Paul Valéry (Sète, 1871. október 30. – Párizs, 1945. július 20.) francia költő, esszéíró, a 20. századi francia költészet kimagasló egyénisége.
Középiskoláját Montpellier városában végezte, majd jogi tanulmányokat folytatott. A Hadügyminisztérium munkatársa volt, majd 1922-ig a Havas hírügynökségnél dolgozott, ezután az irodalomból tartotta el magát. 1925-től a Francia Akadémia tagja, 1938-tól a Collège de France tanára lett. Tevékenyen részt vett a Népszövetség munkájában, megbízottként Magyarországon is járt.
Fiatalon nagyon termékeny költő volt, versei 1889-1892 között különböző folyóiratokban jelentek meg, majd 1892-ben hirtelen lemondott a versírásról.
Korai verseit később erősen megválogatta és gyökeresen átdolgozta – a parnasszisták és Stéphane Mallarmé hatásától akart szabadulni -, és csupán 1920-ban adta ki André Gide ösztönzésére a Régi versek albuma című kötetében.
Első költői korszakának lezárulása után még megírta a Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe (1895) című esszéjét, az Egy este Teste úrral (1896) című novellisztikus filozófiai riportját, és A német hódítás (1897) című politikai tanulmányát, majd két évtizedre elhallgatott.
1917-ben tért vissza az irodalomhoz az Ifjú Párka című terjedelmes költeményével, amely a Varázslatok (1922) című kötettel együtt a francia líra élvonalába emelte. Ez a költemény Rilkére is nagy hatást tett. A kortárs, főként fiatal írókra is hatott, így elsősorban az induló dadaistákra és szürrealistákra (Breton első mestere volt), rájuk azonban elsősorban személyiségével gyakorolt befolyást. A Varázslatok után Valéry költészete ismét elnémult. Nagy számban jelentette meg azonban esztétikai, politikai, filozófiai esszéit, dialógusait.
„Az állam annál erősebb, minél inkább meg tudja őrizni magában, ami ellene van és ellene működik.“ (Paul Valéry)
Horváth Andor Paul Valéryról
Valéry az értelem megszállottja, szenvedéllyel kutatja a szellem alkotó képességeinek mibenlétét. A descartes-i kétely fegyverével kíméletlen következetességgel halad előre; a meggyőződés hajtja, hogy minden eredmény erősíti szellemét, alkalmassá teszi képességeinek tökéletesebb birtoklására. De útján találkozik a kísértéssel, hogy szellemét nem eszköznek, hanem célnak tekintse, hogy a teremtő szellem helyett előnyben részesítse a tiszta szellemet, amely – szerinte – elszakad a világtól, önmaga felé fordul és saját tökéletesedésén munkálkodik; kirekeszt magából mindent, ami homályos és esetleges, hogy megóvja öntudatának – feltételezett – zavartalan folytonosságát. S a szellem ilyenképpen való szabad gyakorlásának végső kísértése, hogy kozmikussá táguljon, névtelenné váljék – elszakadjon hordozójától, megtagadja azt, hogy valami legyen. Ez pedig a teljes tagadással, a megsemmisüléssel egyenértékű.
A gondolkodó nem hallgattatta el benne a költőt. Nemcsak azért, mert szellemét vonzzák, foglalkoztatják a test és a lélek szenvedélyei, mindaz, ami az érzetekben feltárul előttünk, de azért is, mert ez mindenekelőtt valóság számára, amelynek súlyát lehetetlen tagadnia; olyan tények, amelyek eltérítik vagy hatalmukba kerítik a szellemet, azonosulnak vele, illetve ellenkezőleg, hozzásegítik ahhoz, hogy felismerje önmaga azonosságát. A költő nem távolodik tehát messze a gondolkodótól – bizonyíték rá, hogy Valéry leggyakoribb témája Narcissus. Számára benne testesül meg a lét és megismerés ellentéte: Narcissus sosem érheti el tükörképét, ha pedig önmagára figyel, csak fájdalmas ürességet talál magában. Ez a konfliktus hatja át Valéry két nagyszabású költeményét, Az ifjú Párkát és a Tengerparti temetőt is. Az elsőben a mitikus-valóságos alak ébredéséből lét és nemlét fájdalmas összeütközése bontakozik ki, de a költemény az élet mámoros igenlésével zárul; a kíméletlen önvizsgálatot visszaszorítja a szemlélődőnek saját lényével való azonosulása, az öntudat békéje. A Tengerparti temető a gondolkodás öröme és kényszerű korlátai, az eszményi tökéletesség és a legyőzhetetlen kétely útvesztőiből szintén az elemek, az élet vonzásához, vállalásához vezet. Az értékek harca, de egyben az elemek harca, a természet és a szellem küzdelme – ez Valéry költészetének legfőbb sajátossága.
