Az Infovilág cikke 2015. augusztus 29-én.
Miután az izraeli titkosszolgálat ötvenöt esztendővel ezelőtt becserkészte, azonosította, elfogta és külön-repülőgéppel, a helyi hatóságok tudta nélkül Argentínából Jeruzsálembe szállította Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführert (alezredest), a német nácipárt prominens tagját, az európai zsidóság haláltáborokba deportálásának legfőbb szervezőjét, a hitleri birodalom fő hóhérát, látványos, hónapokig tartott per után halálra ítélték és elfogatása után két évvel kivégezték. Az Eichmann-per előkészítő szakaszában egy nemzetközi hírű Magyarországon született izraeli orvos tudós, prof. dr. Kulcsár István Slomo (a magyar külpolitikai újságírás jeles művelőjének, a Magyar Rádió többszörös külföldi tudósítójának, Kulcsár Istvánnak az édesapja) pszichiáter szakértőként vett részt.
Kulcsár professzor 1976-ban A gyilkos tesztje címmel összefoglaló tanulmányt írt az Eichmann-nal folytatott, szigorúan szakmai, orvos-szakértői vizsgálatairól, beszélgetéseiről. A dolgozat 1999. tavaszán magyarul is megjelent a Remény című zsidó társadalmi, közéleti, kulturális folyóiratban.
***
A gyilkos tesztje – Eichmannhoz képest de Sade márki galamblelkű kisfiú volt
Dr. Kulcsár István Slomo – lélekelemző, lélekgyógyász – nem mindennapi pályát futott be. Eredetileg szülész-nőgyógyász szakorvos, s a harmincas évektől pszichiáter is. József Attilával – a költő haláláig mély barátságot ápolt. 1942-ben különös könyvet írt, címe: Zsidó gyónás. Mondhatni „tájkép csata előtt”. A könyvet 1990-ben adták ki Budapesten, Körmendi Balázs álnéven (Interart Stúdió). A kötet ma már csak könyvtárakban hozzáférhető. A zsidóság problémáját elemezte benne az antiszemitizmustól erősen fertőzött Magyarországon. Sajnos mi, akik olvassuk e könyvet, tudjuk a történet végét, dr. Kulcsár István legfeljebb sejtette. Rettenetes körülmények között vészelte át a háborút, és 1943-ban szívvel-lélekkel csatlakozott az akkor még illegális cionista mozgalomhoz; a 40-es évek második felében már a Magyar Cionista Szövetség alelnöke volt. 1950-ben sikerült kivándorolnia Izraelbe. Ott fényes pályát futott be. Munkássága csúcsán a Tel Hasomer kórház pszichiátriai osztályát vezette, tanított az egyetemen, neves professzorrá lett. Világhírét az Eichmann-pernek köszönhette. A vádhatóság még a vizsgálat idején lehetségesnek vélte, hogy a náci hóhér elmebetegséget szimulál (de végül is nem tette), ezért még a per előtt dr. Kulcsár István elmeorvos megfigyelése alá helyezte. Megjegyzendő: ha Eichmann elmebetegnek tüntetni fel magát, az elodázta volna a majdani tárgyalást, hiszen közben kellett volna az elmekórtani vizsgálatot elvégezni. Az biztonság kedvéért tehát az ügyészség előre elvégeztette az elmeszakértői vizsgálatot arra az esetre, hogy ha Eichmann, illetve a védelem mégis csak előáll az elmebetegség indokával, azonnal le lehessen tenni a bíróság asztalára a szakértői véleményt.
Dr. Kulcsár többféle teszttel is vizsgálta, s a Szondi-teszt anyagát elküldte magának Szondi Lipótnak, Svájcba. (Kevesen tudják: a Szondi- és a többi teszt értékelését Kulcsár professzor felesége és munkatársa, Shoshanna Kulcsar klinikai pszichológus végezte el.) A pszichológia óriása, Szondi visszaírt, hogy névtelen, úgynevezett „vakteszttel” nem foglalkozik ugyan, de az anyagot átfutotta, és az a tanácsa: nagyon vigyázzanak az illetővel, mert „bűnöző, mértéktelen gyilkos hajlamokkal bír”. Az 1986-ban elhunyt Kulcsár egyik tanulmányát a New York Times is közölte. (Alábbi közleményünket a Mental Health Soc. szakfolyóirat 3. számából (102-113. oldal) fordítottuk. Az írás 1976-ban jelent meg Tel Avivban.)
A cikk de Sade és Eichmann összehasonlítása. Eichmannt kielégíthetetlen gyilkolásvággyal, az empátia és az azonosulás teljes hiányával, elidegenedéssel és elembertelenedéssel, a gyilkolás bürokratikus ügyintézésével jellemezte. De Sade azonban fantáziadús s színészhajlamú is volt egyben, aki agresszivitását különféle erotikus játékok medrébe próbálta terelni, amelyekkel mintegy megoldást sugall az agresszió érzékivé, illetve nemesebbé tételére.
