A lélek, a természet és a technika csodája. Tavaly volt halálának századik évfordulója. Egy ünnepi cikk címe 2012-ből: Almost as Good as Presley. Caruso the Pop Idol – Majdnem olyan jó, mint Presley. Caruso a popbálvány. Kulcsszó: az empátia.
Egy 1904. február 1-i felvétel digitálisan felújított változata (826-os szoba, Carnegie Hall, NY). A Youtube-on Tom Frøkjær jóvoltából 2008. február 22. óta – megtekintések száma 6 673 493. „Érdemes megnézni non-profit weboldalamat a Caruso további információiért: http://www.enricocaruso.dk (angolul). Caruso összes felvételét (különböző verziókban/restaurációkban) feltöltöttem erre a weboldalra.”
Csakugyan érdemes. Tom Frøkjær további eligazítása: Az Una furtiva lagrima (Egy lopott könnycsepp) Gaetano Donizetti L’elisir d’amore (Szerelmi bájital) című vígopera második felvonásának áriája. Nemorino (Caruso) énekli, amikor rájön, hogy a szerelmi bájital, amit azért vásárolt, hogy elnyerje álmai hölgye szívét, Adina, bevált. Nemorino szerelmes Adinába, de a lányt nem érdekli a kapcsolat egy ártatlan falusi férfival. Hogy elnyerje szívét, Nemorino összes pénzével vesz egy „bájitalt”; valójában egy olcsó vörösbort egy csaló üzleti utazótól. Ám amikor látja Adinát sírni, tudja, hogy a lány beleszeretett, és az „elixír” működik.
Caruso Nemorino szerepét először 1901 februárjában a milánói La Scalában alkotta meg. A karmester a híres Toscanini volt, de a La Scala köztudottan kritikus és tartózkodó közönsége egyáltalán nem reagált… egészen addig, amíg Caruso el nem kezdett énekelni – és lényegében sikerbe fordította át az előadást.
A közönség megvadult, és Caruso kénytelen volt háromszor megismételni az Una furtiva lagrimat. Amikor Toscanini visszajött a színpadra, hogy a függöny elé menjen a művészekkel, megölelte Carusót, majd a La Scala menedzseréhez, Giulio Gatti-Casazzához fordult: „Per dio! Se questo Napoletano continua a cantare così, farà parlare di sè il mondo intero.” (Istenemre! Ha ez a nápolyi továbbra is így énekel, az egész világ beszélni fogja róla.)
És néhány évvel később az egész világ róla beszélt. És még mindig nem felejtette el „bársonyos” hangját, mély empátiáját.
Una furtiva lagrima
Negli occhi suoi spunto:
Quelle festose giovani
Invidiar sembro.
Che piu cercando io vo?
Che piu cercando io vo?
M’ama! Sì, m’ama, lo vedo, lo vedo.
Un solo instante i palpiti
Del suo bel cor sentir!
I miei sospir, confondere
Per poco a’ suoi sospir!
I palpiti, i palpiti sentir,
Confondere i miei coi suoi sospir
Cielo, si puo morir!
Di piu non chiedo, non chiedo.
Ah! Cielo, si puo, si puo morir,
Di piu non chiedo, non chiedo.
Si puo morir, si puo morir d’amor.
Caruso a Wikipédián
Enrico Caruso (dialektusban Errico) (Nápoly, 1873. február 25. – Nápoly, 1921. augusztus 2.) olasz operaénekes. Ő volt az első sztártenor, akit főleg a lemezfelvételei tettek híressé. Mivel nem kapott megfelelő képzést, a magas hangokkal problémái voltak, ezért a felső regiszterben valamiféle falzettet énekelt, amiért sokan csodálták. Legismertebb alakításai Ruggero Leoncavallo Bajazzók (Pagliacci) című operájában Canio szerepe és Giacomo Puccini Bohémélet Rodolfója voltak.
Enrico Caruso Nápoly nyomornegyedében született, egy Piedimonte d’Aliféből bevándorolt szegény családban, a harmincöt éves Anna Baldini 17 halvaszülése után tizennyolcadik gyermekként.
1884-ben, amikor Nápolyban kolerajárvány tört ki, éjszakánként ezrével hajították a halottakat Camposanto meszesgödrébe, a fertőtlenítő kéngőz elől menekülő patkányok elárasztották Nápoly utcáit. A Caruso család szüntelen harcot vívott a mocsokkal és a legyekkel, valószínűleg innen eredt Enrico későbbi hipochondriája és a tisztasághoz való már-már beteges ragaszkodása. Ezekben az években kezdett Caruso énekelni a Sant’Anna-templom kórusában.
A Scalában a próbákon Caruso és Toscanini többször is összeveszett, és hol az egyik, hol a másik fenyegetőzött azzal, hogy otthagyja a milánói operát. Az előadásokon azonban kettejük „alkotása” elbűvölte a közönséget. Az 1901. február 17-i opera buffa, a Szerelmi bájital egy Carbonetti nevű basszista és Caruso főszereplésével, valamint Toscanini vezénylésével az Otello tizenhárom évvel azelőttiéhez fogható sikert aratott. Toscanini, aki arról volt ismert, hogy soha nem enged ismétlést, ezen az estén kivételt tett, és a közönség kérésére Caruso elismételte Nemorino románcát.
