Az olimpia igézetében éló bajor főváros az 1969 júliusi alapkőletétel óta az építészeti „új” szempontjából is az egyik legvonzóbb város. Huszadszorra igyekszik a rendező nemzet a legkorszerűbb és legkényelmesebb feltételeket biztosítani az Olimpiai Játékoknak. Ilyenformán az olimpiák nemcsak sport-, hanem építészeti szempontból is nemes versennyé váltak.
A müncheni „építészeti olimpia” már közel öt éve tart. A kiírt versenypályázatot a helybeli Günther Bennisch, valamint a stuttgarti Otto Frei professzorok nyerték meg; ők alkották meg a világ legnagyobb sátortetőjével „díszített” oberweisenfeldi stadiont, az Olimpia ’72 építészeti szimbólumát. Münchenbe Garmisch-Partenkirchen felől, a részben még épülő autosztrádán érkeztünk meg, amit jelképesen Olimpiastrasse-nak neveznek. Az eleinte zavaró, de végül is megszokottá vált munkatelep-hangulat, amellyel minden városban találkoztunk – építés, ásás, szerelés – a bajor fővárosban mindent felülmúlt. A város eddigi jelképe, a Frauenkirche tompasüvegű párostornya után igazodva a város szívébe értünk, ahol a legnagyobb felfordulást találtuk. A Városháza előtti téren éppen épült a négyszintes földalatti vasútállomás (nagy kereskedelmi és szolgáltatási egységekkel), amely most az olimpiára indulók egyik fő állomása. A ma 1,3 millió lakost számláló, különös varázsú bajor metropolis Nyugat-Németország egyik legjellegzetesebb világvárosa.
A középkor nagy művei, a Frauenkirche, a régi Városháza, a Peterskirche vagy az I. Miksa által megkezdett királyi rezidencia az egyik legszebb rokokó színházteremmel, a porcelánműhelyéről és parkjáról is nevezetes Nymphenburg kastély (ahol az olimpiai lovaglás versenyeit tartják), a német romantika nagy mesterének, Leo von Klenze-nek a hellenisztikus vagy olasz reneszánsz épületei, az európai festészet egyik legértékesebb galériája: az Alte Pinakothek és nem utolsósorban a parképítészet remeke, az Angol Park (ahol az íjászok találkoznak majd) – mind megannyi élményforrás a látogató számára.
De most itt minden az olimpiára hívja fel a figyelmet: Oberwiesenfeldre, az Isar menti város egykori kültelkére, ahol kaszárnyák ló- és gyakorlótere volt, később repülőtér, ma pedig a XX. Olimpiai játékok színtere. Itt az óránként 85 ezer ember elszállítását biztosító földalatti vasút, a felszíni gyorsvasút, az autóbusz- vagy a villamosjáratok használata nélkül is könnyű tájékozódni, csak „tévétoronyiránt” kell haladni, öt-hat kilométer után a helyszínen vagyunk és két márka ellenében 182 méter magasról tárul elénk az egész olimpiai komplexum.
Lenyűgöző látvány. A dombos terep stadioni lelátókká, tavakká avagy éppen kilátókká alakult. Innen fentről könnyen átfogható a tervezők elképzelése, a komplexum kétsejtes megoldása: az olimpiai falu elválasztása a sportközponttól. A kettőt a gyorsközlekedési utak felett egy 25 méter széles és négy keskenyebb gyalogjáró köti össze. Urbanisztikailag szabad vonalvezetésű, a terepbe szervesen beilleszkedő, a nagy kiterjedésű zöld terület előnyeit kihasználó tervvel állunk szemben. A parkszerűség kihasználása ennél az egységesítő felületnél, annak ötletes és változatos beültetése szökőkutakkal, vízjátékokkal, pihenőhelyekkel, szabadtéri színpadokkal a „Zöld Olimpia” elnevezést sugallja.
Az olimpiai falu tört vonalban elhelyezett, teraszosan megoldott, többnyire tízemeletes szállodái, egy-két emeletes bungalói 12 ezer sportolót képesek befogadni. A rendezőbizottság kérésére a tervezők megoldották a teljes elszigetelést a férfiak magas épületei és a nők bungalói között. A közellátást két hatalmas (7000, illetve 5000 férőhelyes) étterem négy kisebb (összesen 6000 személyt befogadó) régi stílusú étterem, számos kioszk és 70 automata konyha biztosítja. Az olimpiai komplexum Európa egyik legnagyobb vásárlóközpontja lesz. Izgalmas elképzelés: a rendezők és vállalkozók az olimpia befejezése utánra is biztosítani akarják ennek a hatalmas komplexumnak a folytonosságát, kihasználását. Az olimpiai falu lakónegyeddé válik majd (már szinte minden lakásnak van gazdája), a bungalókba pedig a müncheni egyetem diákjai költöznek. Ugyancsak az egyetemistáké lesz az a sportkomplexum is, ahol egyrészt a röplabda- és gyeplabdamérkőzéseket tartják, másrészt az olimpia idején a Rádió- és Televízióközpont működik.
