I.
Karinthy Frigyes: Halandzsa
Ezt a dolgot a kávéházban észleltem.Egy úr ült le mellém, jó modorú, szerény fiatalember. Mindenféle dolgokról beszélgettünk. Néhány percre megakadt a társalgás. Egyszerre megszólal az én új ismerősöm.
– Bocsánatot kérek – mondja szerényen -, önnek is ide a pincérhez kiszera méra nin, hozzám?
– Pardon – mondom, és közelebb hajolok -, nem értem.
Udvariasan megismétli: – Azt kérdezem, hogy a pincér önnek is kiszera méra, és mindig. Elpirulok egy keveset. Ejnye, mi van az én fülemmel, hogy nem hallom, mit mond ez az ember. Pedig nyilván egész értelmesen beszél. Percnyi szünet után tehát így szólok:
– Bocsásson meg, kérem, olyan szörnyű zaj van ebben a kávéházban. Igazán restellem, de most sem értettem, amit mondott. Ismerősöm zavarba jönni látszik. Kérdőleg néz rám, mintha gyanakodnék, hogy ugratom. Aztán kicsit szégyenkezve ismétli, hangosabban.
– Csak azt akartam tudni, hogy a pincér ebben a kávéházban is kiszera méra bávatag, ha lehet.
Mi történt velem? A füleim zúgnak? Egy pillanatra átcikázik agyamon a rémes gondolat, hogy talán megőrültem. Már régen vettem észre magamon különös jeleket… Tegnap, mikor kifelé mentem a kávéházból, égő cigarettámat bele akartam dobni abba a kis tóba, ami itt a kassza alatt van, és amiben aranyhalak úszkálnak, de hirtelen meggondoltam magam, és melléje dobtam. Később jutott eszembe, hogy ez a mozdulat azért történt, mert megsajnáltam a halakat, hogy valamelyik talán megégeti magát a cigarettában.
Most meg a szavak konganak a fülemben, értelmetlen és zagyva betűhalmazban – rettenetes, az apercepcióm felmondta a szolgálatot! Nem tudom összekötni a fogalmakat! Ismeritek azt a gyötrő és butító állapotot, mikor az ember kínlódva elismétel magában egy szót, mondjuk „leves”, és a végén már nem tudja, miről van szó, és csak ezt tudja: „leves”, és nem lát semmit, és végre már nem biztos abban se, hogy mondják: „leves” vagy „levés”.
A halántékom ijedten zakatol. Ránézek a barátomra. Ő csalódottan és csodálkozva figyel rám, hogy még mindig nem feleltem egy ilyen egyszerű kérdésre. Kínos, üres szünet. Odakünt csilingelnek a villamosok. Én összeborzongok, és a temető jut eszembe. Így fognak csilingelni a villamosok, és én a temetőben fogok pihenni, por lesz fölöttem és alattam, és szegény, meghülyült, paralitikus agyam ott szikkad csontkoponyám rekeszei közt…
– Hogy a pincér?… – kérdem, utolsó reménnyel elgyöngülve.
– Hogy itt a kávéházban nekem is lehet-e kiszera méra bégeva szebékkel visszaadni. Most már nem mehet az így.
– Igen – mondom határozottan -, biztosan lehet.
– Hát akkor adja ide, leviszem.
– Mit???
Rám mered, elhűlve. – Hát az öt koronát! El van csodálkozva.
– Ja úgy, pardon – hebegtem rémülten, és reszkető kézzel nyújtok át öt koronát. Aztán elbúcsúzom, és letámolygok a parterre. Ni, már a lábaim is reszketnek. Vége. Ilyen fiatalon! Istenem! Ilyen fiatalon!
Egy barátom fog meg. – Mit beszéltél azzal a halandzsa-emberrel?
– Kicsodával? Szent isten!
– Hát azzal a halandzsa-emberrel! Te is beugrottál?Rám néz, mindent megért, röhög. – Na, sejtettem! Hát tudd meg, ez az ember feltalálta a halandzsanyelvet. Értelmetlen szavakat kever bele a mondatba, és amikor az ember félig megőrült, hogy nem érti, öt koronát kér kölcsön.
Hja, vagy úgy! Kiegyenesedem, a lábaim megfeszülnek. Gúnyosan végigmérem a barátomat.
– Na hallod! Csak nem képzeled, hogy beugrottam? Rögtön rájöttem a viccre. Olyan embernek ismersz, akit be lehet csapni?
II.
Charlie Chaplin
„Minden élőlény között csak az ember tudja előre, hogy meg fog halni, mégis, egyedül az ember tud nevetni. Megnevettetni az embert annyi, mint elterelni figyelmét a halálról.”
III.
Rowan Atkinson (Mister Bean)
„Szeretek esőben sétálni, mert olyankor senki sem látja, hogy sírok.”