A tragédia emléke, amely a jeruzsálemi tárgyalás idején felelevenedett, mára elhalványult. Az erőszak, a terror és a háborúk pusztulásba taszítják a világot, és a valóságos vérzivatarok mögött, némaságba burkolózva, ott bujkál a gépies és személytelen veszély, amely az emberiség elpusztítására törekszik. A politikusok, a szociológusok, a pszichológusok, a hippik és a terroristák, a szabadságért küzdők és a béke apostolai mind azt kívánják megfejteni, miként lehetne megelőzni a közelgő katasztrófát. A cél elérését különböző módon próbálják véghezvinni:
elemzéseket készítenek, utaznak, sőt időnként még ördögűzéssel is próbálkoznak,
annak érdekében, hogy Földünket megszabadítsák a gonosztól.
A tragédia egyik főszereplője Adolf Eichmann, aki rövid idő leforgása alatt kivívta magának azt a „dicsőséget”, hogy nevét egy napon említsék Néróval, Dzsingisz kánnal, illetve III. Richárddal. Igazság szerint kissé tétovázom és irtózom is attól a gondolattól, hogy ismételten emlékezzem rá, azonban én vagyok az egyedüli pszichiáter, aki valaha is megvizsgálta őt, ezért hát meg kell próbálnom leküzdeni az ellenállásomat annak reményében, hogy támpontot nyújthatok az emberiségre halálosan veszélyes személyek problémájának tisztázásához, s így csatlakozhatom azon tiszteletreméltó társadalomtudósok, szabadságharcosok, politikusok, s mindazok jeles táborához, akik szintén ennek megoldásán fáradoznak.
Annak érdekében, hogy meghatározhassuk a pusztítás, az emberi gonoszság sajátságos jellemzőit, megkísérlem összehasonlítani a főszereplőt – Eichmannt –, akit személyesen is ismertem, gróf Donatien Alphonse François-val – ismertebb nevén de Sade márkival –, akiben az emberi kegyetlenséget szimbolizáló kifejezésnek, a szadizmusnak a névadóját „tisztelhetjük”.
Eichmann élettörténete nem mutat semmilyen sajátságos, patológiai elváltozást előidéző körülményt. Valójában megmagyarázhatatlan, hogy miért vált olyan személlyé, aki a Szondi-tesztben átlagosan hat gyilkos közül ötöt kiválasztott, illetve 19 profil közül tíz alkalommal mutatott rá azon profilokra, amelyek a Káin szindrómát hordozzák.
Eichmann 1906-ban Dél-Németországban, egy tipikus középosztálybeli német család hatodik fiaként látta meg a napvilágot. Apja szigorú, kissé megszállott ember volt, aki gyermekei nevelését és taníttatását teljesen a saját ellenőrzése alá vonta. Eichmann mindössze 13 éves volt, amikor gyenge egészségű édesanyja, hosszabb betegsége után meghalt. Apja újraházasodott, bigottan vallásos nőt vett feleségül. A család 1913-ban Ausztriába költözött. Adolf rossz tanuló és iskolakerülő volt. Általános humán tanulmányait megszakítva, műszaki középiskolába jelentkezett. Iskoláit befejezve ügynökként helyezkedett el a Vákuum Olajipari Társaságnál, s az idő tájt lépett a politikai élet színterére. Elsőként egy ausztriai monarchista szervezetbe lépett be, majd hamarosan a náci párthoz csatlakozott, és visszatért Németországba, ahol megkezdte karrierjét az NSDP-ben. Életének részleteit személyes beszélgetésekből és a börtönben eltöltött időszaka alatt írt emlékirataiból ismerhettük meg.
A vizsgálat eredménye inkább a pszicho-diagnosztikai vizsgálatokon alapszik, mintsem Eichmann saját elbeszélésein. Az ösztöneire a Szondi-teszt alapján derült fény, amelyet maga Szondi elemzett úgy, hogy nem tudta, kinek a tesztjét analizálja. Miután (az akkor is Svájcban élő) Szondi napvilágra hozta eredményeit, kétségek merültek fel azt illetően, hogy vajon Szondi valóban nem volt-e tisztában azzal, hogy Eichmann tesztjét küldtem el neki. Azoknak, akik ismerik a tesztet, ez nem jelent semmilyen különbséget. Az eredmények statisztikai szempontból roppant fontossággal bírnak, mivel Szondi 6000 teszt elemzése után arra az eredményre jutott, hogy egyetlen tesztben sem volt kimutatható oly nagy mértékben a gyilkolásra való hajlam, mint Eichmannéban. Szondi végkövetkeztetése a következő volt: „Ez az ember bűnöző, akiben kielégíthetetlen az ölésvágy.” A későbbiekben még hozzátette: „Egy, a maga nemében páratlan üggyel állunk szemben. A már korábban megjelölt sajátosságok mellett meg kell említeni azt is, hogy a vektor reakciók 88 százalékban antiszociális személyt jeleznek.”