Szelleme követelményei szerint költő – ez határozza meg esztétikáját –, de lénye emberi törvényei szerint is. S ehhez nemcsak a letisztult tudat tartozik hozzá, hanem annak zavaros, gondolkodás előtti állapotai is, az érzelmek és a szenvedélyek, az irracionális. Az értékek rendjének kialakításába pedig – bár a szellem önmagát részesíti előnyben – az emberi lét egészének szempontjai szerint az élet is beleszól.
Ez a kettősség adja Valéry költészetének hallatlan feszültségét. Kivételes erővel sikerült megörökítenie a szellem és a lét, a tudat és az élet ellentmondásos egységét, egyaránt dicsőítenie a szellemet és az életet.
Paul Valéry: Le cimetière marin
Ce toit tranquille, où marchent des colombes,
Entre les pins palpite, entre les tombes ;
Midi le juste y compose de feux
La mer, la mer, toujours recommencée !
O récompense après une pensée
Qu’un long regard sur le calme des dieux !
Quel pur travail de fins éclairs consume
Maint diamant d’imperceptible écume,
Et quelle paix semble se concevoir!
Quand sur l’abîme un soleil se repose,
Ouvrages purs d’une éternelle cause,
Le temps scintille et le songe est savoir.
Stable trésor, temple simple à Minerve,
Masse de calme, et visible réserve,
Eau sourcilleuse, Oeil qui gardes en toi
Tant de sommeil sous une voile de flamme,
O mon silence! . . . Édifice dans l’âme,
Mais comble d’or aux mille tuiles, Toit !
Temple du Temps, qu’un seul soupir résume,
À ce point pur je monte et m’accoutume,
Tout entouré de mon regard marin ;
Et comme aux dieux mon offrande suprême,
La scintillation sereine sème
Sur l’altitude un dédain souverain.
Comme le fruit se fond en jouissance,
Comme en délice il change son absence
Dans une bouche où sa forme se meurt,
Je hume ici ma future fumée,
Et le ciel chante à l’âme consumée
Le changement des rives en rumeur.
Beau ciel, vrai ciel, regarde-moi qui change !
Après tant d’orgueil, après tant d’étrange
Oisiveté, mais pleine de pouvoir,
Je m’abandonne à ce brillant espace,
Sur les maisons des morts mon ombre passe
Qui m’apprivoise à son frêle mouvoir.
L’âme exposée aux torches du solstice,
Je te soutiens, admirable justice
De la lumière aux armes sans pitié!
Je te tends pure à ta place première :
Regarde-toi! . . . Mais rendre la lumière
Suppose d’ombre une morne moitié.
O pour moi seul, à moi seul, en moi-même,
Auprès d’un coeur, aux sources du poème,
Entre le vide et l’événement pur,
J’attends l’écho de ma grandeur interne,
Amère, sombre, et sonore citerne,
Sonnant dans l’âme un creux toujours futur !
Sais-tu, fausse captive des feuillages,
Golfe mangeur de ces maigres grillages,
Sur mes yeux clos, secrets éblouissants,
Quel corps me traîne à sa fin paresseuse,
Quel front l’attire à cette terre osseuse ?
Une étincelle y pense à mes absents.
