. Nyilvánvaló, hogy a parlament és a kormány dolga kormányhatározatokkal, törvényekkel segíteni ezt a folyamatot. Ebben a stádiumban vagyunk most. A lényeg az, hogy csak akkor fog működni az egész, ha van intézményes háttere. Ha nincs, akkor itt-ott foglalkoznak majd vele, de nem alakul ki egy olyan koherens koncepció, amelynek a következő tizenöt évben látnánk is a hatását, eredményeit.
Például.
Például hogy csökken a széndioxid-kibocsátás, hogy már nem termelünk csak azért, hogy termeljünk, hogy fejlődik a zöld gazdaság, ami többek között „zöld házakat”, fenntartható fejlődést szolgáló épületeket jelent stb. Ide tartozik egy olyan javaslat is, hogy állítsunk össze egy kézikönyvet köznapi nyelven a parlamenti képviselők számára, hogy megértsék, miről van szó, sajátítsák el a szükséges alapismereteket. A másik javaslat, hogy vezessük be Romániában is – és erre, látom, van is hajlandóság – a fenntartható fejlődés iskolai oktatását, de nem amolyan plusz tantárgyként, hanem mivel a fenntartható fejlődés nagyon sok területet érint, olyan alternatív könyvekből, amelyekből a tanár az illető órán, egy hónapban egyszer egy órában, elmagyarázza, hogy mi is ez. Ha, mint remélem, ez a két-három dolog beindul, akkor elmondhatom, hogy én is letettem valamit az asztalra a fenntartható fejlődésért. Én ebben nagyon hiszek! És fantasztikus elégtétel számomra, hogy most már úgy vagyok, hogy néhány meghívást vissza kell utasítsak, mert annyi helyre hívnak.
Tudom, hogy július elején felszólaltál a híres Crans Montana Forum Bécsben megtartott 27. ülésszakán.
Igen, egy nagyon érdekes témakörben. Úgy írnám le, hogy: a fenntartható fejlődés összekapcsolása az egyházi, vallási tanokkal.
„Egy békésebb, együttműködőbb és szolidaritást vállaló világhoz nemcsak politikai, de vallási diplomáciára is szükség van” – mondtad.
Az egyházaknak megvan a pozitív szerepük az életünkben. A legjobb bizonyíték arra, hogy az egyházak hozzájárulnak a fenntartható fejlődéshez, a sok ezer éves létük.
Persze azért – elvben legalábbis – laikus, szekuláris államban élünk.
Természetesen, de – ugye én a keresztény egyházat és tanait ismerem közelebbről – itt most az ökuméniáról és az értékeiről beszélek. Sok olyan tétel van, ami összecseng a fenntartható fejlődés eszméjével. És a reménnyel. Kedvenc mondásom, hogy mindig küld egy csónakot a Fennvaló, csak észre kell venni azt a csónakot, és bele kell ülni. Nem kell hagyni, hogy elmenjen, minket pedig elsodorjon az ár.
Lám, a hit szerepe a tudásalapú fenntartható fejlődésben.
A tudás, ahogy gyakran mondják, sokszor arra jó, hogy rájöjj, mennyi mindent nem tudsz. De a tudás arra is jó, hogy haladj előre, és hogy legyen egy értékítéleted. Csak az ösztöneinkre nem hallgathatunk, mert sehova sem jutunk, ha nincs tudás a hátunk mögött, ha nincsenek biztos értékeink, meg persze ha nincs tehetség, inspiráció, akár szerencse is, bár én nem nagyon hiszek a szerencsében.
Az életben sok minden a véletlen valószínűség szerint történik. Szerencséje annak van, aki minél több tényezővel dolgozik. Sok tényező kombinációja adja a lehetőségeket. Te rendkívül aktív ember vagy. Nyilvánvaló, hogy a gondolataid és a lehetőségeid ebből is fakadnak.
Azt mondom, hogy az ember mindig jobban oda kellene figyeljen arra, ami körülötte történik.
