Igen, Szendrey Júlia eldobta az özvegyi fátyolt, pedig nem akarta, nagyon nem. Néhány hónapos gyerekkel járta a helyeket, ahol férjét látták, bolyongott a csatatéren, amelyről a szóbeszédek járták. Nem tudom, mit remélt. Talán egy jelet.
Zuhogtak rá a hírek az ura haláláról, de egyiknek sem hitt. Ment volna Törökországba utána – biztosra mondták, Sándor ott van – de a fő vérbíró nem engedte. A passzusért főúri közbenjárót keresett, a gazember ágyba akarta vinni érte.
Már 1850. nyara volt, reménytelenség, pénztelenség, kiszolgáltatottság. Hozzáment egy történészhez, szült neki gyereket, négyet. Verseket írt a naplójába, mert költő volt ő is, nem is rossz.
1856-ban például ezt:
“Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.”
Ekkor már minden régi barátja elhagyta, Arany János, meg A honvéd özvegye különösen fájt.
“Élj boldogul… ez könnyü annak,
Ki, mint te, oly hamar feled “
Azt a másodikat ő nem szerette, eleinte barátságban voltak, később abban sem. Elköltözött, már betegen. Gyógyítani nem tudták.
Levelet írt az apjának. “Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”
Petőfi Sándorné Szendrey Júlia, élt 39 évet, ez áll a fejfáján a Fiumei úti sírkertben. Ma 154 éve halt meg Pesten.
+++
Szendrey Júlia
Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.
Ne szálljatok a világba
Ne hagyjatok el,
Nem vár ott barát ti rátok
Nem meleg kebel.
Nem leltek ott rokonszívre,
Hova szálljatok,
Részvétlenség hidegétől
Meg kell halnotok.
Örömimnek, bánatomnak
Édes gyermeki,
Szívem rejtett világának
Kis szülöttei.
Ugy jártok, mint a pillangó,
Mely a tűzbe száll,
S az égető lángok közt ott
Vár rá a halál.
A gúny éles hahotája
Fog köszönteni,
S minden illatos virágról
Elrezzenteni.
S addig szálltok ágról ágra,
Míg a tövisek
Szárnyatokból minden tollat
Ki nem tépdesnek.
S összezúzva, összetépve
Földre hullotok,
S a feledés nehéz lába
Átmegy rajtatok. –
Ne szálljatok a világba,
Ott csak bú talál;
Nálam élet, ott keserű
Szomorú halál!
(Pest, 1856. március 21.)
Forrás: Újnépszabadság
A szerkesztő megjegyzése
És akkor íme, a költőtárs verse, ami talán a legjobban fájt az özvegynek.
Arany János: A honvéd özvegye
Csatába ment az ifju honvéd,
Kemény, véres volt a csata;
Tengernyi néppel küzdve, megtört
A felkelők kicsiny hada;
De megtartá a tért, hol aznap
Élet-halálra ütközött:
Mert ott esett el mind, a téren!…
A honvéd is azok között.
Ottan feküdt a haldoklók közt,
Nehéz két sebbel kebelén;
Két seb… mind a kettő halálos –
Egyik jobb, másik bal felén;
Nyílt, éktelen, mély, iszonyú, de
Már fájdalom nélkül amaz;
A másik, ámbár láthatatlan,
Gyötrőbb… mert a szívben van az!
„Nem volna énnekem siralmas”
Az ifju felnyög, felkiált –
„Rövid éltemre koszorúnak
Föltenni e dicső halált;
S panasz nélkül fetrengenék itt,
Ha eltiport testemen át
Diadalra száguldanának
A harci fújó paripák.
Ha buzgó vérem hullatása
Éretted, óh te drága hon,
Nem esett volna ily hiába…
Múló jegy, összedőlt romon:
Ha áldozat gyanánt esém el,
De nem mint síri áldozat,
Mely vérrel önti bár meg a sírt,
Beléje életet nem ad.
És enyhe voln’ e kő alattam,
Ez a halál-vetette ágy,
Ha láthatnám még egyszer őket –
Kikért ez a szív élni vágy;
Ha végálomba csókolhatná
A hív nő e bágyadt szemet,
Miután egy búcsu pillanattal
Megláttam őt s gyermekemet.
Isten hozzád, lelkem fiacskám,
Bús téli fán kis árva lomb,
Játéka minden förgetegnek,
Mely gyönge ágaidra ront.
