Elég jól fel lehet ismerni azokat, akik csak érdekből viselnek keresztény mázat.
Csak akkor hiteles az istentiszteletünk, a húsvéti körmeneten való részvételünk, ha a zsarnokság ellen felemeljük szavunkat. A semlegesség hangoztatása nem ezt az értékrendet követi – mutatott rá Fabiny Tamás. Az evangélikus püspök a Magyar Hangnak adott húsvéti interjújában beszélt a keresztény egyházak feladatáról, kereszténydemokrácia és a politikai kereszténység közötti különbségről, farizeusságról, a „kritikus” egyházról és arról, hogy Európától csak akkor várhatunk tiszteletet, ha megengedjük, hogy az európai kultúra hasson gondolkodásunkra és viselkedésünkre.
– Az elmúlt három évre csupa olyan esemény nyomja rá a bélyegét, amellyel korábban nem kellett szembenéznie a társadalomnak. Ilyen volt a koronavírus-járvány, bő egy éve pedig a szomszédunkban dúló háború és annak politikai, gazdasági hatásai. Mindezek hogyan befolyásolják a húsvétra való készülést, milyen üzenet megfogalmazására késztetik?
– A járvány alatt meg kellett tapasztalnunk, milyen külön-külön, egyedül készülni az ünnepre. Éppen ezért most nagyon jó átélni, hogy méltó módon lehetünk együtt húsvétkor. De az egyedüllét megélése az újabb, sokszor aggodalomra okot adó kihívások közepette is igen fontos útravaló. Emlékszem milyen fájó volt üres templomban prédikációt tartani egy kamera előtt. Az üres templomról azonban eszembe jutott Jézus üres sírja és az, hogy ő is azt kérdezte tanítványaitól: „miért keresitek a holtak között az élőt?” Megrendítő volt ez az üresség élménye akkor is, amikor Ferenc pápa 2020 húsvétján egyedül lépett ki a Szent Péter térre a via crucisra. Arra emlékeztetett, hogy az ember, a lelkész, a pápa mennyire egyedül tudja érezni magát. Mint ahogy Jézus is egyedül volt az olajfák hegyén vagy a keresztfán. És ebben a magányban is ott volt vele az Isten. Az egyház működésének sem a tömegekről kell szólnia – arra ott vannak a koncertek, futballmeccsek, politikai rendezvények –, hanem a személyekről, a hit megélésének személyes mivoltáról. Bergogliónak, pápává szentelése előtti utolsó miséjén mondott szavai is eszembe jutnak: Jézus az ajtó előtt áll és zörget, de az egyház ajtaját belülről zörgeti, mert ki akar menni. Ennek a gondolatnak az az üzenete minden keresztény egyház számára, hogy menjünk a hívek után, ahogy a jó pásztor is utána megy az elveszettnek.
– Élő közösség nélkül nehéz egyházról beszélni, az elmúlt évek, évtizedek tendenciája pedig az, hogy az emberek elfordulnak az egyházaktól és a hagyományos értelemben vett vallásosságtól. Az evangélikus egyház e téren milyen állapotban van?
– Célszerű kontextusában vizsgálni a jelenséget. A rendszerváltást megelőzően volt egy igen komoly felívelése az egyházaknak, sokan jártak templomokba. Fiatal lelkészként Kőbányán szolgáltam, kis túlzással nem telt el hét, hogy ne kelljen új székeket venni. És igen erős volt a verseny az egyházak között. Aztán a rendszerváltást követően, de különösen a kétezres években felerősödött a szekularizáció Magyarországon és szerte a nyugati világban. Ez azt jelentette, hogy immár nemcsak más egyházakkal, hanem más szabadidős tevékenységekkel kellett, illetve kell versenyeznünk. Nem lehetünk durcásak, nem zárkózhatunk be: olyan közösségeket igyekszünk alkotni és olyan témákról akarunk beszélni, amelyek érdeklik az embereket, csakis így mutathatunk vonzó alternatívát.
A közösségi létet, illetve az egyház jelenlétét illetően vannak más kihívásaink is, hiszen az evangélikusokra is hat a mobilizáció kényszere. Különös kettősséget tapasztalunk: egyrészt fájó, hogy a kelet-magyarországi településeken kiürülnek a templomok, intézmények, mert elvándorolnak a hívek. Örömteli viszont, hogy a városokban, például a Budavári Evangélikus Egyházközösségben milyen élénk szellemi és hitéleti tevékenység zajlik.
