200 éve (1821. ápr. 9.) született az a költő, akinek egyetlen verskötete: Les Fleurs du Mal (A romlás virágai) – 1857 – világirodalmi viszonylatban is a modern líra létrejöttének mérföldkövét jelenti. A nagyvárosi tematika, életérzés, miliő és ihlet, a bohém, „dandy” életvitel és a szellemi munka ethoszának egyeztetésére való állandó törekvés, a „paradis artificiel” (a költő által terjedelmes esszében is megtárgyalt) problematikája, a líra kapcsolata a társművészetekkel (zene, festészet), magasfokon szinten tartott kritikai, önkritikai tudatosság stb., mindezek a klasszicizmushoz, romantikához képest egy megváltozott, modern költői attitűdről árulkodnak, amelyek a Fleurs du Mal-lal jelentkeznek először az irodalomban. Victor Hugo egyik levelében „új borzongásról” („un frisson nouveau”) beszél, amely a Fleurs du Mal olvasásakor lelkét áthatotta. Közelebbről vizsgálva meg magát a versszöveget, kimutatható, hogy a modern költő sok szálon kapcsolódik az előző, klasszicista-romantikus stílushoz is. A múlt századelőn a megújuló magyar irodalom aránylag korán felfedezte magának Baudelaire költészetét, Ady így ír a Fleurs du Mal szerzője halálának félévszázados évfordulóján, 1917-ben: „Írnom illik és kell a nevezetes jubiláns halott élőről, a líra egyik legbüszkébb, bujkálóan is legtisztább fejedelméről, Baudelaire-ről, mert neki köszönhetem életemnek talán legemlékeztetőbb, legfájdalmasabb és leggyönyörűbb szenzációját.”
A világirodalomban a Baudelaire-rel kezdődő modernizációs törekvések új utakon folytatódnak tovább, amely jelenség a magyar irodalom vonatkozásában ilyen határozottan aligha állítható. De ez már nem ide tartozik.
A Fleurs du Mal megjelenését már kiadásakor – 1857 – botrány követte, szerzőjét a jó erkölcs megsértése vádjával idézik bíróság elé (ugyanabban az évben és ugyanazzal a váddal, mint Gustave Flaubert-t a Madame Bovary című regényéért). Hat „leszboszi” versét kell kihagynia a kötetből, és némi pénzbírság kifizetésére kötelezi a bíróság.
Az Épigraphe pour un livre condamné (Elítélt könyv felirata), amely a Romlás virágai harmadik kiadásához hozzáadott új versek között szerepel, és amelyet saját fordításban adok közre, a fentnevezett elítéltetés tényére hivatkozik. Rövid méltatásunkat Gyergyai Albert gondolatával zárjuk: A Fleurs du Mal-t „bensősége és tökéletessége azonban szinte lefordíthatatlanná teszik, s éppen ezért minden eddigi, s még oly szép magyarra való fordítását, mint amilyen Babits, Tóth Árpád s Szabó Lőrinc közös erőfeszítése, még mindig csak ideiglenes megoldásnak kell tekintenünk, mert a baudelaire-i egyszerű, erős, közvetlen s élesen pontos stílust, kíméletlen őszinteségét, már-már kibírhatatlan s mégis oly dallamos kiáltását ők is csak legjobb pillanataikban tudják megközelíteni.” ( Világirodalmi Lexikon, I. köt., Baudelaire-szócikk)
Charles Baudelaire: Elítélt könyv felirata
Idilli, szelíd olvasóm, te,
Naiv, komoly és józan ember!
Elfajzott, vad könyvemet vesd el:
Orgia s bánat elegye.
Hogyha a ravasz úr, a Sátán
Iskoláját ki nem tanultad,
Neked e könyv semmit se nyújthat,
S véled: szerzője eszelős tán.
De ha meg se rebben szemed,
Ha szédítő örvénybe mélyed,
Könyvem tán megszeretheted.
Te kutató, szenvedő lélek,
Édened keresve loholsz csak,
Sirass el!… Hogyha nem, megátkozlak!
Bartha György fordítása
Charles Baudelaire: Épigraphe pour un livre condamné
Lecteur paisible et bucolique,
Sobre et naïf homme de bien,
Jette ce livre saturnien,
Orgiaque et mélancolique.
Si tu n’as fait ta rhétorique
Chez Satan, le rusé doyen,
Jette! Tu n’y comprendrais rien,
Ou tu me croirais hystérique.
Mais si, sans se laisser charmer,
Ton oeil sait plonger dans les gouffres,
Lis-moi, pour apprendre à m’aimer.
Âme curieuse qui souffres
Et vas cherchant ton paradis,
Plains-moi!… Sinon, je te maudis!
Kiemelt képünk: Étienne Carjat fotóportréja, 1862 körül