Fermé, sacré, plein d’un feu sans matière,
Fragment terrestre offert à la lumière,
Ce lieu me plaît, dominé de flambeaux,
Composé d’or, de pierre et d’arbres sombres,
Où tant de marbre est tremblant sur tant d’ombres ;
La mer fidèle y dort sur mes tombeaux !
Chienne splendide, écarte l’idolâtre !
Quand solitaire au sourire de pâtre,
Je pais longtemps, moutons mystérieux,
Le blanc troupeau de mes tranquilles tombes,
Éloignes-en les prudentes colombes,
Les songes vains, les anges curieux !
Ici venu, l’avenir est paresse.
L’insecte net gratte la sécheresse ;
Tout est brûlé, défait, reçu dans l’air
A je ne sais quelle sévère essence …
La vie est vaste, étant ivre d’absence,
Et l’amertume est douce, et l’esprit clair.
Les morts cachés sont bien dans cette terre
Qui les réchauffe et sèche leur mystère.
Midi là-haut, Midi sans mouvement
En soi se pense et convient à soi-même …
Tête complète et parfait diadème,
Je suis en toi le secret changement.
Tu n’as que moi pour contenir tes craintes !
Mes repentirs, mes doutes, mes contraintes
Sont le défaut de ton grand diamant …
Mais dans leur nuit toute lourde de marbres,
Un peuple vague aux racines des arbres
A pris déjà ton parti lentement.
Ils ont fondu dans une absence épaisse,
L’argile rouge a bu la blanche espèce,
Le don de vivre a passé dans les fleurs !
Où sont des morts les phrases familières,
L’art personnel, les âmes singulières ?
La larve file où se formaient les pleurs.
Les cris aigus des filles chatouillées,
Les yeux, les dents, les paupières mouillées,
Le sein charmant qui joue avec le feu,
Le sang qui brille aux lèvres qui se rendent,
Les derniers dons, les doigts qui les défendent,
Tout va sous terre et rentre dans le jeu !
Et vous, grande âme, espérez-vous un songe
Qui n’aura plus ces couleurs de mensonge
Qu’aux yeux de chair l’onde et l’or font ici ?
Chanterez-vous quand serez vaporeuse ?
Allez! Tout fuit! Ma présence est poreuse,
La sainte impatience meurt aussi !
Maigre immortalité noire et dorée,
Consolatrice affreusement laurée,
Qui de la mort fais un sein maternel,
Le beau mensonge et la pieuse ruse !
Qui ne connaît, et qui ne les refuse,
Ce crâne vide et ce rire éternel !
Pères profonds, têtes inhabitées,
Qui sous le poids de tant de pelletées,
Êtes la terre et confondez nos pas,
Le vrai rongeur, le ver irréfutable
N’est point pour vous qui dormez sous la table,
Il vit de vie, il ne me quitte pas !
Amour, peut-être, ou de moi-même haine ?
Sa dent secrète est de moi si prochaine
Que tous les noms lui peuvent convenir !
Qu’importe! Il voit, il veut, il songe, il touche !
Ma chair lui plaît, et jusque sur ma couche,
À ce vivant je vis d’appartenir !
Zénon! Cruel Zénon ! Zénon d’Êlée!
M’as-tu percé de cette flèche ailée
Qui vibre, vole, et qui ne vole pas !
Le son m’enfante et la flèche me tue !
Ah ! le soleil . . . Quelle ombre de tortue
Pour l’âme, Achille immobile à grands pas !
Non, non ! …. Debout ! Dans l’ère successive
Brisez, mon corps, cette forme pensive !
Buvez, mon sein, la naissance du vent !
Une fraîcheur, de la mer exhalée,
Me rend mon âme . . . O puissance salée !
Courons à l’onde en rejaillir vivant !
Oui! grande mer de délires douée,
Peau de panthère et chlamyde trouée
De mille et mille idoles du soleil,
Hydre absolue, ivre de ta chair bleue,
Qui te remords l’étincelante queue
Dans un tumulte au silence pareil,
Le vent se lève! . . . il faut tenter de vivre !
