A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2008-ban, dr. Nagy Lajos kezdeményezésére Életünk kórtörténete címmel kollektív emlékező kötetet jelentetett meg, amelyben a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1956-59-ben járt hallgatói felidézték az egyetemi évek történéseit, köztük 1956-os személyes emlékeiket. A kötetben szereplő vallomásokból tallóztunk – dr. Nagy Lajos és D. Nagy Katalin szövegei alapján – az idei ötvenhatos évforduló alkalmából.
Dr. Nagy Lajos: Éltünk a biztatással és kipakoltunk…
… 1956 ősze: Én negyedéves voltam. Magyarországon – de nálunk is – szinte forrott a levegő…
Alig kezdődött meg az egyetem, valamikor október első napjaiban, új egyetemi IMSZ-választásra került sor. A függetlenített titkár Dali Sándor személyében megvolt, csak a bizottságot kellett hozzá megválasztani, és persze formailag őt is. Minden évfolyam bizonyos számú delegátussal képviseltette magát, a IV. évről én is ezek között szerepeltem. Valamiért nem az egyetem épületében szervezték meg ezt a választást, hanem a Főtérről nyíló Mészáros-közben lévő Egészségügyi Nevelési Házban, ami nagyon közel volt a Kultúrpalotához, s mivel a gyűlés 4 órakor kezdődött, a várakozási időt a könyvtárban az Irodalmi Újság olvasásával töltöttem el, amelyikben ekkor már egyre radikálisabb cikkek jelentek meg…
Dali Sándor elmondása szerint a választást megelőzően összeültek a „Minoriták” bentlakásában egy páran az „ellenzéki diákok”, köztük Toró Árpád, Gergely Tibor és mások, és „kiválogatták”, hogy kik legyenek az IMSZ-bizottság új vezetői. „Mi a garancia, hogy ez így lesz” – kérdezte Gergely Tibor. „Az, hogy te leszel a jelölőbizottság elnöke, te fogsz javasolni” – felelte Dali. Ekkor kerültem én is, a felettem járó Ferencz Ernővel és másokkal együtt, e párját ritkító jelölőlistára, hiszen eddig a városi pártbizottság – valószínű a szekuval együtt – döntött a vezetőkről.
Úgy látszik, a hatalom ezt már nem merte megakadályozni, mert elég feszült volt a hangulat a diákság körében, amit fokozott az augusztusi diák-tapasztalatcsere, amelynek során pesti diákok látogattak el hozzánk, és tőlünk 25 tagú diákcsoport ment a magyarországi diákközpontokba, Budapestre, Szegedre és talán Debrecenbe. Ezek már találkoztak az ottani revendikatív hangulattal, és hazatérve terjesztették. Nekem nem volt kapcsolatom az ide látogatókkal és tapasztalatcserén sem voltam, mert akkor mi éppen katonák voltunk. Azt hiszem a IV. évet végzettek vettek részt ezen, és ekkor „radikalizálódott” Piros Ferenc évfolyamtitkár is…
A mi évfolyamunkról Dósa Endre ment meglátogatni a Szegeden dolgozó orvosprofesszor nagybátyját, és egy évfolyamgyűlés után, közkívánatra beszámolt az ott tapasztaltakról.
