A megoldás nem valamilyen fekete-fehér döntés lesz, hanem inkább az éles kontúrok elkenésén fog alapulni
2022. 01. 01.
Amerikában természetesen nem csekély azoknak a szakértőknek, kommentátoroknak, sőt – időnként – kormánytisztviselőknek a száma, akik Oroszországot egyszerűen egy másik nagyhatalomnak tekintik, amellyel bizonyos kérdésekben érdemes kiegyezni és nem az amerikai világelsőség vagy geopolitikai primátus akadályozójának, amely ellen folyamatosan küzdeni kell.
Mindenekelőtt George F. Kennant kell itt megemlíteni, aki már 1997 februárjában „végzetes tévedés”-nek nevezte[1] a Nato-bővítést[2]:
1996 végén – az elnökválasztással és az ennek nyomán várható washingtoni személyi változásokkal egyidejűleg – kitudódott, illetve hagyták, hogy kitudódjon, hogy megszületett a döntés a Nato kibővítéséről, egészen Oroszország határaiig.
Valami egészen komoly jelentőségű dolog forog itt kockán. Talán még nem késő előállni egy olyan állásponttal, amelyet hiszem, hogy mások is osztanak, akik kiterjedt és frissebb tapasztalatokkal rendelkeznek orosz ügyekben. Nyersen megfogalmazva arról van szó, hogy a Nato kibővítése az amerikai politika legvégzetesebb tévedése volna az egész hidegháború utáni korszakban.
Egy ilyen döntés várhatóan felszítaná az orosz közvélemény nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista hajlamait; hátrányosan érintené az orosz demokrácia kifejlődését; visszahozná a kelet-nyugati kapcsolatok hidegháborús atmoszféráját és az orosz külpolitikát olyan irányokba fordítaná, amelyek nekünk határozottan nem tetszenének.
Természetesen nem volna más választásuk, mint tudomásul venni a terjeszkedést mint egy katonai fait accompli-t. De továbbra is goromba elutasításként értelmeznék ezt a Nyugat részéről, és valószínűleg másfelé keresnék biztonságos jövőjük garanciáit.
Prófétai szavak. Amelyeket az 1997-ben második mandátumába lépő Clinton elnök és Madeleine Albright, az új külügyminiszter elengedett a füle mellett.[3]
01. 02.
Mint ahogy Condoleezza Rice külügyminiszter és George W. Bush elnök sem hallgatott 2008-ban William J. Burns akkori moszkvai nagykövetnek és a CIA jelenlegi főnökének[4] a figyelmeztetésére, hogy a Nato-bővítés Ukrajára való kiterjesztésével csínján kell bánni. Burns 2020-ban megjelent „diplomáciai memoár”-jában[5] idézi egyik 2008 februári, Moszkvából Rice külügyminiszternek hazaküldött személyes e-mailjét:
Az elmúlt két és fél év alatt megtettem minden tőlem telhetőt, hogy jelezzem az [amerikai-orosz]viszonyt terhelő súlyos problémákat, és hogy mit lehetne tenni az elhárításuk érdekében. Tudom, hogy többek türelmét is próbára tettem ezzel Washingtonban, akik dühösek voltak, amiért figyelmeztettem a várható bajokra. Mégis úgy döntöttem, hogy tartozom Rice külügyminiszternek és a Fehér Háznak azzal, hogy még egyszer összefoglaljam egy helyen az aggályaimat és a javaslataimat.
Egy tipikusan sivár péntek délutánon 2008 február elején, miközben a szürke moszkvai égből kitartóan hullott a hó irodám ablaka előtt, leültem és megírtam egy hosszú személyes emailt Rice-nak, amit ő később megosztott Steve Hadley-vel[6] és Bob Gates-szel[7]. Miközben a formálisabb diplomáciai táviratoknak megvolt a maguk haszna, a bizalmas emailek gyorsabbak, közvetlenebbek és diszkrétebbek voltak – ami ebben az esetben alkalmasabb módja volt aggályaim közvetítésének, tekintettel azok sürgősségére és széles körére.