Összességében minden egyházra érvényes, hogy kicsit megfáradt, kicsit beteges, néha sántikál, néha feledékeny, néha indulatos. Hasonlít az emberi testhez: ahogy Pál apostol fogalmaz, ha az egyik testrész szenved, akkor vele szenved valamennyi. És ilyenkor más tagoknak kell besegíteni. Éppen ezért vigasztaló, hogy az említett Pál apostoli kép szerint az egyház nemcsak emberi test, hanem Krisztus teste is.
– Meghirdették a konfirmáció és elköteleződés évét. Mik a célkitűzések?
– Szeretnénk, hogy minél többen csatlakozzanak hozzánk, de ez ne álljon meg a konfirmációnál, hanem közösségépítésre hívjuk az embereket. Mi is tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb a hagyományos, több generációs család, ahol a kisgyermekek találkozhatnak, együtt lehetnek idős nagy- vagy dédszüleikkel. Egy egyházi közösség ezt pótolhatja, aminek fontos szocializációs, szociális és társadalmi haszna is van. Hosszú távra tervezünk, ezért fontos az elköteleződés mind lelki, szellemi téren, mind pedig az adományok szintjén is. Függetlenségre törekvő egyházként törekednünk kell arra, hogy az anyagiakat magunk teremtsük elő.
– A „Nyugat” hátat fordított keresztény hagyományainak és kultúrájának, ezzel szemben Magyarország utolsó európai bástyaként őrzi, oltalmazza a keresztény értékrendet – hangoztatják nap mint nap a kormánypártok politikusai. Látni azt is, hogy miközben óriási összegek és vagyonok kerülnek az egyházakhoz, a templomok konganak az ürességtől. Evangélikus püspökként és a keresztény egyházak közötti párbeszéd egyik meghatározó alakjaként hogy látja, valóban keresztény ország-e Magyarország?
– Ide kívánkozik a néhai miniszterelnök, Antall József gondolata, miszerint Magyarországon az is keresztény, aki ateista. Arra gondolhatott, hogy a kereszténységnek van egy kulturális vonulata, a bibliai örökség egy alapszinten művelt ember gondolkodására fontos hatással van Magyarországon. Nekem ma már azért vannak kétségeim, ha például rákérdezek valakinél, hogy ki volt Luther Márton, lehet, hogy Martin Luther Kingre fog gondolni. De az kétségtelen, hogy csodálatos irodalmunkat, Adyt, József Attilát vagy épp Esterházyt sem lehet a Biblia nélkül érteni, értelmezni.
Azt gondolom, Magyarország nem keresztény ország, de Magyarországon vannak keresztények. És ugyanezt tartom igaznak Európára nézve is. Hogy mekkora a keresztények részaránya, nehéz megmondani. A népszámlálás adatai támpontot jelenthetnek, de a téma összetettebb annál, mint amit a statisztika érzékeltetni tud. Fontosabb és nehezen megválaszolható kérdés, hogy azok, akik kereszténynek vallják magukat, valójában azok-e: csak látszatkeresztények, akik alibiből, érdekből állnak be, vagy valóban hitvallók-e.
– A kereszténység fontos hívószava a politikának is. Mi jut eszébe a kereszténydemokrácia szóról?
– A kereszténydemokrata szellemiség nagyon fontos politikai hagyomány Európában, amely nélkül az Európai Unió sem jöhetett volna létre, és ami Németországban, Franciaországban, Skandináviában igen erős és meghatározó volt. Ma már kevesen tudják, de az Európai Unió zászlajában található tizenkét csillag nem a tagállamok korábbi számára utal, hanem a Jelenések könyvére vezethető vissza, amelyben az szerepel, hogy a megdicsőült Szűz Mária körül tizenkét csillag ragyog.
A probléma nem a kereszténydemokráciával van, hanem a politikai kereszténységgel. Azzal, amikor valaki a kereszténységre hivatkozva, azt felhasználva fogalmaz meg politikai üzeneteket. Vagy amikor valaki a szószékről prédikálva pártpolitikai üzeneteket fogalmaz meg. Ez számomra elfogadhatatlan. Társadalmi kérdésekben persze meg lehet és meg is kell szólalni, ezek közé tartozik aktuálisan a menekültek helyzete, az elesettek segítése, a drog- és alkoholprobléma és még lehetne sorolni. Tágabb értelemben ezt is lehet politizálásnak tekinteni, de ez nem pártpolitizálás. De ugyanígy, a politikai pulpituson sincs helye a Bibliával való példálódzásnak. Örvendetes, ha egy párt a Tízparancsolatra építi politikai programját, de azt is figyelembe kellene vennie, hogy Mózes kőtáblája csak a hívő emberek számára parancsértékű. Ugyanakkor egy magát kereszténynek valló politikusnak még inkább tilos a lopás, a sikkasztás, feleségének megcsalása, mint a többieknek.