A diákkövetelések elsősorban a körül forogtak, hogy kell-e a marxizmus-leninizmust és az orosz nyelvet tanulni, továbbá, hogy adják meg a doktori címet és hozzá illő diplomát. Ez persze nagy óvatosságra késztette a párt és az igazgatás embereit, bár nyíltan – félve a konfrontációtól – nem léptek fel, sőt zöld utat engedtek a szokványostól eltérő vezetőségi választásnak is. Úgy vélem, hogy maguk a kiküldött elvtársak sem láttak tisztán, nem tudták, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek. Az addigi szigorúság helyett arra biztattak, hogy „csak bátran elvtársak, mondják el a sérelmeiket, tárják fel a hibákat”, A tartományi Pártbizottságot egy kedvesen mosolygó elvtárs – talán Valter elvtárs –, a tartományi IMSZ-bizottságot, már nem emlékszem, ki képviselte. Az egyetemet Horváth Miklós professzor, egyetemi pártitkár, Dali Sándor IMSZ-titkár és még mások képviselték. Mi éltünk is a biztatással, és abban a naiv hitben, hogy „ha sokan akarjuk, a világ megváltozik” – ahogy Szabó Lőrinc írta – hát kipakoltunk. A hangot az udvarhelyi VI. éves eminens tanuló, Toró Árpád ütötte le elsőként felszólalva. Már a megszólítás is eltért az eddig megszokott „Kedves elvtársak”-tól, hiszen úgy kezdte, hogy „Kedves barátaim”. Aztán elmondta, hogy ők most végeznek, és a búcsú alkalmával olyan feladatokra hívja fel az itt maradó alsóbb évesek figyelmét, amit nekik kellett volna elvégezniük, de a körülmények nem engedték. A mostani helyzetben talán lehető lesz ezeket elvégezni, és kéri az ott maradtakat, addig ne nyugodjanak, amíg nem teszik vissza a vár oldalán meglévő talapzatra Kőrösi Csorna Sándor szobrát, amíg a volt Református Kollégium homlokzatáról le nem veszik Rángecz József (Josif Ranghet „munkásmozgalmi harcos”) nevét, s helyére nem kerül a világon ismert Bolyai név. Arra is vigyázzatok – mondotta –, hogy tegyétek rendbe a gyommal benőtt Bolyaiak sírját, hogy lássa a világ, kik vagyunk, és mit keresünk e földön. „Végezetül arra kérlek titeket, hogy minden időben és minden körülmények között maradjon meg mindenki annak, aminek az anyja szülte: embernek s magyarnak.”
Ezen a kezdésen felbuzdulva, volt olyan, mint a III. éves László Ildikó, aki a trianoni döntés igazságtalanságáról beszélt, vagy Kiss András azt sérelmezte, miért csak nekünk kell tanulnunk Ion Păun-Pincioról, míg a román diákok még Petőfiről, vagy Adyról sem tudnak semmit.
Ehhez hasonló felszólalások hangzottak el tucatjával, amire az elvtársak csak mind bólogattak, mosolyogtak, ma sem tudom eldönteni, hogy meggyőződésből – valahol bennük is mocorogni kezdett a magyarságuk –, vagy nem tudták két héttel a magyar forradalom kitörése előtt, hogy mi is a teendő.
Én is elég „hosszú lére” engedett szöveget eresztettem meg, elsősorban az egyetem vezetőségét vádolva, hogy miért adták el az egyetemisták által ezelőtt öt évvel készített téglát, amelyből bentlakást kellett volna építeni. Nincs megfelelő tanulóhelyiség, nincs egy klubhelyiségük a diákoknak, ahol szabadidő-programokat lehetne szervezni. Nincs rádió, nincs pingpongasztal. Kifogásoltam a menzán eltöltött időveszteséget és az ételek minőségét, hiszen hetente háromszor már puliszkát is felszolgáltak. A reggeli híg feketekávé lötty, és a vegyes íz nem akart lekerülni a menüről. (…)
A mentalitásomat befolyásolta a szülőfalumban tapasztalt erőszakos kollektivizálás, becsületes emberek meghurcolása, bebörtönzése, köztük a 73 éves – hozzánk közel lakó – Szenner János 15 holdas öregemberé, aki fiatalon tüdőbetegségben szenvedett, abbahagyta a tanulást, és feleségével együtt, a feles művelésbe kiadott földek jövedelméből élte egyszerű életét. A feles földművelést megtiltották, s mert Szenner János nem tudta megművelni a földjét, hiszen soha egy borjúfarka sem volt, két vagy három évre bebörtönözték. Engem nagyon megrázott, mert nagyon szerettem őket, hiszen gyermekkoromban Szenner néni sohasem felejtett el nekem egy galamb formájú kis cipót sütni.