Isten veled, hölgy… oh te nem rég
Menyasszony, és már özvegyem:
Mért oly soká nem élek, mint fog
Szerelmem élni szíveden!”
Száll a sóhaj… elhúnyt az ifjú,
Egyedül – annyi nép között!
Bajtársi még látták elesni,
Nem már, midőn elköltözött.
Széles, nehéz, sötét szárnyával,
Mikép egy óriás madár,
Árnyazta bé a vérmezőt egy
Homályos felleg… a halál.
És a feledség, mint sulyos köd,
Borult a völgyre vastagon;
Elkezde a harcos enyészet
Rabolni a halottakon:
Nem ismeri többé meg a nő
Férjét – az apa nem fiát;
Rokonért rokon, mátkáért mátka
A tért hiába futja át.
De a kétértelmű halálnak
A kósza hír is kötve hitt:
Sokáig várta sok beteg szív
A harcból vissza kedvesit.
A honvéd ifju hölgye is várt…
Napról-napra kikérdezett
Minden madárt, minden szellőt, mely
A harcmezőről érkezett.
Minden nap éledt, minden este
Kihalt szivében a remény;
Viselte már a hervatag bút
Arcán – nem még a gyászt mezén;
Majd fölvevé a bánatos mezt
És… arca rózsaszín leve:
Ő is azokhoz lőn hasonló,
Kiknek „szép özvegy” a neve.
Mint a virághoz, mely kitárta
Kelyhét, a méhek és lepék,
Gyülvén hozzája szép imádók,
Kinyílott szívét meglepék;
Azóta szellőt is, madárt is
Még sürgetőbben vallata:
S midőn, amit várt, bizonyos lőn…
Kezet más ifjunak ada.
Feledte a feledhetetlent;
S midőn a nászi vigalom
Beálla, szíve sima volt már,
Mint rég elült ó sírhalom,
Melyen az élők gyönyöréül
Hímes virágos fű terem…
De már alant porában a port
Rég elenyészté a verem.
Víg a menyegző; cseng a jókedv;
Hullámzik a dal és zene;
Sugár gyanánt lejt a menyasszony,
Hódít, varázsol kelleme;
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar:
Benn az öröm jár tölt kehellyel,
A zene szól, a tánc szilaj.
Egyszerre – mint éj a villámtól –
Megnyilatkozik a terem:
Küszöbjén sárga, véres arccal
Megáll a honvéd hirtelen.
A vigadók egymásra néznek,
Rémülve felsikolt a hölgy,
Alatta, mint mélységes örvény,
Indul, forog, süllyed a föld.
„Ne félj, ne rettegj a hivatlan
Vendég miatt, óh szép ara!”
Így búg a honvéd bánatos, de
Komoly, ünnepies szava –
„Ne reszkess a férjtől, ki férjed
Körében ím meglátogat,
Nem fogja visszakövetelni
Sem szívedet, se jobbodat.
Jöttem, hogy, amit sejte a hír,
De nem láttak tanú szemek,
– Amit te hinni úgy siettél –
Halálomról meggyőzzelek.
Igen! mi elváltunk: szabad vagy;
Enyém a sír, tiéd a jog, –
Mert a halottak nem pörölnek,
És én azok közül vagyok.
Eldobtad a tiszteletes gyászt,
Korán vetéd el azt, korán,
Meglehet, e gyász néha-néha
Emlékeztetett volna rám:
És eldobád – hajh, mint csalódtam! –
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod… nevemet.
De nem vádollak… óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt…
És íme most itt van: mit ért!
Élj boldogul… ez könnyü annak,
Ki, mint te, oly hamar feled –
Még egy rövid szó gyermekemről,
Azután, hölgy, Isten veled:
Légy anyja és nem mostohája,
Nehogy eljöjjek egy napon,
És elvezessem kézen fogva
Őt is oda, hol én lakom!…”
Víg a menyegző; cseng a jókedv;
Szól a zene, a tánc szilaj;
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar; –
Mi elrémíté a menyasszonyt,
Nem volt egyéb, mint képzelet,
Mosolygva nyújtja karját táncra…
Aztán feled, feled, feled!
(1850 augusztus)
Megjegyzendő, hogy Arany János 1850 augusztusában írta meg Júliának címezve „A honvéd özvegye” című versét, amelyben új házasságkötése miatt bírálta az asszonyt – a vers azonban csak Júlia halála után, 1888-ban jelent meg.
Petőfi özvegye mindössze 39 évet kapott a sorstól.