L’air immense ouvre et referme mon livre,
La vague en poudre ose jaillir des rocs !
Envolez-vous, pages tout éblouies !
Rompez, vagues! Rompez d’eaux réjouies
Ce toit tranquille où picoraient des focs !
Paul Valéry: A tengerpari temető
Nyugodt Tető, hol járnak a galambok,
Fenyők, sírok közt s ő remeg alattok;
Ráhág a Dél, tűzzel belengeni.
A tenger itt, a tenger, messze-messze!
Ó pályabér, mikor gyötör egy eszme
Az istenek csöndjén merengeni!
Mily tiszta munka e villódzva széthányt
Csöpp vízfodor enyésző gyöngye, gyémánt
S mily béke rémlik erre, mily csudás!
Ha Nap delel mélységén a haboknak –
Ős, tiszta műve egy örök-nagy Oknak –
Szikráz a Perc és álom a Tudás.
Nem-változó érték, Minerva-templom,
Tág béke-hombár és valódi, szent hon,
Morcos víz, önmagába meredő
Szem, melynek álmot rejt a súgaras mély,
Ó csöndem! … Ott benn a lelkembe kastély,
De csúcs, ezer arany-cserép, Tető!
Idő Templomja, mit egy sóhaj átfog,
Hozzászokom, e tiszta fokra hágok,
Cikázva nézek rajta szerte és
Miként magas imám hiába leng el
A gőgös istenek elé, a tenger
Szikrás derűje is mély megvetés.
Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz
S a száj – amelyben olvad-meghal – élvez,
Alakja széthull s egyre érzi még,
Ugy szürcsölöm jövendőm tünde füstjét
S a változó partok zajgó ezüstjét
Dalolja tört lelkemnek most az Ég.
Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul!
Sok nagyralátás biztatott – csapásul –
És furcsa restség, ám kedvvel tele,
Hogy e fényes Térnek magam kitárjam
Halottak házán imbolyog az árnyam
S én is szelíden imbolygok vele.
Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát,
Könyörtelen Fény és csudás Igazság,
Napfordulat, én mos föltartalak!
Első helyedre raklak, ősi-tiszta,
Nézz rám! … De az, ki fényed adja vissza,
Másik, komor felében árnyalak.
Ó csak magam, magamnak és keményen,
Egy szív mellett, hol buzdúl költeményem,
Az Ür s a tiszta Esemény között,
Várom sötét, keserű, büszke szóját,
Nagyságos Énem felzengő ehóját,
Amelyben az öblös jövő dörög!
Tudod-e te, lombok csalóka rabja,
Te az öböl vasrács-evő darabja,
Míg zárt szememmel fényed incseleg,
Mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz
Mily homlok engem e csontos talajhoz?
Fény gondol őrájuk, kik nincsenek.
Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi,
Szent és anyagtalan tüzfény betölti,
Fölötte fáklyák s mindez oly rokon,
Kő és arany, sötét fák, mennyi márvány,
Mely csak remeg az árva lelkek árnyán;
Hű tenger alszik itt a sírokon!
Izzó Eb, óvj te a bálványozástól!
Legeltessem soká, akár a pásztor,
Ki mosolyog s magában andalog,
Fehér juhnyáját békés sirjaimnak,
Nem kell nekem okos galamb, ki hirt ad,
Hívságos álmok, kandi angyalok!
Itt a jövendő lassú-lusta álom.
Érdes rovar kapirgál az aszályon;
Minden lesült, elmállott, légbe vész,
Hogy zord-talányos kutfejére intsen.
Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen
És édes a fanyar és fény az ész.
Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt
Földben melengenek, titkuk kiszáradt.
Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog,
Elmélkedik, magának is elég Ő …
Tökéletes fej és hibátlan ékkő:
Tebenned én a változás vagyok.
Félelmeid én tartom s mind belém foly!