Megrázóak voltak az Irodalmi Újságban olvasott írások és versek is.
Azt is meg kell említenem, hogy egyes tanárokat is „megfertőzött 1956 szelleme”, úgyannyira, hogy az én kedves szakszervezeti elnököm, Horváth Miklós, a közegészségtan tanszék vezetője – ekkor már párttitkár – ilyeneket mondott a szeptemberben tartott előadásán: „Kérem, maguk fiatalok. Hát háborodjanak fel, kérem! A mi időnkben kutyabőrös diplomát adtak. Mi az, amit maguknak adnak? Egy sofőrkönyv! Hát maguk fiatalok. Maguk kell, hogy megszabják, hogy mit játsszon a Székely Színház, hogy mit tűzzön műsorára a Filharmónia! Hát háborodjanak fel, kérem! De ne csak a diplomáért, hanem azért is, hogy egy kiló lisztet négyfelé mérnek, s mikor otthon megmérjük, csak 80 deka, hogy a konzervdobozra – nagy betűkkel – fel van írva, hogy Carne de porc (disznóhús) s alatta kicsi betűkkel, hogy cu fasole (babbal), s mikor otthon kibontjuk, fuszulyka az egész.”
Na hát mi is felháborodtunk, azon az IMSZ választási gyűlésen, ki ezért, ki azért, de azt hiszem, bátran állíthatom, hogy Marosvásárhelyen a szocializmus éveiben sem azelőtt, sem azután nem volt még egy olyan szabad és lelkes gyűlés, mint amilyen az volt. Nem előzőleg kijelölt diákokat választottak meg, hanem spontán jelölték a diákok azt, akit jónak láttak, a kiküldött elvtársak sűrű bólogatása közepette. Igaz, valahol gyorsan legépelték a hozzászólásokat – több is volt, nem csak az itt említett négy – és aláíratták velünk.
Engem is beválasztottak az IMSZ-bizottságba, és kultúrfelelős lettem. Sohasem tudtam meg – igaz, nem is kutattam –, ki lett volna a hivatalos jelölt. (…)
Ugyancsak e tanévkezdő napok egyikén – valamikor október elején – zajlott le a kultúrpalota színháztermében az az irodalmi est, amelynek az először hazalátogató Tamási Áron és az Udvarhelyen lakó Tompa László voltak a főszereplői. Azt hiszem, aki számított valakinek Marosvásárhelyen, az mind ott volt. Mi, diákok a „kakasülőt” töltöttük meg. Ha jól emlékszem, Tompa jobb oldalról, Tamási bal oldalról jött be a színpadra, középen találkoztak és összeölelkeztek.
Már nem emlékszem, hogy Tompa László melyik versét mondta el, de arra igen, hogy percekig tapsolt a közönség. Tamási novellájának a címét viszont megjegyeztem: Harmat és vér volt a címe. Ezt is óriási tapssal fogadta a közönség, aminek csak a kisebb részét tették ki a „hivatalos elvtársak”, akik között ott volt a később hírhedtté vált Hajdú Győző, aki sietett kiigazítani a nagy írót és költőt, amikor ők az egységes magyar irodalomról beszéltek. Hajdú azt mondta: ez nem így van, mert az erdélyi magyar irodalom a romániai irodalom szerves része.
Még egy esemény izgalomba hozta Marosvásárhelyt 1956. október 6-án. Én ezt nem láttam, csak később hallottam, hogy „valaki” egy piros-fehér-zöld szalagos koszorút helyezett el a szerpentin melletti Székely Vértanúk emlékoszlopára. A koszorút valamiért nem távolították azonnal el a „szigorú fiúk”, így elég sokan arrafelé sétáltak. Talán ezt a hatást akarták lemérni az elvtársak, vagy őket is megzavarták az események, nem tudom.
Kultúrfelelős lettem tehát.