A személyes beszélgetések és más projektív, illetve intelligencia-tesztek eredményei (Wechsler, Bender, Rajzolj-egy-em-bert, Rorschach, T.A.T.) alapján megkísérlem rekonstruálni azt az életelvet, amelyet Eichmann képviselt, azt, hogy miként tudott együtt élni gyilkos ösztöneivel, illetőleg azt, hogy milyen védekező mechanizmusai voltak, s ezek hol buktak meg.
Eichmann a mindennapi életében bürokrata, és személyesen soha nem vett részt az általa elrendelt kivégzéseken. Érzelmi élete meglehetősen sivár volt, azaz emóciói csak nagy ritkán tudtak áthatolni az óvó korlátokon. Előfordult azonban, hogy amikor az ellenállhatatlanul rátörő agresszivitásával kellett szembenéznie, az olyan páni félelemmel töltötte el, hogy szinte letaglózta őt. Nem volt empátiakészsége, s nem volt képes megérteni mások tapasztalatait, érzéseit, csupán cselekedeteiket értelmezte.
A Fejezd-be-a-képet teszt megoldásánál kétszer is a helyes sorrendben állította fel a képeket, azonban a képekből összeálló történetet nem tudta felfogni.
Számára az emberek csupán tárgyak voltak, nem pedig élőlények
Az emberek nem mint szereplők, hanem mint statiszták vettek részt életének pokoli színjátékában. Képtelen volt bármilyen közvetlen személyes kapcsolatot létrehozni, s abba érzelmet vinni.
A szexualitással kapcsolatos beszélgetésnél roppant szégyenlősnek tűnt. Ez volt az első alkalom, amikor nem mutatott hajlandóságot az együttműködésre. A pszicho-diagnosztikai tesztek arra engednek következtetni, hogy Eichmann-nak elfojtott szado-mazochista hajlama volt.
Az intelligenciája jó átlagos volt. Valójában csak a formális észleléssel boldogult, és nehezen fogta fel a dolgok mély és belső értelmét. Stílusa rendkívül száraz és tudálékos volt, amelyet mindennek nevezhetünk, csak természetesnek nem. Szavakat és nem fogalmakat használt az érzelmek közlésére, illetve kifejezésére.
Műveletlen volt, szinte semmit nem olvasott, kivéve a párttal kapcsolatos olvasnivalókat. Nem járt színházba, s bár tudott hegedülni, soha nem ment el egyetlenegy koncertre, sem pedig operaelőadásra.
Sajátos életfilozófiával rendelkezett. Egyéni világa embertelen, biológiailag tökéletes és alapjaiban mechanikus volt. Egy alkalommal azt mondta nekem: „Halál pedig nem létezik, csak élet. Mikor személyem megszűnik emberi formában létezni, akkor más és más szerves, illetve szervetlen alakban fogok újjászületni. A lélek egyfajta közvetítőrendszer, amely a mágneses mezőhöz kapcsolódik, s amelynek központja valahol az agyban található.”
Szerinte a tárgyak mechanikus létét egy személytelen, gépies isten irányítja. Eichmann olyan sajátságos és triviálisnak tűnő, megmásíthatatlan sorsot épített fel maga köré, amely hite szerint mindenfajta felelősség alól felmentette őt.
Életfilozófiája mintegy tükörképe volt saját elembertelenedett élettapasztalatának
Ugyanez a vonás volt tapasztalható a stílusában, a tesztjeiben adott válaszaiban, a kifejezéseiben és magyarázataiban.
Eszményének legcsiszoltabb formája a Birodalomról alkotott felfogásában mutatkozik meg: „A Birodalom nemcsak gyakorlati, de eszményi értelemben is a rendületlenséget, az alkalmazkodást és a szétzülleszthetetlenséget jelenti.”
***
Az elmúlt két évszázad folyamán csupán néhány személyről vitatkoztak oly hevesen és ellentmondóan, mint „divin Marquis-ról”. Restif de la Bretonne Gorer szerint „szörnyeteg szerzőnek” titulálta őt. Krafft-Ebing pedig de Sade nevével illette a perverz kegyetlenség klasszikus példáit. G. Apollinaire „l’esprit le plus libre quit ait encore existé”-nek (a létezett legszabadabb szellemnek) nevezte, Baudelaire pedig „l’homme naturel”-nek (természetes embernek). A fiatalkorára vonatkozó ismeretek hiányosak, és nem is különösebben említésre méltóak.
Donatien Alphonse François de Sade 1740-ben született egy francia arisztokrata család sarjaként. Szülei vajmi keveset törődtek vele, nevelését különböző házitanítók vállalták át. A hétéves háború idején, amikor még csak tizennégy éves, már a francia lovashadseregben szolgált. 1763-ban rangon aluli házasságot kötött M. de Montreuil lányával, egy kemény, ambiciózus nővel és szigorú anyával. Még ugyanabban az évben bebörtönözték nyilvános házakban történt furcsa kicsapongásai miatt. 1764-ben Párizs rendőrfelügyelője mindenféle magyarázat nélkül azt tanácsolta a nyilvánosházat vezető madame-nak, hogy ne bocsásson de Sade márki rendelkezésére lányokat. Ennek ellenére de Sade folytatta provokatív és kicsapongó életmódját, s így mind több és több időt töltött börtönben, míg végül száműzték Párizsból. Sógornőjével együtt szökött meg, majd több nővel is viszonya volt. 1768-ban neve ismertté vált a hírhedt Rose Kailair-ügyben, amikor is azzal vádolták meg, hogy megkorbácsolta és bántalmazta a nőt. 1772-ben ismételten sor került egy gyalázatos esetre. Két prostituáltnak ánizst és kőrisbogárból nyert izgatószert (cantharis) adott, akik mérgezés vádjával feljelentették őt. Távollétében tettéért halálra ítélték, de ő megszökött a büntetés elől.
