BALOGH EDGÁR
A Vásárhelyi Találkozót a mozgó időben csak is úgy tudom felfogni, mint előzményeiben történelmileg megokolt és következményeiben élő jelenséget; Európa fasizálódása, a hitleri imperializmus előtörése és a népek ellentéteinek mesterséges fokozása idején a romániai magyarság haladó értelmisége társadalmi és világnézeti különbség nélkül összefogott a demokratikus jogok védelmére, és szövetségest keresett a haladó román társadalmi erőkben. A nemzetiségi önfenntartás leglogikusabb változata volt ez, s ha a bekövetkező események az egyes tényezőket időre szét is választották egymástól, a fasizmus összeomlásakor kiderült, hogy éppen ezek az eredeti összetevők élték át a nagy változást, s lettek alkotórészesei a felszabadulásnak.
Ezzel meg is mondtam, hogy az 1937-es találkozót a bekövetkezett bomlás ellenére sem tekintettem sohasem lezártnak. Az itt egymásra talált személyek túlnyomó többsége hű maradt az eredeti elképzelésekhez, s az első adott alkalommal – a második világháború végső szakaszában – azok mellé állt, akik magát a Vásárhelyi Találkozót is létrehozták: a munkásmozgalomnak és a dolgozó parasztságnak elkötelezett kommunista értelmiségiek mellé. A találkozó előzményeit, a párt vezette MADOSZ úttörő szerepét, a népfronti törekvés sikerét már megírták. Magát a Marosvásárhelyen lezajlott ifjúsági parlamentet sokrétű érveléseivel s a dialógusok folyamán előállott demokratikus nemzetiségi megegyezésekkel, szóval a munkaülések anyagát már nehezebb feldolgozni, mert közben elhalálozott jegyzőnk, Jancsó Elemér gyorsírói jegyzeteit kellene átírnunk, de ha ez meg is történik, a találkozó története itt nem ér véget. Fel kell és fel lehet fedni az egész világháború folyamán egymást kereső szálakat, s a Román Kommunista Párt kezdeményezésére és segítségével létrejött Magyar Népi Szövetség tulajdonképpen megtestesedése, megvalósulása volt mindannak, amit 1937-ben a haladó magyar ifjúság óhajtott és vállalt.
Bármilyen újabb s újabb vívmányokat szerezzen is a hazai magyar dolgozók együttélése a román néppel, akármeddig érjen is fejlődésében a nemzet és nemzetiség családi összefogása hazánkban, mindaz, amit fiatalon Marosvásárhelyen harmincöt esztendővel ezelőtt megfogalmaztunk, élő és hasznos erkölcsi örökség újabb s újabb nemzedékeink számára.
KOVÁCS GYÖRGY
Legélénkebben Kacsó Sándor szép, becsületes, őszinte előadása és a nyomában támadt heves viták maradtak meg emlékezetemben. Kacsó bátran vetette föl a román nép és a nemzetiségek – akkoriban kisebbségnek neveztük – testvériségének s ezen túlmenően az Európa e térségében egymás mellett élő és egymásra utalt népek, románok és magyarok barátságának történelmi szükségszerűségét, ami a kisebbségek egyenjogúságának legbiztosabb záloga lehet. Nosza, a Magyar Párt és a klerikális reakció csatasoraiból heves pergőtűz alá vették magán a Találkozón, de azon kívül is a konzervatív, reakciós, klerikális sajtóban a Kacsó reális, őszinte népszeretetből fakadó állásfoglalását. A Találkozón különböző világnézetűek, különböző társadalmi rétegekhez tartozók vettek részt. A vita tehát magától értetődő volt. A kommunisták taktikai rátermettségének, megfontoltságának, harcos következetességének tulajdonítható, hogy – helytállva az éles vitákban, visszaverve a hazai magyar reakció támadásait és leleplezve az uralkodó osztályok politikai-közéleti tömörülésének mesterkedéseit – magának a Találkozónak sok ellentmondásossága ellenére sikerült a vásárhelyi tanácskozásokat eszközzé avatni a fasizmus elleni harcban, előmozdítani a román és a nemzetiségi demokratikus erők összefogását a fenyegető fasizmussal szemben, a demokrácia védelmében, és tudatosítani a román nép és a nemzetiségek testvériségének szükségességét.