„Az elkövetkező néhány hónap, következményeit tekintve, nagyon fontos lehet az amerikai-orosz kapcsolatok szempontjából” – írtam. „Három potenciális katasztrófa fenyeget bennünket: Koszovó, az ukrajnai-grúziai Nato-tagsági akcióterv [MAP] és a rakétapajzs[8]. Egy kiemelt fontosságú problémánk támadt Iránnal, amit rendkívül nehéz lesz… Oroszország nélkül kezelni. Lehetőségünk adódott, hogy az oroszokkal valami tartós dolgot csináljunk a nukleáris együttműködés terén, és hogy kedvezőbb kapcsolatokat építsünk ki az átkonfigurált orosz vezetéssel Mevegyev valószínű győzelme után, hozzásegítve őket, hogy a WTO-tagság célegyenésbe érjenek ebben az évben, mert ez az egyik legkézzelfoghatóbb dolog, amit tehetünk azért, hogy előmozdítsuk ennek a büszke, érzékeny és komplikált társadalomnak a politikai és gazdasági modernizációját.” Igyekeztem világosan fogalmazni arról, hogy mit kellene tenni:
„Az a véleményem, hogy a három katasztrófából csak eggyel birkózhatunk meg anélkül, hogy igazi kárt okoznánk annak a kapcsolatnak, amelyet nem áll módunkban ignorálni. Az én bizonyára szűklátókörű itteni perspektívámból nehezen látható be, hogyan érhetnénk el, hogy a kulcsfontosságú európai partnerek egyszerre mind a háromban támogassanak bennünket. Én amellett volnék, hogy határozottan lépjünk előre Koszovó ügyében, az ukrán és a grúz akcióterevet halasszuk el addig, ameddig az nem áll biztosabb alapokon, és közvetlenül szólítsuk meg Putyint ameddig még tart az elnöksége, és próbáljunk megállapodni vele a rakétavédelem kérdésében, azt egy szélesebb biztonsági keret részének tekintve.
Teljes mértékben megértem, mennyire nehéz lesz a MAP elhalasztásáról szóló döntést meghozni. De ugyanilyen nehéz túlbecsülni egy idő előtti akcióterv felajánlásának a stratégiai következményeit, különöen Ukrajna esetében. Ukrajna Nato-tagsága a legerősebben fénylő vörös vonal az orosz elit (nemcsak Putyin) számára. Több mint két és fél éven keresztül tárgyaltam kulcsfontosságú orosz szereplőkkel, a Kreml sötét fülkéiben meghúzódó izomagyú alakoktól Putyin legélesebb liberális kritikusaiig, de senkit sem találtam, aki ezt ne az orosz érdekek elleni közvetlen kihívásnak tekintette volna. A Nato-csatlakozási akciótervet most nem puszta technikai lépésnek tekintenék a tagsághoz vezető hosszú úton, hanem stratégiai kihívásnak [throwing down the strategic gauntlet]. A mai Oroszország válaszolni fog. Az orosz-ukrán kapcsolatok teljesen befagynak… Ez termékeny talajnak fog bizonyulni a krími és a kelet-ukrajnai orosz beavatkozáshoz. Grúzia esetében Koszovó függetlensége és a MAP-ajánlat együtt valószínűleg Abházia elismeréséhez fog vezetni… Ezt követően pedig nagyon megnőnek egy orosz-grúz katonai konfliktus esélyei. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Burns hiába érvelt amellett 2008-ban, hogy Ukrajna és Grúzia Nato-csatlakozásának a kérdését (legalább átmenetileg) le kell venni a napirendről, mert annak súlyos következményei lesznek (mint ahogy hamarosan kiderült, hogy Grúziában lettek is), Bush elnök, maga mögött tudva az adminsztráció és a Kongresszus túlnyomó részének az egyértelmű támogatását[9], úgy döntött, hogy az Észak-Atlanti Tanács 2008. áprilisi bukaresti csúcsértekezletén mégis keresztülerőlteti azt. Magáról a csatlakozási akciótervről ugyan Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök ellenállása miatt nem született döntés, de a közös nyilatkozat így is eléggé egyértelmű volt:
A Nato üdvözli Ukrajnánk és Grúziának a Nato-tagság elnyerésére irányuló euroatlanti törekvéseit. Ma megállapodtunk abban, hogy ezek az országok a Nato tagjai lesznek. Ukrajna és Grúzia tagsághoz vezető közvetlen útján a MAP elfogadása lesz a következő lépés. Ma egyértelművé tesszük, hogy támogatjuk ezeknek az országoknak a csatlakozási akciótervét.