– Pedig történik ilyesmi. Farizeusok vagy eltévedt bárányok?
– Elég jól fel lehet ismerni azokat, akik csak érdekből viselnek keresztény mázat. Persze mindenkinek meg kell adni a változás lehetőségét, hiszen Pál apostol is vérszomjas keresztényüldözőből lett keresztény. De épp Pál, Saulus példája segít a tisztánlátásban is: ő ugyanis az erő oldaláról igazolt az üldözöttek, a leírtak, az elpusztítandók csapatába, számolva a vértanúhalállal. Tehát nem a győztes, már tömegeket vonzó keresztény egyházhoz csatlakozott azzal a szöveggel, hogy „hé, fiúk, vegyetek be engem is, és hadd legyek mindjárt csapatkapitány, vagy legalább egy vezető figura”. Nagy a különbség.
– Megszokhattuk azt is, hogy a nemzeti gondolat és a keresztény értékrend hangoztatása politikusoknál, de olykor egyházi személyek részéről is kéz a kézben jár. A legfőbb hivatkozási alap pedig e tekintetben maga Szent István. Torzít-e a kép, és ha igen, mennyire?
– Akiknek fontos a nemzet gondolata, többé-kevésbé tisztában vannak történelmünk bizonyos eseményeivel: a honfoglalás óta túléltük a tatárt, a törököt, az oroszt, meg akartunk maradni magyarként itt, a Kárpát-medencében, és közben törekedtünk hitünk megőrzésére is. Mindez fontos alapja indentitásunknak. De ezt a kettőt, vagyis a kereszténységet és a nemzetet bármire – például a történelmi tapasztalatainkra – hivatkozva nem helyes egybemosni, mert ez oda vezet, hogy a kereszténységet nacionalizáljuk és a nemzeti gondolatot szakralizáljuk. Én, ha a Luther-kabátot felveszem, akkor nem a piros-fehér-zöld kabátot veszem fel. És nem azért, mert ne tisztelném és szeretném a nemzeti identitásunkat. De a vallásos hitünk e mellett, e felett áll. Ezért nincs értelme azoknak a kijelentéseknek, hogy a kereszténység valami „magyar” dolog. A nemzeti értékrend szakralizálása ugyanígy értelmetlen és káros. Még akkor is, ha ebbe a hibába nemzetünk nagyjai közül is sokan beleestek és fontos szimbólumaink között is akad szép számmal olyan, ami ezt torz és hibás szemléletet képviseli.
– Például?
– Lehet, hogy néhány embert magamra haragítok, de bármennyire is szeretem Petőfit, és a Nemzeti dalt alapműnek tartom, az a sor, hogy „A magyarok Istenére, esküszünk!”, legfeljebb retorikailag, költészetileg értékelhető, teológiai értelemben azonban botrányos és elfogadhatatlan. Hiszen a magyarok istene egy pogány isten lenne. Tartalmilag hasonló problémák vannak a Székely himnusszal is. Én is sokat énekeltem még akkor, amikor bőven tilos volt, és megértem, hogy a székely emberek identitását, illetve a velük való összetartozást ez az ének kifejezi. De ha belegondolok a „Csaba királyfi csillagösvényen” sor jelentésébe, akkor az a kereszténység szempontjából egy vállalhatatlan mítoszra, az ősmagyarok hitvilágára való utalást találok. Teológusként kötelességem erre felhívni a figyelmet, attól még a határon túli magyarok, azon belül a székelység sorsa szívügyem marad. De válasszuk ketté a dolgokat: ne nacionalizáljuk a szentet és ne szakralizáljuk a nemzetet.
– Beer Miklós nyugalmazott váci püspök lapunknak korábban adott interjújában nyíltan beszélt arról, hogy harminc évvel a rendszerváltás után is a kommunizmus évtizedei alatt elsajátított rossz beidegződések mentén alakul a katolikus egyház és a politika kapcsolata, és elmaradt a múlt feltárása is. Az evangélikusoknál ezzel szemben azt látni, hogy transzparens módon dolgozik az egykori besúgói hálózat feltárásán. Mik a tapasztalataik, van-e megtisztulás, sikerül-e megszabadulni az államszocializmus hagyományaitól?