Bűnbánatom, kétségeim, a téboly
A te roppant gyémántodon a karc! …
De a márványtömböktől súlyos éjben,
E vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben,
Lassan helyesli már, amit akarsz.
A vastag semmibe olvadtak, itt a
Vörös-agyag fehér lényük fölitta,
Virágba szökkent az élő-erő!
Hol a halottak furcsa lelke s drága
Kedves szavuk meleg családisága?
Ahol a könnyek forrtak, lárva sző.
Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,
Csiklandozó kacaj és könny a pillán,
Szemek, fogak, tüzellő, lanyha mell,
A csókos ajkon vér, mely mint a láng ég
S mit ujjak óvnak, a végső ajándék,
Mind föld alá jut és játékra kel!
S te, nagy lélek, remélsz-e majd egy álmot,
Mely nem lesz ily szineskedően-álnok,
Mint testi szemnek hab s arany, hamis?
Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé?
Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké,
Szent nyugtalanság, meghal még az is!
Sovány öröklét, fekete s arany te,
Akinek a halál egy anya keble,
Rútul-babéros vígasz asszonya,
Kegyes hazugság, jámbor a csalástól!
Hisz ösmered s tudod amit palástol:
Örök vigyorgás, kongó koponya!
Mély őseim, rég-nem-lakott fejek ti,
Kiket csak oly sok föld bírt eltemetni
S léptem sem érzitek, mely most emel,
A féreg, a valódi, nem tinektek
Perceg, kik e táblák alatt pihentek,
Életből él ez s nem hagy engem el!
Szeret talán, vagy gyűlöl s áhitoz rám?
Olyan közel van titkos foga hozzám,
Hogy bármi név egyformán illeti!
Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja!
A testemet ágyamban is akarja,
Él s életemmel tartozom neki!
Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó!
Szárnyas nyiladtól pusztulok el én ó,
Remeg e nyíl és áll és száll vadul!
A hangja szült meg s végem ez a nyíl lesz!
Ó Nap …! A lélek gyors, dermedt Achillesz
És rá e teknősbéka árnya hull!
Nem! … Föl! Megújul folyton a serény lét!
Test, törd el a gondolkodás edényét!
Mell, idd az ifjú, születő szelet!
Az óceánról e roppant lehellet
Uj lelket ád … Ó só, üdítsd e mellet,
A vízbe és életre serkenek.
Igen! Te tenger, őrülések anyja,
Párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyja
Jelképekkel döf át ragyogva fönt,
Kéktestű, részeg hydra, ős-garázda,
Ki villogó farkadba marsz csatázva,
Oly zűrzavarban, mely akár a csönd.
Szél támad!… Élni, próbáljunk meg újra!
Az óriás lég könyvem nyitja-fújja.
Hab porzik a szirtről s már futkos ott!
Röpüljetek, fényes lapok, előre!
Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre
Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!
Fordította: Kosztolányi Dezső
Megjelent a Nyugat 1933/10-11. számában.
Nem igazi halott
Gyengéden, csendben én e drága hant tövén,
e hideg emlékmű kövén,
mit árnyból s tékoz kéj lankadtságából állít
tested, a bágyadt-renyhe báj itt,
meghalok, rádhalok, hullok, fúlok föléd,
de alig érve még e sírbolt mély ölét,
mely holtrarcsukva csak még csábítóbb ígéret,
e tetszhalott, kihe most visszatér az élet,
megborzong, szeme nyíl, villan s ajkamba mar,
és vélem egyre új és új halálba hal,
mely drágább százszor, mint az élet.
Fordította: Somlyó György
Megjelent a Vigilia 1944. áprilisi számában.
Paul Valéry: Le vin perdu
J’ai, quelque jour, dans l’ Océan
(Mais je ne sais plus sous quels cieux),
Jeté, comme offrande au néant,
Tout un peu de vin précieux…
Qui voulut ta perte, ô liqueur?
J’ obéis peut-être au devin?
Peut-être au souci de mon coeur,
Songeant au sang, versant le vin?
