Innováció az előválasztás, akkor is, ha gyakran nem az elgondolásunk szerint működik. A koalíció számára az előválasztás a választók toborzása, a pártoknak a kedvezőbb indulási pozíció, a választópolgároknak pedig a beleszólás, a politikai participáció új élménye. A demokrácia keserédes ünnepe. Keserű folyamatban lesz édes ünnepe annak, aki nyer.
Az előválasztás a tanulás lehetőségével szolgál a leendő koalíciónak, pártoknak és választópolgároknak, rövidesen meglátjuk, hogyan élnek vele. Az előválasztás a hazai választási szabályok okozta abnormális környezetben szerveződik. Másutt a pártokon belüli jelölt-verseny érdekében szervezik. A miénk feleúton van a pártbeli és a pártközi megméretés között. A pártvezetők sem tudták eldönteni, a majdani kormányzó koalíció demokratikusan együttműködő tagjaként mutassák-e magukat, vagy a többi párttal szemben induló, bajnokságra törekvő versenyző szerepében lépjenek fel.
Az előválasztások nyitányaként az együttműködő pártok magukat nevezték ki az ellenzék képviselőjének, ezt sok civil és néhány új párt is rossz néven vette. Ugyanakkor a koalíciós jövő esélye, a NER leváltása jelentős összetartó erőt generált, amely kezelhetővé tette, de nem szüntette meg a törésvonalakat a különféle politikai mozgalmak között. Ebben az értelemben az előválasztások alkalmat nyújtanak a valahai rendszerváltás elhalasztott mérkőzéseinek folytatására.
Hosszú folyamat előtt áll, akár nyer, akár veszít az ellenzék. 30 évi magyar kapitalizmus után használható baloldali és liberális felfogásokra lenne szükség, a konzervatívok sem alkották meg a maguk karakteres politikai profilját.
A DK viszonylagos állandósága mellett sajátos jelenség a Jobbik növekvő népszerűsége, a Momentum közepes teljesítménye. Politikai elemzők várják a Párbeszéd-LMP-MSZP összefogást, vagy egyesülést: ésszerű lépés volna, hiszen az egyikből a karizmatikus személyiségek hiányoznak, a másikból az infrastruktúra. (Szembenézni a valóságnak legalább az egyik szeletével: ez is az előválasztások egyik következménye.)
Fontos lehetőségek kihasználatlanok maradtak. A pártok bezárkóztak, külsőkkel csak akkor közösködtek, ha azok valamelyikükhöz elszegődtek, de később ez is változott. A jámbor szemlélő azt várná, hogy ilyenkor a kisebb pártok (a Párbeszéd bent, az Új Világ kint) lecsap a lehetőségre, és minden erejét megfeszítve csábítja magához a civileket, de nem ez történt. Ehhez több bátorságra és okosságra lett volna szükség.
A civilek is későn ébredtek, még később kezdtek hozzá politikai önmaguk szervezéséhez. Néhol dinamikus szervezetfejlesztés kezdődött (pl. Civil Bázis), de a civil politikai mező nagy részén elég kiforratlan ideológiákkal és jelszavakkal találkozni. Népszerűek az „ezek mind egyformák”, a „valódi rendszerváltást” típusú jelszavak. Érhető, de a politikai hatalom megszerzéséhez alkalmatlan narratíva. Hasonló a helyzet a jobbközép ellenzék egyes csoportjainál: amíg határozott erőt nem tudnak felmutatni, addig a „se Orbán, se Gyurcsány” a tétovaság jele.
Az ellenzéki pártok átalakulása, a magatartásformák változása, a sok csalódott szavazó morgolódása – szemben a kutyaugatással – elhallatszik majd az égig. Ha nem most, majd később.
Lehet, hogy a DK a legerősebb ellenzéki párt, de nem sikerült igazán domináns szerephez jutniuk a Jobbik és a formálódó baloldali blokk szomszédságában. A visszaléptetések, amelyeket annyira utálatosnak tartok (miért kell a politikai házimunkát a nagy nyilvánosság előtt, önhitten és ügyetlenül lebonyolítani?) – a pártok szándékaival merőben ellentétes módon – további változásokat generálnak. Fokozták a pártelit és a párttagság közötti feszültséget. Az ellenzéki nagyközönség gyakorta megsértődött, miért veszik el tőle a döntés megígért lehetőségét. (Itt emlékeztetek arra, hogy a megígért jog nem azonos a megszerzett joggal.) Az ellenzék politikai fejlődését mutatja, hogy míg a Fidesz-szavazók esetében fel sem merül, hogy jelöltjeik ügyében választásuk volna (Hazafias Népfront), addig az ellenzéki választók csoportjait a kínosan üzletelő párteliteknek sikerült megsérteni. Tanulási folyamat, lesznek politikai következmények.
Az előválasztás intézményét az erősebb pártok a maguk pozícióinak maximalizálására használják, a kisebbek a nagyobbak ellátási láncaiban igyekeznek hasznos szerephez jutni. Jó féléves küzdelem után a status quo megingott, a nagyobbak száma megnőtt, közöttük instabil kölcsönös függés alakult ki, a kisebbeknek itt az idő érvényes politikai stratégián töprengeni.
Az előválasztás beavatási szertartás a demokratikus folyamatokba. A pártok és a választók kezdetben arra gondoltak, hogy majd a szebb jövő bűvöletében, közösen döntik el, ki a legjobb jelölt, melyik a legjobb ellenzéki portfólió. Nem pontosan ez történt. Meglátjuk, mit eredményezett a pártok harca önmagukkal és a belebeszélő választókkal, és fordítva: a pártok mennyire képesek hallgatni a választóikra.
A média a miniszterelnökök-jelöltekre figyel. De hiába, nincs önmagában kielégítő jelölt. A győztes lehet a legkevésbé elutasított; kemény, karakteres vagy mosolygó, okos, tapasztalt: a mostani politikai mező kezelése több áramlat intézményes együttműködését igényli.
A miniszterelnök-jelölti verseny lezárása a politika küzdelmet új keretek közé helyezi. Hogyan lehet a sokágú koalíciót működő politikai és felkészült szakmai kormányzás ígéretével összebékíteni úgy, hogy azt a választók is szeressék – itt bizony újabb innovációra lesz szükség. Az előválasztás remélhetőleg mély hatást gyakorló tanulási folyamat. Panasz, ügyeskedés, politikai önzés mellett ott az erősödő szervezettség és elkötelezettség, a támogatók és lebonyolítók növekvő professzionalizmusa. Az előválasztások után talán semmi sem marad a régiben. Utána már csak a választást kell megnyerni.
Megjelent a Népszavában 2021. augusztus 12-én.