Hodász András: Ha minden a pénzről kezd el szólni, akkor az egyház lényege veszik el. „Lelkiekben sohasem a pénzt gyűjtő, gazdagodó egyház, hanem a szegény egyház gyarapodott. Ha sok a pénz, az egyház azzal kezd el foglalkozni, hogy mire költse, mit újítson fel, mit építsen. Ha kevés, akkor sokkal inkább a lelkipásztorkodással, vagyis a feladatával törődik.”
Miért égnek ki idő előtt a magyar katolikus papok? Hogyan rendelődött alá az egyház az Orbán-rendszernek? Mi az oka, hogy a hazai katolikus hierarchia nem védte meg Ferenc pápát a nemtelen támadásoktól? Többek között erről beszélgettünk Hodász András volt plébánossal, a Szemlélek című katolikus lap munkatársával.
– Nemrégiben adott nyilatkozatában tragikus esetet idézett fel: Cs. atyát – holott semmi jele volt annak, hogy komoly lelki problémákkal küszködne – egyik nap felakasztva találták meg a szobájában. Hozzátette, hogy az öngyilkosság gondolata magát is megkísértette. Miért akar egy pap véget vetni az életének?
– A depresszió nem válogat hívő és nem hívő között. Nagy tévedés azt gondolni, hogy aki hisz, imádkozik, és főleg az, aki pap, nem lesz depressziós, hogy Krisztus jegyesének muszáj boldognak lennie. A depresszió kialakulása nem is mindig függ a lelkiállapottól, lehetnek biokémiai okai. Tapasztalatból tudom, hogy borzalmas betegség, úgy működik, mint egy fényvédő réteg: nem engedi közel a szeretetet.
– Ha egy pap depressziós lesz, annak lehet-e a hivatásához kapcsolódó speciális oka?
– Nyilvánvaló, hogy a cölibátusból fakadó magány nem tesz jót, de nem hiszem, hogy minden esetben ez lenne az oka. Az én depresszióm sem a papi hivatáshoz kötődött.
– A Gulyáságyú című online műsorban elhangzott mondatai alapján az az érzése támadhatott a nézőnek, mintha az ön esetében az öngyilkosságnak a papság elhagyása lett volna az alternatívája.
– Lehet, hogy a műsorban félreérthetően fogalmaztam, de ez leegyszerűsítése a dolgoknak.
– Milyen lépések vezettek a papi pálya elhagyásához?
– A papnak sok szempontból nehéz az élete. Egyrészt a kirakatban kell élnie. Elvárják, hogy minden esetben jól lássa el feladatát, ne legyen rosszkedvű, barátságtalan. A másik ok hivatása lényegét érinti. A papnak a hittel, az egyházzal való kapcsolata a munkájához szükséges legalapvetőbb erőforrás. Ha a hitében vagy az egyházzal való kapcsolatában beáll a törés, akkor az egzisztenciális krízissel jár. Egy laikus hívő mondhatja, hogy most nem tud imádkozni, nem érzi jól magát a misén, keresi az Istent. A papnak hasonló lelki helyzetben is be kell mutatnia a misét, hirdetnie kell Isten szeretetét, akkor is, ha azt az adott pillanatban egyáltalán nem érzi. Előfordulhat, hogy vasárnapról vasárnapra egyre jobban szembesül azzal: olyan dolgokat kell mondania, amelyeket hosszabb ideje nem képes átélni. Házastársi kapcsolatban a bajokat meg lehet beszélni, vita esetén ki lehet békülni. A pap előtt nem áll ilyen lehetőség. Akár jól sikerült a nap, akár nem, hazamegy, és egyedül van. Nincs kivel megosztania az örömöt, a fájdalmat. Ami a saját sorsomat, helyzetemet illeti: mindezeken túl nagyon megviselt, hogy az ellenem irányuló nemtelen támadásokat látva az egyház nem állt mellém, nem védett meg. A bennem kialakult magányérzetre, a depresszióra rárakódtak a hazai, sokszor elviselhetetlen politikai helyzetből adódó feszültségek is. Három-négy olyan krízisjelenség kísért, amelyből egy is elegendő lenne ahhoz, hogy az ember tönkremenjen. Eljött a pillanat, amikor úgy láttam, hogy nincs más megoldás.