– Jelét adjuk annak, hogy szakítani próbálunk ezekkel az attitűdökkel. Tizennyolc éve elköteleződtünk amellett, hogy a múltat feltárjuk. Ez egy nagyon komoly kihívás, tudományos igényességgel, szisztematikusan, de kellő tapintattal kell eljárnunk, hiszen nem az a célunk, hogy az egykori besúgókat, illetve hozzátartozóikat meghurcoljuk. Nincs szó bosszúról. Az, hogy a megtisztuláson fáradozunk, nem jelenti azt, hogy minden tekintetben sikeresek vagyunk. A rendszerváltás időszakának elején az egyik lelkészünk azt kérdezte, hol kell engedélyeztetni a beszédét, ez a szemlélet pedig még mindig érzékelhető egyházunkban. Mint a hospitalizálódott egykori beteg, aki nem mer megállni a saját lábán, holott már egészséges. Célunk, hogy az egyházunk autonómiáját megteremtsük, megerősítsük és megőrizzük.
– Kívülről sokszor tűnik úgy, hogy az állam egyházakhoz való hozzáállása csak az eszközökben mutat változást: a szocializmus idején az Egyházügyi Hivatal és a hálózat, napjainkban pedig különböző források és támogatások nagyvonalú biztosítása útján törekszik befolyásra. Megfelel a valóságnak ez a látszat?
– Csak a magam, illetve az evangélikus egyház nevében tudok nyilatkozni. Befolyásolási szándék lehet, hogy van, de nekünk ebben nem kell partnernek lenni. Köztudott, hogy kész vagyok nyíltan megfogalmazni kritikáimat, mint ahogy egyetértésemet is. Azt például örömtelinek tartom, hogy a kormány számára fontos a család- vagy éppen a nemzetpolitika, és e téren is együtt kíván működni az egyházakkal. Ugyanakkor zavar, ha úgy születnek döntések elvileg az érdekünkben, hogy arról előzetesen meg sem kérdeznek minket. Ilyen volt az iskolai hitoktatás kötelezővé tétele: a kormány jó szándékát nem kérdőjelezem meg, de az intézkedés nem használt a templomi közösségeinknek, ahová ezáltal kevesebb fiatal jár. De szintén vállaltam a kormány álláspontjától igencsak eltérő véleményem menekültügyben, vagy a tanárok helyzetével kapcsolatban.
– Mondják is, hogy az evangélikus egyház ellenzéki. Kapott a kritikáiért kritikát?
– Nyíltan alig. Inkább hátulról, olykor az egyházon belülről. Néhányan amiatt aggódtak, hogy a megszólalásaim miatt büntetésből forrásoktól eshetünk el. Én erre némi iróniával úgy válaszoltam: „csak nem gondoljátok, hogy az egyháznak járó forrásokat megvágja egy kereszténydemokrata kormány csak azért, mert felhívom a figyelmet a bajokra?” Fontosnak tartom, hogy ne az határozza meg a kritikus szemléletet, hogy kapok-e büntetést érte, vagy sem. Követjük jézusi tanítását, ami arról szól, hogy a vagyon gyűjtésére helyett inkább az igazságot kell keresni. Luther ezt úgy fogalmazta meg, hogy a kereszt teológusa szemben áll a dicsőség teológusával. Előbbi Krisztus mellett akar maradni, nagyobb távlatokban gondolkodik, utóbbi pedig az e világi dicsőséget keresi.
Ami pedig az ellenzékiséget illeti, hadd idéztek fel egy történetet: még a 2010-es kormányváltás előtt egy riporter ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, azt akarta tudni, hogy szerintem kire „kell” szavazni. Azt válaszoltam, a saját értékrendem alapján hozok döntést és erre biztatok mindenkit, illetve hogy az egyháznak kritikusan, de szolidárisan kell állnia a mindenkori kormányzathoz. Ezzel együtt pedig várom, hogy egy polgári kormány kritikusa legyek. Most is ezt a szemléletet tartom érvényesnek.
– Beigazolódtak kritikusai aggodalmai? Kapott „büntetést” az evangélikus egyház?
– A normatív támogatást, illetve a szociális, oktatási és egyéb tevékenységeink után járó forrásokat mindig maradéktalanul megkapjuk. Rendszerint sikerrel veszünk részt pályázatokon is, például a Magyar falu program keretében, tehát ilyesfajta hátrányos megkülönböztetést nem szenvedünk el. Akkor tapasztalok furcsaságokat, amikor év végén az egyházi beruházásokra nyújtott egyedi támogatások listáját tekintem át. Látok kivételezetteket, mi finoman szólva nem vagyunk közöttük. Mind a kormányhoz, mind az egyházakhoz az volna méltó, hogy a közjó érdekében végzett együttműködés transzparens legyen. Amennyiben így kapunk támogatást pontosan kidolgozott és a közösség javát szolgáló projektekre, azokat jó lelkiismerettel elfogadjuk, és természetesen mindennel pontosan elszámolunk.