A börtönben eltöltött idő alatt feléledt benne a szunnyadó író. Legtöbb írását azonban a hatóságok és az anyósa ügyintézője elpusztították. 1789-ben a charentoni elmegyógyintézetbe zárták. A börtönbüntetések közti időszakok alatt adta ki műveit. A forradalom idején különböző pozíciókat töltött be, s forradalmi pamfleteket írogatott, de 1792-re megcsömörlött a forradalomtól.
A terror idején a nagyfokú mészárlás láttán egyre inkább eluralkodott rajta az undor. 1793 decemberében a községtanács rendőrsége letartóztatta őt „mérséklődés”, tehát a forradalomtól való eltávolodás gyanújával, s ismét megkezdhette az évekig tartó börtönbüntetését. Szabadlábra helyezése után sokáig nyomorúságban élt, s névtelenül írt pamfletekben Bonapartét, illetve Josephine-t támadta.
1803-ban ismételten Charentonba, az elmegyógyintézetbe került, ahol ekképpen diagnosztizálták:
„megrögzött ember, aki a szexuális visszafejlődés örökös állapotában van”.
A kórházban színielőadásokat szervezett, és a felső tízezer körében elegáns divattá vált de Sade „színházát” látogatni. 1808- ban az elmegyógyintézet főorvosa, Roger Collard javasolta a de Sade-féle drámai társulat megszüntetését, mivel úgy vélte, hogy ez „rossz hatással van a betegekre”. 1830-ban a minisztérium be is tiltotta de Sade összes színházi bemutatóját. De Sade szenvedése Charentonban ért véget 1814-ben. Testét 1830-ban exhumálták, és a frenológusok megvizsgálták a koponyáját.
Hogy mik is voltak az igazi bűntettek de Sade életében? Azokban az időkben a prostituáltak megkorbácsolása hozzátartozott az arisztokrácia ízlésvilágához, és de Sade-nál akadtak még híresebb korbácsolók is. A Rose Kailair-féle ügy két hisztérikus nő vallomásán alapult. A „mérgezett édesség esete” csupán a nemi vágyat növelő szerekkel kapcsolatos ízléstelen tréfa volt.
De Sade-ot valójában a fantáziája, az életfilozófiája miatt üldözték, valamint azért, mert megmakacsolta magát, s ezt műveiben, a nyilvános és magánelőadásain, a szexualitást a középpontba állító darabjain keresztül be is mutatta. Kortársai körében makacs nonkonformizmusa miatt szerzett magának ellenségeket, és emiatt vált neve a gonosz szimbólumává a német professzorok és szexológusok ítéletében.
A szadizmus jelenlegi jelentése de Sade márki képzelőerejének csupán egyetlen vonását tükrözi. Prózai műveiben a szexuális perverzió teljes listája megtalálható: vérfertőzés, bujaság, gyilkosság, kínzás, szodómia, állatiasság, kannibalizmus, erkölcsi fájdalom okozása, gyújtogatás, amely szexuális őrjöngéshez vezet, a szexuális és paraszexuális játékok egyidejű kombinációja. A „devianciáival” párhuzamosan de Sade több szerelmi viszonyt is folytatott. Élete utolsó éveiben hűséges és bensőséges kapcsolata volt Madame Quesnet-vel, akit ekképp jellemzett de Sade: „ő angyal, kit az ég küldött nekem”. Vincennes börtönéből küldött levelében Lauráról szóló látomásában a nőt Petrarca szerelméhez hasonlítja, az igaz szerelem örökké tartó eszményének, aki megvigasztalja őt nyomorúságában.
De Sade erotikus és eroticizált irányzatai közül az egyik, amely inkább az életében, mintsem az írásaiban tűnt fel, az állandó nyilvánosságot keresés volt. A bujaság, amelyet a karakterei élvezetében fejezett ki, nem volt valóban az, csak a nézők egy része vélte úgy. De Sade Juliette c. darabjában Minsky, a rejtélyes szörny személyesíti meg de Sade én-ideálját, ad absurdum. Minsky meghívja Juliette társait a félelmet felkorbácsoló titokzatos kastélyába, de nem azért, hogy megölje és megegye őket, mint ezt általában tenni szokta a többi utazóval, hanem azért, hogy kiszolgálják őt szadista élvezkedéseiben.