Tudjuk, mi következett ezután. Pontosan az, amit William Burns megjósolt: Koszovó függetlenségének amerikai elismerése és a Nato-tagság Ukrajának és Grúziának való beígérése után 2008 augusztusában sor került Oroszország Grúzia elleni katonai akciójára, ami Abházia és Oszétia orosz elismerésével „Grúzia területének 20 százalékát kivonta az ország ellenőrzése alól, és ezzel Tbilisit gyakorlatilag alkalmatlanná tette a Nato-tagságra”.[10]
Egy darabig úgy tűnt, hogy az Oroszország szempontjából sokkal jelentősebb Ukrajna esetében Viktor Janukovics korrekt választásokon történt 2010. februári megválasztása[11] után más irányt vesznek a dolgok[12]:
Janukovics parlamenti többséget tudott létrehozni a Radában és stabil kabinetet állított össze Mikola Azarov vezetésével. Ezzel képessé vált arra, hogy Ukrajna addigi egyértelműen euroatlanti orientációját felváltsa egy olyan iránnyal, amely inkább Oroszországhoz alkalmazkodott. A Nato-tagság erőltetéséről lemondva aláírt egy hosszú távú bérleti szerződést az orosz Fekete-tengeri Flottával, ami eltávolította Ukrajnát az amerikai-orosz versengés sakktáblájáról – ugyanakkor Oroszországot arra késztette, hogy kevesebb problémát okozzon az Egyesült Államoknak a világ más térségeiben.
Az Egyesült Államok így megszabadult attól a kötelezettségtől, hogy támogassa Ukrajna Nato-tagságát, mert azzal érvelhetett, hogy maguk az ukránok mondtak le a dologról.
A Maidan-forradalom és Janukovics megbuktatása azonban véget vetett ennek a kényelmes kibúvónak. Az átmeneti kormány, majd Petro Porosenkó elnök kormánya megtagadta Janukovics semlegességi politikáját, és újból az euroatlanti integrációt állította a középpontba. Moszkva pedig, pontosan úgy, mint a 2008-as bukaresti Nato-csúcs után Grúzia esetében, úgy döntött, hogy elfoglalja az orosz szempontból fontos földrajzi fekvésű Krímet, Kelet-Ukrajnában pedig szeparatista felkelést szít, hogy megnehezítse Ukrajna Nato-tagsági kérelmét.
01. 11.
Úgy tűnik, hogy Oroszország most már nem ezt a 2008-ban és 2014-ben kipróbált mintát akarja követni, hanem egy sokkal nagyobb szabású játszmába kezdett Amerikával és annak egész euroatlanti holdudvarával. Ennek lényegét Maxim A. Suchkov, a moszkvai Center for Advanced American Studies igazgatója, így foglalta pár nappal ezelőtt össze az amerikai War on the Rocks című védelmi és külpolitikai kérdésekkel fogalkozó portálon[13]:
Az orosz javaslatok sürgőssége Ukrajna miatt van. Az orosz vezetők több alkalommal is beszéltek Ukrajna „aktív katonai kiaknázásá”-ról, vagyis az ukrán katonai potenciál amerikai felépítéséről, az amerikai titkosszolgálati struktúrák behatolásáról az ukrán kormány kulcsfontosságú ágazataiba, valamint Amerika saját katonai infrastruktúrájának ukrajnai megjelenéséről. Ha ehhez hozzávesszük Kijev ellentmondást nem tűrő donbaszi politikáját, az oroszbarát csoportok és egyének üldözését Ukrajna többi részében, valamint a Lukasenko Belaruszára nehezedő nyomást, a Kreml által kialakított kép elég zord: az orosz határok közelében megfigyelhető politikai és katonai trendek Oroszország biztonsága és státusza szempontjából fenyegetően alakulnak. Amikor Putyin azt mondja, hogy „Oroszországot a falhoz szorítják”, az nem túlzás, hanem pontos kifejezése annak, ahogy az orosz vezetők látják a jelenlegi helyzetet.
Amennyiben a már régebben kialakult minta újból viszatér, és a biztonsági garanciák iránti orosz igényeket nem veszik tekintetbe, az komoly válságokhoz és háborúhoz vezethet, úgy, mint az orosz-grúz háború és a Krím megszerzése idején. A diplomácia lehetőségei még nem merültek ki, de lehet, hogy ez hamarosan bekövetkezik.
Oroszország Amerikával folytatott játszmája [gambit] két megfontoláson alapul: az Egyesült Államok Oroszországról kialakított képének orosz percepcióján és a Biden-adminisztráció külpolitikai prioritásainak orosz értékelésén.
Ami az elsőt illeti, miközben az Egyesült Államok – a Kreml legnagyobb bánatára – nem tekinti Oroszországot egyenrangú versenytársnak globális szinten, az amerikai hadsereg és a hírszerzői közösség viszont komoly ellenfélnek tekinti. A 2021. június 16-i Biden-Putyin csúcson az orosz fél számára nyilvánvalóvá vált, hogy a stratégiai stabilitás az egyetlen olyan terület, amely Oroszországgal kapcsolatban ténylegesen foglalkoztatja Amerikát, mert itt Moszkva hozzá hasonló képességekkel rendelkezik, és komoly fenyegetést jelenthet. E feltevések alapján Putyin javaslatai a stratégiai stabilitás kérdésében elérhető bármiféle eredményt hozzákapcsolták Oroszország saját biztonsági garanciáihoz Európában. Az utóbbiak megadása nélkül nem lehet érdemi előrelépés a stratégiai stabilitással foglalkozó két amerikai-orosz munkacsoport[14] keretében sem.