Sa transparence accoutumée
Après une rose fumée
Reprit aussi pure la mer…
Perdu ce vin, ivres les ondes!…
J’ai vu bondir dans l’ air amer
Les figures les plus profondes…
Paul Valéry: Az elveszett bor
A minap – áldozatul szánva
(nem tudom, melyik ég alatt)
a semminek – az Óceánba
öntöttem pohár boromat.
Veszted ki óhajtotta, drága
nedű? Tán rejtett óhajom,
és így a vérontásra vágyva
loccsantottam ki csepp borom?
Egy pillanatra rózsaszín
lett a hullám, de gyorsan, ím:
áttetsző színe visszajött.
Borom oda! Részeg a tenger…!
És láttam a sós víz fölött
a mély sok szörnye mint bukik fel.
Fordította: Bartha György
Paul Valéry: L’amateur de poèmes
Si je regarde tout à coup ma véritable pensée, je ne me console pas de devoir subir cette parole intérieure sans personne et sans origine; ces figures éphémères; et cette infinité d’entreprises interrompues par leur propre facilité, qui se transforment l’une dans l’autre, sans que rien ne change avec elles. Incohérente sans le paraître, nulle instantanément comme elle est spontanée, la pensée, par sa nature, manque de style.
Mais je n’ai pas tous les jours la puissance de proposer à mon attention quelques êtres nésessaires, ni de feindre les obstacles spirituels qui formeraient une apparence de commencement, de plenitude et de fin, au lieu de mon insupportable fuite.
Un poème est une durée, pendante laquelle, lecteur, je respire suivant une loi qui fut préparée. Je donne mon souflle et les machines de ma voix; ou seulement leur pouvoir, qui se concilie avec le silence.
Je m’ abandonne à l’adorable allure: lire, vivre où mènent les mots… Leur appatition est écrite. Leur sonorité fut écoutée. Leur ébranlement se compose d’ après une méditation antérieure, et ils se précipiterons, en groupes magnifiques, dans la résonance. Même mes étonnements sont assurés: ils sont cachés d’ avance et font partie du nombre.
Mû par lécriture fatale, et si le mètre toujours futur enchaîne sans retour ma mémoire, je ressens chaque parole dans toute sa force, pour l’ avoir indéfiniment attendue. Cette mesure qui me transporte et que je colore, me garde du vrai et du faux. Ni le doute ne me divise, ni la raison ne me travaille. Nul hasard, – mais une chance extraordinaire se continue. Je trouve sans effort le langage de ce bonheur; et je pense, par artifice, une pensée toute certaine, merveilleusement prévoyante, – aux lacunes calculées, sans ténèbres involontaires, dont le mouvement me commande et la quantité me comble; une pensée singulièrement achevée.
(Anthologie des poètes francais contemporains, Paris, Librairie Delagrave, 1930. 77.p.)
Paul Valéry: A verskedvelő
Hogyha egyetlen pillantást vetek igazi gondolkodásomra, nem tesz boldoggá a késztetés: átesni mielőbb ezen a személytelen és bizonytalan eredetű belső beszéden; e tiszavirág-életű alakzatokon; e próbálkozások tömkelegén, amelyeket mindegyre félbeszakít saját jelentéktelenségük tudata; amelyek folytonosan átalakulnak, egyik a másikká anélkül, hogy akármit is megváltoztatnának. Amelyek összefüggéstelenek, bár nem látszanak annak, amelyek abban a pillanatban megsemmisülnek, mihelyt spontánná válnának. A gondolatnak, saját természetéből fakadóan, nincsen stílusa.
Ámde énnekem, nap mint nap, nincsen lehetőségem rá, hogy a figyelmem középpontjába állítsak néhány szükségszerű létezést, sem pedig arra, hogy olyan szellemi akadályok leküzdését színleljem, amelyek valamilyen látszólagos kezdet, kiteljesedés és vég létrehozásával kecsegtetnek a jövőben – saját elviselhetetlenné váló menekülésem helyett…
A vers egy olyan tartam, amelynek ideje alatt én, az olvasó, egy előre megszabott törvényhez igazítom a lélegzetemet. Neki adom a leheletemet és a beszédem mechanizmusát, vagy – egyszerűbben szólva – az ezekben rejlő hatalmat, amely egyenértékű a hallgatással.