De Sade fantáziája, művei és tettei folyamatos kísérletezések azon érzelmekkel, amelyek a szexből származnak. A hatása mindig drámai, túlzott és pattanásig feszíti az idegeket. A cselekmény a képtelenségig felfokozott, amely végül is szexuális végpontban és katarzisban csúcsosodik ki, a szó legszorosabb értelmében. De Sade művei nemcsak tartalmukban, de hatásukban is szexuális jellegűek.
Érdekes végigkövetnünk de Sade színdarabjaiban a saját életében való mániákus elmélyedést. Színdarabíróként, rendezőként, producerként és életének nyomorúságos periódusában egyszerű kulisszatologatóként is működött. Sikeres íróként sem tartózkodott attól, hogy saját színdarabjait színre vigye. Kastélyában sokszor rendezett színielőadásokat a szomszédos nemesek számára, majd Charentonban, amikor végre elnyerte a hőn áhított elismerést, az elmegyógyintézet egyik orvosa feljelentette őt.
A kastélyában és a bordélyházakban előadott erotikus színdarabjai nem voltak egyebek, mint drámák! Gorer, aki a szadizmus lényegét abban látja, hogy az egyik ember saját akaratát átviszi másokra, úgy véli, hogy a szadizmus és a színház között ilyen jellegű összefüggés van, hiszen a drámaíró megpróbálja befolyásolni a közönségét.
Mind a szadizmus, mind a dráma az érzelmekkel való kísérletezés kifejezése
De Sade felfogása szerint sokkal izgalmasabb hallgatni a történetet, mint részt venni abban, és a „Les 120 Journées de Sodome” című darabjában „színésznőnek” titulálja azt a négy nőt, akik szexuális tapasztalataikat megosztják a közönséggel.
De Sade színdarabjai, amelyek Párizs bordélyházaiból indultak ki, és Charenton falai közt értek révbe, élete folyamatos pszichodrámáinak tűnnek. A sajátos commedia dell’ arte improvizációival mintegy közömbösítette és mederbe terelte az erősen romboló impulzusokat, a forgatókönyvet, amely az öröklött vagy tanult beállítottságán alapult. Fontos megjegyeznünk azt is, hogy mennyire ellentétben álltak egymással a politikai és filozófiai írásai, cselekedetei, valamint az erotikus képzelgései. Egész életében ellenezte a halálbüntetést és a törvény elnyomását. A forradalom idején alkalma lett volna arra, hogy bosszút álljon legnagyobb ellenségein. „Csak egy szavamba telne, s elvesznének, de én inkább a békét választom.” De Sade-ot „mérsékelt” álláspontjáért halálra ítélték, s csak a bürokratizmus hibájából menekült meg a guillotine-tól.
Abban az időben, amikor az államot és a társadalmat a legmagasabb rendű értékként tisztelték, de Sade megmaradt a természet fanatikus rajongójának, s erotikus és személyes különcködéseit ezzel indokolta.
Összegezve a két vizsgált ember személyes jellemzőit, nyolc csoportba sorolhatjuk őket:
Az összehasonlítás kapcsán felmerül néhány filozófiai probléma. Vajon a kegyetlenség mélyen az emberi természetben gyökerezik-e, avagy csupán reakció a frusztrációra, esetleg egyszerűen társadalmi termék. Ha az emberi természetben keresendő, akkor vajon javítható-e? Felválthatja-e az eichmannizmus a szadizmust, mintegy helyettesítve azt?
Nem kívánok belemenni semmiféle filozófiai és erkölcsi értekezésbe, hanem megpróbálom bejárni azt az utat, amely a végkövetkeztetéshez vezet. Elképzelhető, hogy ez a végkövetkeztetés kiűzheti a gonoszt Belzebubból, s ez a Belzebub lecsillapodottnak, kulturáltnak, szórakoztató öreg ördögnek bizonyulhat majd, mint akit a színházakból ismerhettünk meg. Freudot idézném itt: „Valójában azt lehetne mondani, hogy a szadizmus, amelyet az énből kényszerítettek ki, rámutatott a szexuális ösztönök érzéki összetevőinek szempontjára, amelyek aztán így érnek célba.
Mint már ismeretes előttünk, de Sade filozófiája az erotikával átitatott kegyetlenségről szól, így nem lepődhetünk meg azon, ha írásaiban olyan praktikus megoldásokkal találkozunk, hogy miként lehet átültetni az erőszakot érzékiséggé.
Gorer, aki egyike a de Sade-ot legalaposabban ismerő tudósoknak, rámutat arra, hogy de Sade önző és zsarnok volt „főként akkor, amikor megfosztották őt a közvetlen kielégüléstől… mely a legveszélyesebb az összes antiszociális erő közül”, és ezért ajánlotta azt, hogy ezeket játékos és erotikus tevékenységekbe tereljék. De Sade úgy vélte, hogy a nők kegyetlenebbek a férfiaknál, s ezért javasolta azt, hogy korbácsolják őket. „A társadalomnak – írja – csak hasznára válik a nők kegyetlenségének megzabolázása, mivel ha a megszokott módon nem képesek bántani, akkor keresnek egy másikat, mérgükkel elárasztják a társadalmat, és romlásba döntik férjeiket, családjaikat.”