A második megfontolás tekintetében Moszkva a jelek szerint úgy véli, hogy a Biden-adminisztráció e pillanatban alkalmasabbnak látszik egy komoly egyezkedésre [deal-making]. Először is azért, mert az Egyesült Államokban egyre erősebb a belső igény egy visszafogottabb [more restrained] külpolitikára, aminek a politikai spektrum minkét oldalán vannak támogatói. Másodszor, és ennek van nagyobb jelentősége, Moszkva szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy Biden másodszor is indulni fog az elnökségért, és ezért azt feltételezi, hogy már most gondolkodhat a politikai örökségén. Két alapvető célja az „építsük újra, de jobban” [Build Back Better] elv alkalmazása a belpolitikában és a felkészülés az évszázad legfontosabb erőpróbájára Kínával. Egy kellemetlen, elhúzódó konfliktus Oroszországgal, amely megkötheti Amerika kezét más régiókban is, elvonja az erőforrásokat és útját állja mindkét cél teljesítésének.
Ráadásul, ha Oroszország úgy dönt, hogy Kína „erejének megsokszorozója”-ként lép fel, a dolgok bonyolultabbá válhatnak az Egyesült Államok számára az indiai-csendes-óceáni térségben is. Putyin már tett egy kis lépést ebbe az irányba azzal, hogy virtuális beszélgetésük során felkérte Xi Jinping kínai főtitkárt, hogy támogassa Oroszországnak az Egyesült Államokhoz és a Nato-hoz intézett „ultimátumát”.
Biden afganisztáni kivonulását, függetlenül attól, hogy az hogyan ment végbe és hogy mennyit profitált belőle az orosz média-propaganda, Moszkvában úgy értékelték, hogy Biden – eltérően elődeitől, akiknek az újraválasztásukkal kellett törődniük – alapvető cselekvőképességről tett tanúbizonyságot, bátran és döntő módon lépett fel az Egyesült Államok szempontjából stratégiai fontosságú kérdésekben. Putyinnak az a megjegyzése Bidennel folytatott legutóbbi telefonbeszélgetése során, hogy „túl sok hibát követtek el az utóbbi harminc év folyamán”[az amerikai-orosz kapcsolatokban] passz Biden számára. Az orosz elnök úgy véli, hogy amerikai megfelelőjének most megvan a lehetősége, hogy profitáljon ezekből a javaslatokból, és oldja meg a 9/11 utáni amerikai külpolitika még egy „átkozott kérdés”-ét – „az orosz kérdés”-t.
01. 12.
A Wendy Sherman és Sergei Ryabkov külügyminiszterhelyettesek által vezetett amerikai és orosz küldöttség január 10-i genfi találkozója nem közelítette egymáshoz a két fél álláspontját, de legalább világossá tette a pillanatnyi diplomáciai frontvonalakat. Dmitri Trenin, a Carnegie Moscow Center igazgatója és Debra Cagan volt amerikai karrier-diplomata még 10-én este elég jól összefoglalta a helyzetet a PBS Newshour című műsorában. (A beszélgetés átiratát lásd itt.)
Suchkov egy lánctweetben, szintén 10-én este, ezeket írta:
Ryabkov: „Jogi garanciák a (további) Nato-bővítés leállításáról – ez a legfontosabb Oroszország számára.
Oroszország azt is világossá tette, hogy azt akarja: a jövő évi madridi csúcs dokumentumaiba[15] foglalják bele, hogy a Nato nemet mond Ukrajna és Grúzia Nato-tagságára. Ez a legteljesíthetetlenebb része a megállapodásnak, de ez az, ami igazán érdekli Oroszországot.
Ryabkov: „Azzal, hogy nem hajlandó tárgyalni a Nato-bővítési stopra vonatkozó javaslatunkról, az Egyesült Államok alaposan alábecsüli a helyzet komolyságát.”
Ukrajna kérdését, amely annyira fontosnak tűnik az Egyesült Államok és a Nyugat számára, Ryabkov elhessegette: „Nem áll szándékunkban lerohanni Ukrajnát. Oroszországnak nincsenek ilyen szándékai és egyszerűen nem is lehetnek.”