– Az elmúlt években viszonylag gyakran beszélt a pánikrohamtól az émelygésig, a hányásig olyan lelki-pszichoszomatikus tüneteiről, amelyeket az emberek általában megtartanak maguknak. Nem tartott attól, hogy a szokatlan, bizalmas dolgokkal kapcsolatos nyíltság miatt belesodródhat a „papceleb” szerepébe?
– Nem öncélúan pakoltam ki a nyilvánosság elé a magánéletemet. Nagyon tudatosan döntöttem úgy, hogy megosztom a külvilággal a küzdelmeimet. Ennek két oka volt. Az egyik: a társadalmat rá kell ébreszteni arra, hogy a mentális betegségeket veszélyes bagatellizálni, ezekkel szembe kell néznie minden érintettnek. A másik: az elmúlt években nagyon sok jóbarátom hagyta ott a papságot. Ezek papi körökben sokkszerűen hatottak, mert nem láttuk az előzményeket. Úgy éreztem, ezért is beszélni kell a papi élet gondjairól. Értsék a hívek, mi történik velünk, bennünk. Esetleg az egyház is tegyen valamit a lelkileg kiégő papság érdekében.
– Sokan lépnek ki?
– Sajnos igen. Az elmúlt két évben csak az Esztergom–budapesti főegyházmegyéből – ahol 180-200 pap szolgál – legalább öten léptek ki. Ha a korábban említett nehézségeket történelmi keretbe helyezzük, azt láthatjuk, hogy az egyház nagyon rövid idő alatt lett a társadalom megbecsült szereplőjéből megvetett vagy ignorált gyülekezetté. Ötven évvel ezelőtt egy pap összehasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel rendelkezett. Édesanyám mesélte, amikor gyerekkorában a plébános végigment a falu utcáján, gyakran előfordult, hogy bekiabált az emberek udvarára: „Vasárnap nem láttalak a misén, legközelebb ez elő ne forduljon!” Vagy: „Meg ne halljam még egyszer, hogy vered a feleségedet!” Az emberek pedig fülüket-farkukat behúzták, és igyekeztek szót fogadni. Nyilván ez sem volt ideális helyzet. Az elmúlt évtizedekben viszont a pap társadalmi szerepe és ennek következtében az identitása jelentős átalakuláson ment keresztül. A legnagyobb baj, hogy a változáshoz alig van közünk. Sodródunk, ami az egyház nagy hibája. A kudarcokat, a szellemi térvesztést látva pedig megkeményedünk, befelé fordulunk, minden kritikát támadásnak veszünk. El kellene engedni a tömeges népegyházhoz kapcsolódó önképet, mert ez a valóságban már nem létezik. Alapjaiban kellene újragondolni a papi szerepet és cselekvési stratégiát. Ehhez a problémák őszinte felvetésére lenne szükség az egyházon belül.
– Említette, hogy egyházi elöljárói nem védték meg. Felmerülhet, hogy miért vár effélét egy plébános, amikor Ferenc pápát sem védték meg a kormánypárti újságírók ismétlődő útszéli gyalázkodásával szemben.
– A hazai egyházi hierarchia nem mer konfliktusokat vállalni a hatalommal. A konfliktuskerüléstől viszont a konfliktus nem múlik el, hanem máshol jelentkezik. Például az érintett plébános lelkében. Vagy a hívekében, akik nem értik: miért engedi az egyház, hogy demens vénembernek, keresztényellenesnek, gazembernek lehessen nevezni a pápát, ahogy azt a magát kereszténynek mondó kormánysajtó reprezentánsai tették.