Ezenkívül különböző sportok alkalmazását javasolja. „Ki tudja – kérdezi –, mi történik, ha ezen javallatok ellenére sem tudjuk megoldani a titokzatos bűntettek eredetét?”
E megoldások, Szondi szerint, még ha nem is hangzanak túlságosan magasztosnak, az ösztönök egyfajta „szocializációjára” utalnak. Ez merőben ismeretlen összefüggés Eichmann számára.
De Sade „La philosophic dans le boudoire” (Filozófia a budoárban) című művében a szóban forgó problémákra praktikus megoldásokat javasol. Olyan speciális bordélyházak létrehozását ajánlja, ahol – védett környezetben – mindenki előadhatja kegyetlen vágyait pszichodráma keretében a prostituáltakkal, akik mintegy mellék-énként szerepelnének benne.
Bárki, aki kíváncsi és van ideje effajta kutatásra, számtalan példát találhat de Sade munkáiban az olyan típusú szerepjátékokra, amelyek magukba foglalják a védett szerepjátszás és az antiszociális erők megelőzését. Nemcsak írásaiban, de saját magánéletében is törekedett arra, hogy kiűzze azokból az antiszociális ösztönöket, és ezen erők a színházban való levezetésének megszállottja volt.
Két évszázadnyi távolságból és pszichológiai ismeretekkel, illetve történelmi rálátással felvértezve kövessük végig de Sade nyomdokait, és keressünk megoldásokat a pusztítás megakadályozására a drámák segítségével.
A modern elmélet értelmében a dráma a kultuszból eredeztethető, azaz a mítosz megszemélyesítése. Az eredeti görög dráma a következőket tartalmazta: vérfertőzés, gyilkosság és bűntudat, büntetés, áldozatbemutatás. Nem nehéz felismerni az antik tragédiában a totemizmusra utaló jeleket.
Az emberi érzelmek és vágyak azonosultak a végzettel
A közönség eredetileg szó szerint is részt vett a darabban, később már csak azonosulással tette meg ugyanezt. Átélték az erőszakot, a szenvedést, a bűntudatot és a büntetést, majd a katarzisban találtak rá a megoldásra. A XIII. századtól kezdve a passiójáték váltotta fel a pogány drámát. A katolikus egyház kezdeményezte e darabok széleskörű elterjesztését, s ez a későbbiekben a világiak körében is elterjedt, sőt néhány helyen még ma is játszanak különböző passiójátékokat. A passió szó erdetileg Jézus szenvedését jelentette, majd később a szót a görög filozófiai kifejezés, a pathos értelmében használták. A szó a modem használatban erős és féktelen érzelmeket jelent. Ha az ember nem keresztény hitben és hagyomány szerint nevelkedett, amikor átlépi egy katolikus templom küszöbét, rögtön mellbe vágja a falakon, illetve a szobrokon látható kegyetlenség és szenvedés roppant erejű ábrázolása. Úgy tűnik, mintha a művész mély lelki felindultságából erednének e művek, de gondoljunk arra, hogy abban az időben a művészek nem egyéniségekként, hanem a templom megbízottjaiként s annak elvárásai szerint alkottak. Minthogy a katolikus egyház volt az egyike a kor legsikeresebb tanítóinak, az atyák nagyon jól tudták, hogy miért rendelték el a fent említett megjelenítéseket. Céljuk valószínűleg az volt, hogy lecsillapítsák a középkori ember agresszív ösztöneit azáltal, hogy különféle ábrázolásokban bemutatták nekik a szenvedést, hogy átérezhessék azt. A szentek élete a mártírságot és a szenvedést példázza, bár e motívumok már a közel-keleti Adonisz és Ozírisz kultuszokban is megtalálhatóak voltak.
Röviden: minden korszakban megtalálható a szenvedély dramatizálása, ami az emberi ösztönök megszelídítését szolgáló eszköz. A Hamlet által rendezett pszichodrámát, amelyet a királyi pár jelenlétében adtak elő, a gyilkosság előtt kellett volna bemutatni, hiszen akkor a gyilkosság nem következett volna be.
„Zsarnoki, hirtelen haragú, ingerlékeny, mindenben különc, kicsapongó fantáziájú, amelyhez fogható eddig nem létezett” – e szavakkal illeti önmagát de Sade. Ez minden bizonnyal egy szenvedélyes ember leírása. Életének színjátékai arra szolgáltak, hogy szenvedélyeit csillapítsák.