– Egy nemrég elfogadott törvény értelmében a bevett egyházak megkaphatják azokat az önkormányzati ingatlanokat, amelyekben eddig tevékenykedtek. Az evangélikus egyház él a lehetőséggel?
– Alapos megfontolás után úgy döntöttünk, nem. Meggyőződésünk, hogy az egyházak támogatásának nem az a módja, hogy az állam lehetővé teszi, hogy az egyház rátegye kezét önkormányzati ingatlanokra. Más lenne a helyzet, ha az állam a saját kezelésében lévő vagyonnal volna ilyen nagyvonalú, de itt olyan ingatlanokról van szó, amelyeket az önkormányzatok saját költségükön építettek, újítottak fel, tartanak karban. Ami tehát az övék. Az, hogy ezekben az ingatlanokban folyhat hitéleti tevékenység, eredetileg is annak volt köszönhető, hogy az adott önkormányzat és az egyház között kialakult egy kölcsönös bizalomra épülő partneri kapcsolat, aminek az elsődleges haszonélvezői a helyben élők. Ezt a jó viszonyt könnyen tönkreteheti, ha az egyházak mohón rávetik magukat a vagyonra.
– Ahhoz mit szól, hogy a katolikusok és reformátusok nem ilyen szégyenlősek?
– Nem akarok más egyházat minősíteni, nem lenne fair. Én sem örülök annak, ha az evangélikus egyházat minősítik. De azt gondolom, mi így jó helyen vagyunk.
– Napjaink legnyomasztóbb eseménysorozata az orosz-ukrán háború, egyértelmű, ki az agresszor és ki az áldozat. Ebben a helyzetben belefér-e a kereszténydemokrata politizálásba a semlegesség hangoztatása, ahogy teszi ezt az első puskalövés óta a kormány?
– Dietrich Bonhoeffer német teológus, evangélikus lelkész példája mutatja az irányt, aki a hitleri Németországban emelt szót a Harmadik Birodalom hódításai és a zsidóüldözés ellen. Ő azt mondta, csak az énekelhet gregoriánt, aki felemeli szavát az üldözött zsidókért. Az üzenet egyértelmű: csak akkor hiteles az Istentiszteletünk, a húsvéti körmeneten való részvételünk, ha a zsarnokság ellen felemeljük szavunkat. A semlegesség hangoztatása nem ezt az értékrendet követi.
– Emellett azonnali békét is követel a kormány, amiben – állítják – csak a Vatikán osztozik.
– Egy fontos, a keresztény értékrend alapját jelentő szó rendszerint lemarad, ez pedig az igazságosság. Igazságos békére van szükség, mert csak az a béke lehet valóságos és fenntartható, ami az igazságon alapul. Ebben reménykedünk és ezért imádkozunk. Az igazságos béke hangsúlyozását egyébként jó barátom, Pavlo Svarc harkivi püspök is kérte tőlem. Azt gondolom, Trianon után erre nekünk, magyaroknak különösen érzékenynek kell lennünk. Attól pedig mindenképp óva intenék, hogy Kirill orosz ortodox pátriárka szavait magáévá tegye, aki egyfajta szent háborúról beszél. Súlyos félreértés, ártalmas és teológiailag elfogadhatatlan az ukrajnai háború metafizikai szintre emelése, a jó és a gonosz küzdelmeként való ábrázolása. Nincsen szent háború, csak szent béke.
– A kormány retorikájában akár a háború, de számos más téma kapcsán is igen sokszor előkerül a „nekünk kijáró” tisztelet hiánya, jelezvén a Nyugat nem érti a magyarokat. De vajon „mi, magyarok” értjük-e Európát?
– Európa megértése magyar aspektusból nem egyszerű sajátos izoláltságunk miatt, ami talán a nyelvünknek köszönhető. De a falakat lebontani a mi dolgunk. Meggyőződésem, hogy jobban kellene az európaisággal közösséget vállalni, ezért pedig egyénileg is tehetünk. Ha van módunk utazni, keressük, éljük át, tegyünk magunkévá az európai kultúrát, annak emelkedettségét, igényességét és engedjük, hogy mindez a gondolkodásunkra, viselkedésünkre is hasson! Ez az útja annak, hogy végre levetkőzzük a kisebbrendűségi érzésünkből, frusztráltságunkból fakadó pökhendiséget. És ha mi – egyéni és közösségi szinten egyaránt – nagyvonalúak, nyitottak és jó modorúak vagyunk, akkor talán nagyobb sikerrel értetjük meg magunkat is.