A járműközlekedést gyakorlatilag teljesen elkülönítették a gyalogostól. A viszonylag rövid, 500-800 méteres távolságok amúgy is lehetővé teszik a különböző objektumok gyors megközelítését.
Az érdeklődés központjában mind rendeltetés, mint pedig építészeti szempontból természetesen a sportzóna van, ahol az olimpiai játékok nagy részét lebonyolítják. Ide, a tévétorony tövébe építették a 80 ezer férőhelyes Olimpiai Stadiont, a 12 ezer férőhelyes polivalens Sportcsarnokot és a nyolcezer személy befogadására kész Sportuszodát, amelyek fölött a XX. Olimpia nagy műszaki teljesítménye, a 74 800 négyzetméter kiterjedésű összefüggő akrilüvegtető „lebeg”, továbbá az ötezer férőhelyes kerékpárstadiont, a bemelegítő csarnokokat és az edzőpályát. Mindezeket egy tízezer gépkocsit befogadó parkolóhely és a mesterséges tóvá szélesített Nymphenburg csatorna határolja.
A fedett stadionok építése bonyolult műszaki problémák megoldását igényelte. Merész kísérletről van szó, a világon csak két hasonló példa van erre, de még az 1965-ben épült Houston-i Astrodrom 9000 négyzetméteres, majd az 1967-es montreali amerikai pavilon 13 500 négyzetméteres tetői is messze alulmaradnak a müncheni sátorhoz képest. Maga a tető: kifeszített páros acélkábel-háló, 75 cm-es szemekkel. A fenntartást biztosító 12 hatalmas acéloszlop magassága 50-80 méter, vastagsága három és fél méter, súlya egyenként 320 tonna. Ezek tartják a 74 800 négyzetméteres, 325 tonna súlyú és 424 kilométer hosszú kábelból szőtt acélhálót. A nagystadion főhúzókábele, amely hosszú ívben lezárja a lelátó feletti tetőt, 440 méter hosszú, tíz köteg 12 kilométer hosszú kábelból áll, s két végén egy-egy 60 méter mélységű óriás oszlopszerű alapzatba van befogva.
A hálót 2,5 és 3 méteres oldalú, négyzetes akrilüveglappal borították le, a lapok között elhelyezett rugalmas szalagok pedig a tető folytonosságát, a víz könnyű lefolyását biztosítják. Az anyag átlátszó, tűz és fagyálló. Tulajdonságait a munkatelepen felállított próbatetőkön három éven át ellenőrizték. Az átlátszó tető a határtalan könnyedség érzését kelti, ami meghazudtolja a felhasznált anyagok tömegét.
A lelátók földből kiemelkedő részeit a helyszínen előregyártott készlépcsőből képezték ki 1280 darab változó sugarú görbe-elemből, s ezekre szerelték a kellemes színhatást keltő műanyag székeket. Szinte nehéz elképzelni azt a tervezési és kivitelezési precíziót, amit ezek a mértanilag különböző formák igényeltek. De amint említettük, ez az építészet olimpiája is, ötezer ember és háromszáz nyugat- és kelet-európai építővállalat „aranyérmes” munkája.
A munkatelep egy érdekes állomása az Olimpia Építőbizottság pavilonja volt, ahol makettek, számok és diagramok mutatták be az épülő komplexumot, s kérésre levetítették az építkezés főbb mozzanatait az alapkő letételétől a legfrissebb felvételekig. Itt tudtuk meg, hogy a müncheni építkezések 1350 millió márkába kerülnek, amiből csupán a sportlétesítmények 571 milliót igényelnek, a többi pedig megoszlik az épületek, utak, hidak, parkolóhelyek, valamint a földalatti és gyorsvasút építkezései között. Megtudtuk azt is, hogy 4 345 860 belépőjegyet osztottak ki a világ 124 országában, ami azt jelenti, hogy naponta körülbelül 300 ezer ember fogja felkeresni a sportpályákat. Ez az óriási forgalom nagy erőpróbát jelent majd a város közlekedésrendészeti szerveinek. Felkészülésük komolyságát saját bőrünkön is tapasztaltuk, amikor kocsinknak, amit nem parkolóhelyen hagytunk, hűlt helyét találtuk: elvontatták egy távoli garázsba. És gondolhatják, hogy nem ingyen.
Megjelent A Hét III. évfolyama 34. számában, 1972. augusztus 25-én.