Most, hogy az „eszmét következetesen végigkövettük”, meglehetősen furcsa eredményre juthattunk: ahhoz, hogy mérsékeljük az emberi agresszivitást, mégis szólnunk kell az úgynevezett neo-szadizmusról, mégpedig azt az utat követve, amelyet Freud már 1905-ben javasolt, és amely egyik alapeszméjévé nőtte ki magát a „Das Ich und das Es” című művében. A nyugati civilizációkban, különösen az Egyesült Államokban, ennek hiánya egyre jobban érződik. Gyakran eltúlzott kísérleteket folytatnak a szenvedély fékezése érdekében, ilyen például az érzékenységi tréning, az ütköztető csoportok, T-csoportok – amelyek időnként meghökkentik a konzervatívabb európai ízlést –, s amelyek bizonyítják az amerikaiak érzelmi szegénységét. Az ellen-kultúra irányzatai, mint például a pop-kultúra, feltételezhetően szintén a szenvedély kordában tartását szolgálja. Az ütköztető csoportokban résztvevők arca – a naplófeljegyzések szerint – és a popénekes eltorzult mimikája időnként valamely vallási fanatikus eksztatikus arckifejezésére emlékeztet.
Mint már feljebb említettem, a de Sade-izmus elengedhetetlen feltétele az empátia, és ez drámai ellentéte az eichmanniz- musnak. Az „empátia” fogalma Vichser szerint eredendően esztétikus tapasztalatra utal, de a szó a pszichológiába más értelemmel került be. A neo-szadizmus pontosabban körülhatárolt feladatát az azonosulásra neveléssel, tanítással határozza meg. Bár én személy szerint nem szeretem a „tanítás” szót használni abban az esetben, amikor emberi jellemformálásról beszélünk, mégis ezt a fogalmat kell alkalmaznom, hogy hangsúlyozzam, nem az Üdvhadsereg megközelítési formájáról van szó, hanem olyan módszerekről, amelyek inkább hasonlítanak a kosárlabda edzésekhez, mint a matematikai gyakorlatokhoz.
A Biblia örök életre szóló példát nyújt e megközelítéshez: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad”. Abból a logikus és racionális szövegkörnyezetből, ahol e mondat megjelenik, világosan kitűnik, hogy ez a parancs nem érzelgős kérés, hanem a társadalmi törvények helytálló kifejezése. Ugyanez az értelme annak a törvénynek, amely az idegenekkel kapcsolatos toleranciára utal:
„Nektek, kik magatok is idegenek voltatok Egyiptom földjén”
Ezt a fajta azonosulást, amelyet embertársai iránt érez az ember, Eichmann, illetve az Eichmannhoz hasonlók sohasem érthetik meg.
Annak érdekében, hogy az azonosulást fejleszthessük, elsőként tisztáznunk kell a következőket:
(1) Azonosulás – kivel?
(2) Hogyan fejleszthető?
Az első kérdés azért merül fel, mert egyfelől a nyugati kultúrákban elég szegényes az azonosulási készség, másfelől a kisebbségeknél az azonosulás iránti igény sokszor túlzott mértékben jelentkezik, akár vallási, politikai, társadalmi, faji, etnikai vagy bármely más értelemben. A szocialista országokban, ahogy ezt Bronfenbrenner írja, az azonosulás tárgya egy kisebb csoportból indult ki, és haladt egy szélesebb réteg felé, az elvont társadalom irányába. Véleményem szerint azonban ez az elmélet nem illik a nyugati típusú életstílushoz, különösen nem az ideális amerikai neveléshez, amelyet Dewey vezetett be. A nyugati világ emberei egészen a múlt századig a Biblia tanítása szerint nőttek fel, valamint a Biblia által sugallt egyéni felelősség szellemében. A nyugati ember az egyéniséget veszi alapul, gyakran akár túlzásokba is esve, és eközben elfeledkezik arról a parancsolatról, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.
A nyugati típusú azonosulás egy embertárssal való azonosulást jelent, de ez a többivel való azonosuláshoz kell, hogy vezessen, s végső soron az egész Emberiséggel való azonosuláshoz.
Hogyan érhetjük el az azonosulást? Ez jó kérdés az oktatók, a pszichológusok, a társadalomtudósok számára. Egyik elmélet értelmében a megoldás tényleg lehet valamiféle új típusú passiójáték, vagy akár új szellemű iskolai drámák megjelenése is. Moreno fejében született meg a gondolat már az I. világháború pusztítása idején, amikor Bécsben az akaratos gyerekek kezelésével kapcsolatos elméleten dolgozott, hogy a nemzetközi konfliktusok egyetlen megoldási lehetősége a pszichodráma, és elég bátor volt ahhoz, hogy ezzel elő is hozakodjon. A modem színház szintén megpróbálja előadásait kivinni az utcára és bevonni a közönséget a darab történetébe. Az agresszivitás levezetésére sok kísérletet folytatnak tudományos kereteken kívül is.
A „divin Marquis” filozófiájának értelmezése egyike a lehetséges válaszoknak ra a kérdésre, amelyet Eichmann Obersturmbannführer tömeggyilkos birodalmi tisztviselő tett fel az emberiségnek. Talán még nem késő erre válaszolni.
Ugyancsak a Remény című folyóiratban (3. évfolyam, 4. szám) jelent meg egy másik tanulmány, szintén Eichmannról, szorosan kapcsolódva Kulcsár professzor dolgozatához. Címe: A gyilkos elme, szerzője Michael Selzer (tessék kattintani!). Ajánljuk a hazai mozikban most látható Eichmann Show című brit dráma reménybeli nézőinek elolvasásra – a film helyes értelmezéséhez mindenképpen szerfölött hasznos.