Újra át tudom élni az egykori Találkozó túlfűtött légkörét, amelynek villámai épp a Kacsó előadása nyomán pattantak ki mennydörgésszerűen. A Találkozót csak akkor értékelhetjük helyesen, ha nem szakítjuk ki a maga idejének történelmi valóságából, az élet akkori folyamataiból. Ha nem kendőzzük el és nem hamisítjuk meg az egykori, örökre letűnt, történelmi tényeket. Hogy mennyire lelkesített engem a Találkozó demokratikus iránymutatása, a román nép és a kisebbségek jogegyenlőségének és testvériségének kérdésében győzelmesen kikerült álláspont, mi sem bizonyítja konkrétabban, mint hogy nyomban terjedelmes cikket írtam róla a budapesti Kelet Népe című havi irodalmi folyóiratban, amit az vezércikként közölt 1937 decemberi számában. Rámutattam a kisebbségek baljóslatú helyzetére, amit a fasizmus előretörése nagyban siettetett: a királyi diktatúra küszöbén álló burzsoá-földesúri államhatalom, maga mögött az akkor már tisztán körvonalazódó és erősödő fasiszta irányzatokkal, néhány éve fokozta tervszerű, megsemmisítő csapásait a kisebbségi lakosság ellen, annak elnemzetietlenítésére törekedve. Az egyre durvább támadás gazdasági és közművelődési fronton egyaránt kibontakozott. Jelezték nagy vonalakban a kötelező nyelvvizsgák, a névelemzések, a csendőrszuronyok segítségével elkezdett székelyföldi hittérítések, az erőszakos beiskoláztatás, minek következtében a magyar gyermekeknek alig egyharmada tanulhatott anyanyelvén, s azok is a kisebbségi egyházak által nyomorúságos körülmények közt fenntartott iskolákban, éhbérrel fizetett tanítók áldozatos oktatómunkája révén, majd, gazdasági vonatkozásban, a hónapok óta kísértő nemzeti kizárólagossági ipartörvény, mely aztán kisebbségi fizikai dolgozók tömegét fosztotta meg a munka jogától. A kisebbségi elnyomás magától értetődő ellenállást váltott ki, előtérbe helyezte az önvédelmi nemzetiségi törekvéseket, de ugyanakkor elősegítette a nacionalista érzelmek térhódítását is az elnyomottak között. Így történt ez mindig hasonló körülmények közepette.
Csak ennek a körülménynek fölidézésével képzelhető el, hogy milyen sokoldalú és nehéz küzdelmet kellett akkoriban folytatniuk a nemzetiségi demokratikus rétegeknek, a kommunisták befolyására, azon a bizonyos Találkozón, rendkívül bonyolult politikai-közéleti-gazdasági körülmények közt. Épp a kommunisták érdeme, hogy ennek ellenére, a Találkozó fegyverré kovácsolódott a román nép és a nemzetiségek testvériségének, a jogegyenlőségnek, az összes demokratikus erők tömörítésének szolgálatában, fegyverré, amit évek múlva is szembe szögezhettünk a bécsi diktátummal Romániától leszakított Észak-Erdélyben a Horthy-fasizmussal, mely viszont a románok és a más nemzetiségűek ellen folytatott véresen elnyomó állampolitikát.
Ezeknek a későbbi, 1943-ban kibontakozásnak induló kezdeményezéseknek, amelyek a Találkozó újra-összehívását célozták, már külön története van, arról ehelyütt nem időszerű szólani. Itt csak azt akarom jelezni, hogy noha Kacsót, állásfoglalása miatt, a nacionalista, konzervatív, fasizmus felé kacsingató körök és azoknak sajtója „nemzetáruló”-nak bélyegezte, s noha ugyanezek a körök – köztük a Magyar Párt úri politikájának „zászlóvivői” – mindent elkövettek, hogy a munkásságot és elsősorban a kommunistákat elszigeteljék magán a Találkozón, azután pedig a Találkozót követően föllángoló politikai-közéleti harcokban: mégis sikerült a vásárhelyi tanácskozásokat a román nép és a nemzetiségek testvériségének messzehangzó fórumává és a fenyegető fasizmus ellen vívott közös harc fáklyájává emelni. Ez elsősorban a Találkozó kommunistáinak tudható be, s a demokratikus erők győzelme volt. Hadd idézzem még a Kelet Népében megjelent, említett terjedelmes vezércikkem zárószavait, melyek az akkori körülmények közt toliam hegyére kívánkoztak, így összegezték a Találkozó lényegét az én meglátásomban: „A szónak utat kell találnia, amikor egy szabadságot szerető nép megsebzett szívéből beszól a Gyulafehérvár szelleméhez felemelkedni tudott román népben.”