A Scalában a próbákon Caruso és Toscanini többször is összeveszett, és hol az egyik, hol a másik fenyegetőzött azzal, hogy otthagyja a milánói operát. Az előadásokon azonban kettejük „alkotása” elbűvölte a közönséget. Az 1901. február 17-i opera buffa, a Szerelmi bájital egy Carbonetti nevű basszista és Caruso főszereplésével, valamint Toscanini vezénylésével az Otello tizenhárom évvel azelőttiéhez fogható sikert aratott. Toscanini, aki arról volt ismert, hogy soha nem enged ismétlést, ezen az estén kivételt tett, és a közönség kérésére Caruso elismételte Nemorino románcát.
Tizenkétszer ment már a vígopera, amikor a következő előadásra, a Mefistofelére a színházigazgató Fjodor Saljapin orosz basszistát szerződtette a címszerep éneklésére. Caruso és Saljapin – akikről közben kiderült, hogy ugyanazon év ugyanazon hónapjában születtek, mindketten szegény családban és mindketten a helyi templom kórusában kezdték pályafutásukat – elválaszthatatlan barátok lettek. Tizenkétszer ment már a vígopera, amikor a következő előadásra, a Mefistofelére a színházigazgató Fjodor Saljapin orosz basszistát szerződtette a címszerep éneklésére. Caruso és Saljapin – akikről közben kiderült, hogy ugyanazon év ugyanazon hónapjában születtek, mindketten szegény családban és mindketten a helyi templom kórusában kezdték pályafutásukat – elválaszthatatlan barátok lettek.
Az elkövetkező években Caruso egyre gátlástalanabbá vált a szexuális kapcsolatok terén, bár a „Majomház-botrány” után inkább csak európai hölgyekre korlátozta magát. A választott hölgyek általában nála jóval fiatalabbak voltak, a velük folytatott kapcsolatok pedig rövidek. Az európai turnék során számtalanszor keveredett szerelmi botrányokba, ugyanakkor heves vitákba a féltékeny férjekkel és szigorú apákkal. Ugyanebben az évben történt, hogy egy New York-i székhelyű, magát „Fekete Kezek”-nek nevező szicíliai gengszterbanda megfenyegette Carusót, hogy megölik, ha nem fizet nekik tizenötezer dollárt. A bandát detektívek segítségével sikerült lefülelni, Carusónak azonban üldözési mániája lett. Amikor nem sokkal az eset után Münchenben énekelt, ráesett a díszlet, amiről meg volt győződve, hogy a „Fekete Kezek” tették és az évad hátralevő részében csak úgy volt hajlandó fellépni a Toscában, hogy előzőleg a kivégzőosztag puskáit alaposan átvizsgálták.
1920. december 25-én Dorothy hangos kiáltást hallott a fürdőszobából; amikor berohant, Carusót összegörnyedve találta a fürdőkádban, erős fájdalmak közepette. Az orvos heveny mellhártyagyulladást állapított meg. Ezt súlyos tüdőgyulladás követte. Carusón számos műtétet hajtottak végre, állapota válságos volt. 1921 februárjában kómába esett, már a pap is feladta neki az utolsó kenetet és a barátai is elbúcsúztak tőle. Április végére azonban meglehetősen javult az állapota és elhatározta, visszatér Olaszországba pihenni. Augusztus 2-án, reggel kilenc óra körül az orvos közölte az egész éjszakát az ágy mellett átvirrasztott Dorothyval, hogy férjének már csak percei vannak hátra. Dorothy föléje hajolt, Caruso pedig azt suttogta neki: „Doro, nem kapok levegőt”, majd meghalt.
Bebalzsamozott holttestét a szálloda halljában ravatalozták fel, négy óriási gyertya között. A rögtönzött kápolnába tömegek zarándokoltak. A temetés napján New Yorkban félárbócra eresztették a lobogókat, a Metropolitan homlokzatát pedig egy egész hónapig gyászdrapéria borította. Az olasz király – közrendű ember esetében először a történelemben – megnyittatta a San Franceso di Paola bazilikát. A temetésen hatalmas tömeg vonult fel, a nápolyi üzletek aznap zárva tartottak. A gyászmenet a tenorista faburkolatba foglalt kristálykoporsóját végigkísérte a Santa Lucia mentén, az útvonalat százezrek szegélyezték, a tömeget katonai kordon fogta vissza. A gyászmise után a koporsót egy ideiglenes kápolnába vitték a Del Planto temetőbe, majd később egy új kápolnába szállították. A temetést követően barátai, Scotti és Tito Schipa vezetésével úgy intézkedtek, hogy a bebalzsamozott testet minden évben öltöztessék új ruhába. Ez a szokás 1927 áprilisáig fennmaradt, amikor Dorothy – aki ellenezte, ezt a „szertartást” – fehér gránit sírkő alá temettette, majd lezáratta a mauzóleumot.
Caruso hagyatékát kilencmillió dollárra becsülték – addig még énekes ekkora vagyont nem hagyott hátra maga után. A végrendelet értelmében a vagyona felét Gloria kapta meg, a többi részt arányosan felosztották felesége, bátyja és két fia között. Egyik gyereke sem örökölte a hangját, bár Gloria és Mimmi is próbálkozott az énekléssel.
A Caruso-vagyont a művész halála után is tovább gyarapították a Caruso-lemezek. Caruso élete során körülbelül kétmillió dollárt kapott a Victor Companytől, azonban halála után még ennél is többet hoztak a lemezek. Miután Dorothy könyve alapján 1951-ben A nagy Caruso címmel megfilmesítették az életét, az RCA Victor új lemeze igen rövid idő alatt egymillió példányban kelt el. A sors iróniája, hogy a filmben Carusót alakító Mario Lanza szirupos dala, a Légy a kedvesem című még a Caruso-számoknál is nagyobb példányban fogyott.
Halála után hatvanhat évvel, 1987-ben posztumusz Grammy életműdíjjal jutalmazták.