Oroszország beígért „katonai-tecnikai válasz”-a egy csomó egyéb dolgot jelenthet, beleértve a katonai egységek telepítését [military deployments] és Isten tudja, mi mindent még.
Ryabkov azt mondta, hogy Oroszország a tárgyalások jövőjéről a Nato-Oroszország Tanács találkozója [január 12.] és az EBESZ-szel folytatott megbeszélések [január 14.] után fog dönteni. Ez nem valami megnyugtató, mert nem valószínű, hogy Oroszország a Nato-tól biztató dolgokat fog hallani.
Ezt a tárgyalási fordulót így jellemezném: „mérsékelt haladás a széleken, de áthidalhatatlan ellentétek a központi kérdésben”. Egyetértek azokkal, akik nem látják, hogyan lehet innen továbblépni…
P.s. Oroszország és Kína külügyminiszterei telefonon beszéltek az este (moszkvai idő szerint). Wanag Yi pozitívan értékelte a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének[16] (CSTO) intézkedéseit a rend helyreállítása érdekében Kazahsztánban. Lavrov tájékoztatta Yit a genfi tárgyalásokról. Putyin februárban [a téli olimpia idején] Kínába megy. (Kiemelések tőlem – M. G.)
Természetesen mindenkit az érdekel, hogy mi lesz Ukrajnával és hogy mi lesz az amerikai-orosz kapcsolatokkal, de ezt egyetlen szakértő sem tudja. Az amerikai Michael Kofman szerint:
Az Egyesült Államok nem tudja, hogy Oroszország diplomáciai erőfeszítése őszinte-e. Maga Ryabkov sem tudja.
Az orosz Fyodor Lukyanov pedig azt mondja:
Az egyetlen szakértői vélemény, amit hitelt érdemlően kinyilváníthatok: ki a fene tudja?
Putyin ilyen meg olyan információkat kap. Akiktől ezek származnak, azoknak nincs saját befolyásuk, és nem tudják, mi lesz a dolog eredménye.
A német Thornsten Benner és az észt Kadri Liik rögtön meg is dicsérték ezért.
Akkor most igaza van a New York Times Lukyanovot is megszólaltató cikkének[17], amely szerint „Putyin következő húzása Ukrajával kapcsolatban: rejtély”?
Szerintem a francia Jean-Marie Guéhenno hibázott rá leginkább a dologra:
Az oroszok a diplomáciára alkalmazzák Napóleon háborús képletét: „on s’engage et puis on voit”[18]. A válság dinamikus helyzetet teremt, amelynek nincs mindig előre meghatározott végső állapota! De az ellenfél destabilizálása új lehetőségeket teremt, amelyeket ki lehet használni.
Szerintem Putyin a háborút, pontosabban a háborúval való reális fenyegetést eszközként használva valójában a diplomáciára, tehát a Bidennel kötendő kompromisszumra játszik.
Van ugyanis esély a kompromisszumra. Bejegyzésem elején (01. 01.) említettem, hogy Amerikában sokan keresik a kiegyezés lehetőségét Oroszországgal, de csak a számításaiban csalódott George Kennan kilencvenes évek végi keserű kifakadásait idéztem. Most folytatom a sort néhány aktuális idézettel.
David Von Drehle, a Washington Post kolumnistája írta december 17-én[19]:
Ki kellene nyíltan mondani azt, amit Nyugaton mindenki tud: a Nato-nak nincs se rövid, se hosszú lejáratú terve arra, hogy Ukraját és Grúziát bevegye a szövetségbe. Bushnak nem volt erre terve 2008-ban, és azóta egyetlen más adminisztráció sem dolgozott ki ilyet. Ha Putyinnak biztosítékokra van szüksége, hogy ilyen terv nincs, miért ne adjuk ezt meg neki?
Ugyanakkor, miközben a Nyugatnak nem áll szándékában, hogy igényt tartson erre a területre, mi nem is szolgáltatjuk azt ki. A Nyugatnak pontosan annyi érdeke fűződik Ukrajnához, mint Oroszországnak. Ez egy határvidék, amin osztozunk.
Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek el kell ismerniük, hogy a semleges Ukrajna orosz érdek. Ki kell alakítani a formális és informális tárgyalásoknak azt a mechanizmusát, amely érvényesítheti a Kelet és a Nyugat közös érdekét egy stabil és semleges határövezetben.
Néha a diplomáciához hozzátartozik az igazság megkerülése. De ebben az esetben az igazság hatalmas erő lehet. Egy stabil, semleges Ukrajna mindenkinek érdekében áll. Akkor miért ne nevezzük nevén a gyermeket.