Átengedem magam az elragadó magatartásnak: olvasni, élni, ott létezni, ahova vezetnek a szavak… Megjelenésük: írva vagyon. Hangzásuk: előre kifülelve. Még a megrendültség is : előzetes elmélkedés alapján megszerkesztett, és – e szavak – nagyszerű csoportokba szerveződve sietni fognak majd, hogy hangzássá tömörüljenek. Mindezekhez az én megrázkódtatásom is eleve belekalkulált, számításba vett.
Megindíttatva e sorsszerű írásmű által, és hogyha a mindig visszatérő versritmika véglegesen, örökre leláncolja a képzeletemet, én minden szót teljes erejével magamra zúdulni érzek, hogy hallgassam végeérhetetlenül. Ez a mérték, amely magával ragad, és amelyet én kiszínezek, megvédelmez az igazság és a hazugság erői ellen is ugyanakkor. Nem oszt meg a kétség, és nem munkál meg az gondolat. Semmi esetleges, csupán csak egy rendkívüli esély folytatódása. Minden erőfeszítés nélkül rátalálok a boldogság eme nyelvezetére. És elgondolom – e mívesség által – a teljességgel bizonyos, csodálatosan előrelátott gondolatot, amelynek hiányosságai is előre kiszámítottak, és a homályos részei sem véletlenek, amelynek a zuhataga ellenállhatatlanul magával ragad, az értéke teljesen betölt; az egyedi módon befejezett gondolatot.
Fordította: Bartha György
Paul Valéry gondolataiból
„Meg kell tanulnunk, hogy ne higgyünk a magunk gondolatában azért, mert az a mi gondolatunk. Ellenkezőleg: éppen azért, mert a mi gondolatunk, féken kell tartanunk, és fokozott bizalmatlansággal kell bánnunk vele.”
„A szépség az, ami kétségbe ejt.”
„Isten semmiből teremtette a világot, de meg is látszik rajta.”
„Sose mondd azt: ‘Szeress engem!’ Mit érsz vele? Isten is hiába mondta…”
„Általános az, ami elég közönséges ahhoz, hogy általános legyen.”
„Igazi ellenségeink hallgatagok.”
„Csak a Táncos tud járni; csak az Énekes tud beszélni; csak a Gondolkodó tud mosolyogni.”
„A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.”
„Olyan könnyűnek kell lenned, mint a madár, nem pedig olyannak, mint a toll.”
„Senki sem azonos látszatainak összegével.”
„A szép emlékek elveszett ékszerek.”
„Azok a gondolataink a legjelentősebbek, amelyek ellentmondanak érzelmeinknek.”
„Hanyatlásunk abban nyilvánul meg, hogy magunkra ismerünk azokban, akik körülvesznek minket.”
„A vallás szavakkal, cselekedetekkel, gesztusokkal és „gondolatokkal” látja el az embereket olyan alkalmakra, amikor nem tudják, mit mondjanak, mit cselekedjenek és mit gondoljanak.”
„Az ember hajlamos rá, hogy tagadja azt, amit nem tud állítani vagy kifejezni.”
„A dicsőséget mint mellékterméket kell megszereznünk.”
„A teológia úgy játszik a valósággal, mint macska az egérrel.„
„Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem. Különösen a betegségben tanuljuk meg, milyen nagy szükségünk van a másik emberre.”
„Ha alaposan szemügyre vesszük a megvetést, azt látjuk, hogy valamiféle titkos irigység rejlik benne.”
„A képmutató sohasem lehet annyira gonosz vagy rossz, mint az őszinte ember.”
„Titkokat rejtegetsz, miket Énnek nevezel.”
„Minden uralkodó tudja, milyen mulandó az uralkodók tekintélye – csak a saját tekintélyéről nem tudja.”