NAGY ISTVÁN
A Találkozón egybesereglett fiatal értelmiségiek legelső nagygyűlésén olyan magasztos érzés fogott el, mint amikor első ízben pillantottam meg a végtelen látóhatárral összemosódó tengert. Tenger voltunk mi is. Olyan tenger, mely ezernyi patakocskából, az égtájak minden irányából gyűjti magába a folyók és folyamok soha visszafelé nem forduló vizét, s a magas egekből aláhulló csapadékot. Éppen ennyiféle irányból érkeztünk mi is Marosvásárhelyre. Jöttünk mi, munkásértelmiségiek, börtönviselt előéletünkkel, s jöttek a madoszista székelyek és írók; jöttek elfogult magyarpárti papok, tanítók és tanárok háromféle felekezetből is, és jöttek azok a lapszerkesztők, akik a magyarpárt baloldali ellenzékével vagy még radikálisabb úton haladtak, voltak szociáldemokraták is, és voltak, akik jobboldalról elégedetlenkedtek a mágnások és ügyvédbankárok vezérkedésével. Sokunknak csak a szándéka volt közös. A felfokozott tenniakarás mindenféle elnyomatás ellen. Az egyik csoportban a legbírhatatlanabbnak a nemzeti elnyomatást, a másikban az értelmiségi tengődést, a harmadikban a munkás- és paraszti nyomorúságot érezték jobban. Csak mi, kommunisták, s a reánk hallgató MADOSZ-tábor érezte át valamennyi sérelem tarthatatlanságát. Számunkra bőségesen jutott egyikből is, másikból is. Nekünk volt mindenre kiterjedő egyetemes távlatunk. Felfogtuk a román népéivel közös bajok eredetét s a mind barbárabbá durvuló fasiszta előtörésből kibontakozó nagy veszedelmet, mely elsöpörhet valamennyiünket, ha közösen neki nem vetjük a vállunkat.
A Találkozó előkészítését hosszú hónapok és évek erőfeszítései előzték meg. A legtöbbet ezekből mi, kommunisták vállaltunk. A találkozó kezdeményezése is tőlünk eredt. Hányféle előítéletet vagy szektáriánus ellenkezést kellett legyőznünk. A párt akkori Erdélyi és Bánsági Területi Bizottságában beszéltük meg minden fontosabb lépésünket, mind az Ekésfront, mind a MADOSZ s a Találkozó vagy a szociáldemokrata párt esetében. Az illegalitás láthatatlanságából belefolytunk az előkészítő bizottság tevékenységébe s abba a sajtókampányba, mely a népfronti összefogás szellemében a Vásárhelyi Találkozóra fogékonnyá tette a lelkeket.
Mindebből személy szerint magam is, hol láthatóan, mint író, hol csak az illegális kapcsolataim révén kivettem a részemet. Hogyne éreztem volna a háborgó tenger fenségét, mikor megannyi patak- és folyamként egybeömlöttünk, és a megingathatatlannak tűnő zord bel- és külpolitika és ideológia sziklás partjait kezdtük csapdosni. A legnagyobb hullámverés a Találkozón a munkásság nemzetközisége és nemzetiségünk viszonya a román néphez – e kérdések körül támadt. És sikerült a jobbra húzók ellenállását megtörni e két sarkalatos kérdésben. Éppen csak az a kérdés maradt nyitva: sikerül-e a tengert együtt is tartanunk, hogy el ne párologjon vagy a hátára ne vegye a horogkeresztek alatt kalózkodók hadiflottáit? Sajnos, egyes jobbra húzók továbbsodródtak, nemsokára azok mellé álltak, akik megkísérelték a tengerbe siető vizeket a forrásvidékükre visszatéríteni. Románok is, magyarok is szinte nemzeti létükkel s roppant vérözönnel fizettek ezért a szovjetellenes tengelyhatalmaktól kirobbantott világháborúban. De szerencsére nem lehet a vizek folyását visszafordítani.
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.