Vagy itt van Jacob Heilbrunn, a tekintélyes (bár egyesek által természetesen oroszbérencnek tartott) The National Interest főszerkesztője[20]:
Ami az orosz politikát illeti, Biden egyfajta détente-lite-ban gondolkodott Moszkvával kapcsolatban, anélkül, hogy a rettegett „reset” [újraindítás] kifejezést használta volna. A Biden-adminisztráció – vagy hogy pontosabban fogalmazzak, Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó – kormányzati teóriája értelmében Kína, nem Oroszország jelenti a legsúlyosabb külpolitikai kihívást Amerika számára. Biden a Nemzetbiztonsági Tanácson keresztül próbálja meg kialakítani új politikáját Moszkva irányába. Más szavakkal, Biden kezében van a döntés.
Ezért kért Vlagyimir Putyin elnök egy másodszori telefonbeszélgetést Bidennel. Az oroszok úgy vélik, hogy Biden személyes részvétele nélkül a nagyon is Ukrajna felé hajló State Department bürokráciája bármilyen potenciális előrelépést valószínűleg szabotálni fog. Orosz források szerint[21] egy nemrég [december 2-án Stockholmban] lezajlott külügyminiszteri találkozón Lavrov külön hivatkozott Bidenre – hogy kiemelje pozitív szerepét a Moszkvával folytatott dialógus elősegítésében.
Az egyik lehetséges kivezető út az „osztrák megoldás” volna Ukrajna számára. A 2. világháború után Auszriát, akárcsak Németországot a négy szövetséges hatalom foglalta el. De 1955 májusában a Szovjetunió aláírta az Osztrák Függetlenségi Szerződést, amely garantálta az ország semlegességét, és kivonta a csapatait. Ausztria ütközőállammá vált Kelet és Nyugat között. Mint ahogy Ausztria is hivatalosan feláldozta Dél-Tirolt, Ukrajnának is le kellene mondania a Krímről. Ha Putyin az ukrán semlegességet akarja elérni, ahelyett hogy megpróbálná egy bábállammá változtatni, vagy teljes szuverenitást gyakorolni fölötte, az osztrák modell lehetne a megoldás Ukrajna vitatott státuszának a megoldására.
Mindez keserű pirula volna Ukrajna számára. De sem Európának, sem az Egyesült Államoknak nem nagyon fűlik a foga ahhoz, hogy egy hosszantartó gazdasági és katonai patthelyzetben találja magát Oroszországgal Ukrajna miatt. Ha van valami, amire Bidennek egyáltalán nincs szüksége, akkor az egy orosz invázió volna Ukrajnában, ami felvinné az olaj árát és erősítené az elnökségét körüllengő ostromállapot-hangulatot. Az elkövetkező hetekben nagyon is lehet, hogy arra fog törekedni, hogy diplomácia győzelmet érjen el külföldön. (Kiemelések tőlem – M.G.)
De nemcsak a Washington Post és a National Interest, hanem a szintén a média- és szakmai establishmenthez tartozó Forbes és a Brookings is hasonló húrokat penget.
A Forbes munkatársa nem fogalmaz olyan cizelláltan, de annál érdekesebb, amit ír, mert arra világít rá, hogy a tényleges megoldás nem valamilyen fekete-fehér döntés lesz, hanem inkább az éles kontúrok elkenésén fog alapulni:
Vlagyimir Putyin tulajdonképpen nem akarja elfoglalni Ukrajnát – amit az országot kettéosztó Dnyeper folyótól keletre könnyen megtehetne –, hanem katonai veszélyforrásként szeretné semlegesíteni.
Biden & Co. bizonyára valamilyen fortélyt fog alkalmazni [finesse the situation]: hallgatólagosan elfogadja Putyin követeléseit, anélkül, hogy ezt nyíltan kimondaná. Nem lesz Nato-tagság, nem lesznek bázisok, csak egy minimális katonai segély. Putyin olyan pozitív értelmet adhat ennek a kimenetelnek, amilyet csak akar, miközben az adminisztráció azt fogja hajtogatni, hogy nincs szó semmiféle formális kötelezettségvállalásról. A válság így megoldódik, Biden pedig foglalkozhat a belpolitikai gondokkal, amelyek valószínűleg meghatározzák elnöksége sorsát.