– A Válasz Online-on megjelent egyik interjújában ironikusan azt mondta az egyház álláspontjáról: „alapvetően nem kampányolunk, de ha mégis, akkor a Fidesz mellett”.
– Sajnos valóban ez a helyzet. Aki kormánykritikus, az nem nagyon szólal meg. A harcos kormánypártiak pedig nemegyszer a templomban agitálnak. Központilag természetesen nem adtak ki semmit. Ha viszont a mai magyar valóságból indulunk ki, akkor a képlet érthetővé válik. A diktatúrákban és a féldiktatúrákban elegendő néhány embert befenyíteni ahhoz, hogy a többiek meghúzzák magukat. Láthatták, hogy mit kapok én, a kormányzatot kritizálva hogyan viszem vásárra a bőrömet. És azt is, hogy hozzám képest mit kap Bese Gergő atya a kormány melletti agitációjáért. Vagy az az atya, aki durva orosz propagandát nyom saját online felületén. Őt idén március 15-én tüntette ki a köztársasági elnök. A kormánykritikus papok ezért hallgatnak, miközben a kormányt támogatókat a világi hatalom látványosan bátorítja.
– Van két egymással szorosan összefüggő törvény a tízparancsolatban. A „Ne lopj!” és a „Mások tulajdonát ne kívánd!” Hogyan lehet értelmezni a két parancsot annak fényében, hogy a kormány rendelkezése alapján az egyházak ingyen birtokukba vehetik az általuk üzemeltetett, ám önkormányzati tulajdonú intézményeket?
– 1945 után az állam erőszakkal felszámolta az egyházi iskolákat, a szerzetesrendeket, az ingatlanokat pedig rendeleti úton elkobozta. Ez a tény olyan sebet okozott, ami bosszúért vagy – fogalmazzunk inkább úgy – jóvátételért kiált. Sokan most azt érzik, hogy „eljött a mi időnk”, most végre velünk jó fej az állam. A kárpótlás, a jóvátétel ma már azt jelenti a jogszabály szerint, hogy nemcsak az jár vissza, ami valaha a miénk volt. Vagyis ugyanaz történik, mint 1945 után, csak fordítva. Az egyház veszi el – sebeket okozva – mások ingatlanát. Nagy baj, mert a meggondolatlan lépés újabb revanshoz vezethet. Ehhez kapcsolódó tanulság az is, hogy a történelem folyamán lelkiekben sohasem a pénzt gyűjtő, gazdagodó egyház, hanem a szegény egyház gyarapodott. Ha sok a pénz, az egyház azzal kezd el foglalkozni, hogy mire költse, mit újítson fel, mit építsen. Ha kevés, akkor sokkal inkább a lelkipásztorkodással, vagyis a feladatával törődik. Furcsa gyakorlat például, hogy a templomokban – mintha múzeumok lennének – látogatóközpontok alakulnak, és egyre több helyen kell fizetni a belépésért. Ha minden a pénzről kezd el szólni, akkor az egyház lényege veszik el, az, hogy Krisztust elvigyék az emberekhez.
– Hodász András majdnem tíz éven keresztül szolgált lelkipásztorként. Milyen érzés a papságot elhagyva átkerülni az oltár egyik feléről a másikra?
– Nagyon hiányzik a szentmise bemutatása. Egészen más, ha alakíthatom a szertartást, vagy ha mezei hívőként veszek részt a misén. Papként sokkal intenzívebb az élmény, mert tevőlegesen ott lehetek a lényeg közelében. Most nagyon sok papot látok és hallok, ami megint csak furcsa, hiszen eddig a saját misémre jártam.
– Az események hatására változott a hite?
– Ugyanaz a hitem.
– Van-e visszaút a papi hivatáshoz?
– Nem tudom. Egyelőre nem látok rá sok esélyt.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 18. számának (2023. május 5–11.) nyomtatott változata.