***
A szerkesztő megjegyzése
Kulcsár István, 1906-ig Krausz (Budapest, 1901. szeptember 19. – Tel-Aviv, 1986. június 12.) orvos, nőgyógyász, pszichiáter, individuálpszichológus, Kulcsár István (1932 –) író, újságíró apja.
Kulcsár (Krausz) Miksa (1872–1922) szabómester és Blau Gizella (1880–?) fia. Anyai nagyapja Blau Soma körmendi tanító volt. A numerus clausus miatt tizenkilenc éves korában kikeresztelkedett, de így sem került ki a törvény hatálya alól, és nem jutott be azonnal az egyetemre. Egy évig az Állatorvosi Főiskolán tanult, majd a pécsi Erzsébet Tudományegyetem orvosi karának hallgatója lett. 1926-ban szerezte meg orvosi oklevelét, de már egyetemi évei idején a patológiai és a pediátriai intézet laboratóriumaiban dolgozott. 1926 és 1938 között az újpesti szülőotthon nőgyógyásza volt.
Már fiatal orvosként is folytatott magánpraxist, ahol elsősorban pszichiátriai kezelést, illetve Individuálpszichológiai tanácsadást végzett, majd analitikus gyakorlatot folytatott. Ferenczi Sándor barátja és tanítványa volt. A mélylélektan híve volt, „adlerista”, megkísérelte Freud elméletét összeegyeztetni a marxizmussal. Az 1930-as évek elejétől aktív tagja volt a Magyar Individuálpszichológiai Egyesületnek is, titkárának is megválasztották, illetve gyakran tartott előadásokat. Több tanulmányt, könyvet írt az individuálpszichológia témakörében, 1933-ban jelentette meg Alfred Adler Menschenkenntnis című művét magyarul. 1934–1936-ban Székely Bélával együtt szerkesztette az Emberismeret című pszichológiai folyóiratot. 1932-től a Pannónia utca 19. szám alatti lakásában rendelt és hozzá járt többek között Karinthy Frigyes második felesége, Böhm Aranka is pszichoanalízisre. 1934-ben a neurológia és pszichiátria szakorvosa lett.
Az illegális kommunista párt aktív szimpatizánsa volt (a háború után a párthoz is csatlakozott). Az 1930-as években közeli barátságot ápolt József Attilával, akinek Lebukott című versének gépiratát megtalálták egy házkutatás során íróasztala fiókjában. Néhány hónappal később perbe fogták, de a bíróság bizonyítékok hiányában felmentette. 1938 és 1944 között a Szent János Kórház ideg- és elmeosztályán működött. Először tudományos asszisztensként alkalmazták, de részt vett a klinikai munkában is: ő végezte az ambuláns idegvizsgálatokat is. Később önálló osztályvezetésre is lehetősége nyílt.
A második világháború alatt először katonának hívták be, azonban származása kitudódott, és munkaszolgálatos lett. Egy munkatáborban kezdte írni Körmendi Balázs álnéven Zsidó gyónás című művét, amelyet végül évtizedekkel később adtak ki. A háború végét és a nyilas terrort hamis papírokkal élte túl.
1945-től 1948-ig a Deportáltak Gondozó Bizottságának (DEGOB) kórházában dolgozott főorvosként, 1948-tól 1950-ig pedig az Újpesti rendelőintézet orvosa volt. A háború után visszatért zsidó gyökereihez és a magyarországi cionista mozgalom egyik vezetője lett. A Magyar Cionista Szövetség alelnökévé választották. 1950-ben feleségével és fiával kivándorolt Izraelbe, ahol 1951-ben kinevezték az újonnan létesült akkói elmegyógyintézet élére. 1956–1957-ben Angliában, Hollandiában és Svájcban tehetett tanulmányutat egy egészségügyi ösztöndíjnak köszönhetően. Utazása során előadást tartott a Zürichben megrendezett II. Nemzetközi Pszichiátriai Kongresszuson. 1959-ban kinevezték a Tel HaShomer-i Sheba kórház pszichiátriai osztályának igazgatójává. Az intézmény a Tel-Aviv-i orvosegyetem kiképző kórházaként működött. 1969-től a Tel-Aviv-i Egyetem pszichiátriai tanszékének professzora lett 1971-es nyugdíjba vonulásáig, azonban továbbra is bejárt a kórházba és folytatta rendelői munkáját.
1961-ben felkérték, hogy végezze el az egy évvel korábban Argentínában elfogott Adolf Eichmann háborús bűnös pszichológiai vizsgálatát. Öt évvel később harmadik feleségével, Shoshanna Kulcsar klinikai pszichológussal és Szondi Lipóttal részletesen beszámoltak a vizsgálat eredményéről az Eichman in the Third Reich in Crime, Law, and Corrections című írásukban. 1965-ben jelent meg a The Psychopathology of Adolf Hitler című tanulmánya az Excerpta Medica Interna 117. számában.