Michael O’Hanlon, a Brookings kutatási igazgatója és a CIA külső tanácsadó testületének volt tagja szintén semlegesség-párti:
Kelet-Európa jövendő biztonságának alapkoncepciója a permanens semlegesség lehet a Nato-n kívüli volt szovjet köztársaságok – Ukrajna, Moldova, Belarusz, valamint Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán – számára.[22]
O’Hanlon ezt a nemcsak az említett országokra, hanem Svédországra, Finnországra, valamint Ciprusra és Szerbiára is kiterjedő neutrális geopolitikai félkörív-koncepcióját 2017-ben megjelent könyvében fejtette ki[23] és az amerikai nagystratégiáról írt új kötetében gondolta tovább. Ez utóbbit a bejegyzésem elején (01. 02.) hosszan idézett William Burns, volt külügyminiszterhelyettes és moszkvai nagykövet (mellesleg a CIA jelenlegi igazgatója[24]) így jellemezte:
Kiváló, nagyon jól megírt vezérfonal a pandémia utáni amerikai stratégiához, Amerika egyik legjobb nemzetbiztonsági gondolkodójától.
A könyv[25] címe beszédes: A háború művészete a béke korában. Amerikai nagystratégia és elszánt önmérséklet. Nekem különösen az „elszánt önmérséklet” tetszik. Lehet, hogy kissé más a hangszerelése, mint a restraint-doktrínát megalapozó Barry Posen 2009-es alapkönyvének (Restraint: A New Foundation for U.S. Grand Strategy, 2009), de a lényeg az, hogy a visszafogottság, és nem a geoplitikai primátus minden régióra kiterjedő hajszolása áll a középpontjában.
A kérdés csak az, hogy elég „elszánt” lesz-e Biden (Sullivannel, Burnsszel és az őt támogató többi döntéshozóval együtt) ahhoz, hogy felvállalja és végre is hajtsa ezt a stratégiaváltást. És hogy Putyin megfelelő partnere lesz-e ebben.
[1] George F. Kennan: A Fateful Error. The New York Times, 1997. febr. 5. 1998-ban, amikor a szenárus ratifikálta a Nato-bővítés első hullámát, a 94 éves volt diplomata ehhez még hozzátette: „Úgy vélem, ez egy új hidegháború kezdete. Úgy vélem, az oroszok fokozatosan egyre ellenségesebben fognak reagálni. Ez egy tragikus tévedés. Nem volt erre semmi szükség. Senki nem fenyegetett senkit. Hát senki nem érti? A hidegháború alatt a szovjet kommunista rendszer volt az ellenfelünk. És most pontosan azoknak az embereknek fordítunk hátat, akik végrehajtották a történelem legnagyobb vértelem forradalmát, hogy azt a rendszert eltávolítsák. Mondjátok meg a gyerkeiteknek és a gyerekeitek gyerekeinek, hogy Bill Clinton és Madeleine Albright és Joe Liberman korában éltetek. Törpék kora a miénk. Ez volt az egész életem, és fájdalommal tölt el, hogy a végén látnom kell, hogyan tettek tönkre mindent.” (Thomas L. Friedman: Now a Word From X. NYT, 1998. máj. 2.)
[2] Kennan álláspontjáról lásd még 2021. január 28-i Oroszország-anyácska című geonapló-jegyzetemet. Ugyanott jeleztem azt is, hogy a kilencvenes években én is támogattam a Nato-bővítést, és hogy erre ma egyáltalán nem vagyok büszke. Hogy ezt a (szelektív és nem parttalan!) Nato-bővítést milyen geopolitikai kontextusban képzeltem el, arról majd később.
[3] Töréspont című 2021. márciusi bejegyzésem 2. lábjegyzetében idéztem Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszter 1998. februári szavait: „Az erő alkalmazásával való fenyegetés [Irak ellen] és a mi ottani felsorakozásunk teszi lehetővé, hogy a diplomáciát katonai erővel támogassuk meg. De ha erőt kell alkalmaznunk, ez azért van, mert mi vagyunk Amerika; mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet. Mi emelt fővel járunk, és messzebb belelátunk a jövőbe, mint a többi ország, és látjuk, milyen veszély fenyeget valamennyiünket.” (Kiemelés tőlem – M. G.) Azóta láthatóan az oroszok is „felnőttek” a feladathoz, és azon vannak, hogy – legalábbis Eurázsiában, Kelet-Ázsiát is beleértve, a „tágabb Közel-Kelet”-en és nem utolsó sorban Európában – nélkülözhetetlenné tegyék magukat.
[4] David Ignatius év végi prevíziós kérdőívében azt tippeli, hogy 2022 decemberében is Antony Blinken lesz a külügyminiszter, de – érdekes módon – a lehetséges személyek között William Burnst is megjelöli. (WP, 2021. dec. 30.)
[5] William J. Burns: The Back Channel: A Memoir of American Diplomacy and the Case for Its Renewal. Random House, 2020. 233.
[6] Stephen Hadley 2005 és 2009 között, vagyis George W. Bush második mandátuma idején és Obama elnökségének első évében nemzetbiztonsági tanácsadó volt.
[7] Robert Gates, az Egyesült Államok védelmi minisztere (2006-2011).
[8] A Lengyelországba és Csehországba tervezett és formálisan Irán, de gyakorlatilag Oroszország ellen irányuló rakétavédelmi rendszerek, amelyek telepítéséről az Obama-adminisztráció végül 2009-ben lemondott.
[9] Az Ukrajna és Grúzia Nato-tagságát támogató döntés az Egyesült Államokban már valamivel korábban, 2007-ben megszületett, amikor az amerikai szenátus elfogadta, George W. Bush pedig aláírta az ezzel kapcsolatos törvényt. „Ameddig Ukrajna kifejezésre juttatja csatlakozási szándékát – írja Nikolas K. Gvosdev, a Carnegie Moszkvai Központjának a munkatársa – az Egyesült Államokat törvény kötelezi arra, hogy előmozdítsa ezt a választást.” (The National Interest, 2021. dec. 10.) A törvényt egyébként nemcsak a konzervatív „héják”, hanem olyan vezető demokratapárti politikusok is megszavazták, mint Barack Obama és Hillary Clinton.
[10] Lásd a 9. lábjegyzetben idézett cikket. Az orosz-grúz háborúról és a szovjet utódállamok közötti területi konfliktusok gyökereiről lásd: Lyle J. Goldstein: What the Georgia War Means for U.S.-Russia Relations. The National Interest, 2021. nov. 29.
[11] Vö. Yanukovich set to become president as observers say Ukraine election was fair. The Guardian, 2010. febr. 8.
[12] Vö. Nikolas K. Gvosdev: The Reset Blooms. The National Interest, 2010. okt. 28; valamint uő: A Temporary Pause, But No Solution on Ukraine. The National Interest, 2021. dec. 10.
[13] Maxim A. Suchkov: What is Russia’s Logic for the Current Crisis? warontherocks.com, 2022. jan. 7.
[14] A tömegpusztító fegyverekről és a fegyverzet-ellenőrzésről folytatott stratégiai párbeszéddel foglalkozó munkacsoportok.
[15] A 2022. június 29-31-i madridi Nato-csúcson fogadják el – többek között – a Nato új stratégiai koncepcióját is.
[16] Az 1990-ben alapított és 1999-ben kölcsönös segítségnyújtási szervezetté vált szövetség kb. 3500 fős orosz-belorusz-örmény-kirgiz-tadzsik békefenntartó egységet szállított légi úton Kazahsztánba, hogy támogassa Tokaryev kazah elnököt a rend helyreállításában és megerősítse pozícióját. A hamarosan véget érő akció látványos módon bizonyította, hogy Oroszország egyszerre több fronton is képes gond nélkül „helytállni”.
[17] Anton Troianovski: Putin’s Next Move on Ukraine Is a Mystery. Just the Way He Likes it. NYT, 2022. jan. 11.
[18] „Belevágunk, aztán majd meglátjuk.” (fr.)
[19] David Von Drehle: It’s an open secret there’s no Nato plan for Ukraine. Why not just tell Putin? WP, 2021. dec. 17.
[20] Jacob Heilbrunn: Why Moscow Sees Biden As the Key to Avoiding War in Ukraine. The National Interest, 2022. jan. 1.
[21] Dimitri Simesnak, a lapot is kiadó Center for the National Interest (az egykori Nixon Center) vezetőjének kiváló és elég magasra nyúló személyes kapcsolatai vannak Moszkvában, mint a Wikipedia szócikkéből is kiderül.
[22] Michael O’Hanlon: Defusing the crisis in Europe: A better idea for Ukraine than Nato membership. The Hill, 2022. jan. 10.
[23] Michael O’Hanlon: A New Security Architecture for Eastern Europe. The Brookings Marshall Papers, 2017.
[24] Burns kinevezését 2021 januárjában Dmitri Trenin „rendkívül bölcs” döntésnek nevezte. Oroszországgal kapcsolatos észrevételeinek és politikai elképzeléseinek gyűjteményét lásd itt: Daniel Shapiro: William Burns on Russia. russiamatters.org, 2021. jan. 14.
[25] Michael O’Hanlon: The Art of War in an Age of Peace: U.S. Grand Strategy and Resolute Restraint. Yale University Press, 2021.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. január 13-án.