Egy kultúrára éhes társaság verődött össze, akik közül Toró Árpádra, Gergely Tiborra, Brassai Zoltánra, Sófalvi Gyurira, Frenkó Bandira, talán Nagy Zoltánra emlékszem. Azért nem tudom pontosan, hogy kik verődtünk össze, vagy esetleg ki volt, akit küldtek, mert mindössze kétszer ültünk össze. Először, amikor elhatároztuk, hogy létrehozunk egy diák irodalmi kört, az Ady Kört. Lehet, a Petőfi Kör analógiájára akartuk ezt a nevet, vagy Ady nagy népszerűsége sugallta, már nem tudom. Elkészítettük az irodalmi kör alapszabályzatát is. Egy diáklapot is akartunk indítani Fáklyaláng néven, akkor játszotta ugyanis az akkor még Székely Színház Illyés Gyula ilyen című drámáját, a hatalom szerint túl nagy sikerrel. Ezt érezte az egyetem nemrég megválasztott párttitkára Horváth Miklós professzor is, akit én nagyon jó megérzéssel, az IMSZ-titkárral, Dali Sándorral együtt meghívtam a megbeszélésre. Így annak megvolt a hivatalos jellege, és később a szekuritátén – bármennyire is igyekeztek – nem tudták az illegális szervezkedés vádját a nyakamba varrni. Nevezetteknek is lett bajuk belőle, korántsem annyi, mint nekem – de főleg lehetett volna. Horváth „professzor elvtárs” azt javasolta, hogy hagyjunk békét a Fáklyalángnak, maradjunk itthon, legyen az újság neve Lármafa, hiszen a székelyek is azt gyújtották meg, amikor baj volt. Ezzel egyet is értettek az egybegyűltek.
Úgy emlékszem, hogy – már a magyarországi forradalom kitörése után – még tartottunk egy gyűlést, amikor megfogalmaztuk a diákok követelését 12 pontban. Pontosabban elsősorban Toró Árpád és Gergely Tibor VI. évesek állították össze, és a mi évfolyamunk képviselői és mások is, akikre már nem emlékszem – rábólintottunk. Ez elsősorban az említett IMSZ-választáson megfogalmazott kérdések összegzése volt.
Közben Magyarországon felpörögtek az események. Kezdődött október 6-val, amikor újratemették a koncepciós per áldozatait, Rajk Lászlót és társait. Én az Apollóban hallgattam a temetésen elhangzott beszédeket. A párt részéről Apró Antal beszélt. Undorító volt, ahogy fogadkozott. Én akkor megjegyeztem ezt a nevet magamnak, amit nem is volt nehéz, mert nemsokára újra találkoztam vele, mint jeles köpenyegforgató nevével. (…)
Mi, diákok ezeket az [a budapesti – szerk. megj.] eseményeket a nemrég kapott főtéri klubban hallgattuk. (Érdekes módon az említett diákválasztás után, szinte napokon belül lett klubunk és rádiónk.) A hallgatók között – amint utólag kiderült – voltak igazán szurkolók, és besúgók is szép számban. Voltak, akik magánházaknál hallgatták a rádiót, mint a harmadéveseknek egy csoportja Csernik Zoliéknál, de ezek sem voltak jobb helyzetben, mert már itt is volt, nem is egy, hanem több „beépített tégla”, ahogy az majd évek múlva kiderült. (…)
Lázban volt az egész város. Persze a hatalom is nagy erőket küldött az egyetemi központokba. Nálunk, Marosvásárhelyen, s főleg az egyetem körül sok idegen arc jelent meg. Évtizedek múlva hallottam itt, Háromszéken, hogy innen Sepsiszentgyörgyről is mozgósítva volt az egész párt- és szeku-apparátus Marosvásárhelyre. Mi, diákok, mai szemmel is nézve az akkori eseményeket, elég fegyelmezettek voltunk, mintha megéreztük volna, hogy ennek következményei lesznek. Talán a Dali kezdeményezésére, vagy valamilyen más felső szerv utasítására, őrséget szerveztünk a saját sorainkból, amely mind az egyetemet, mind a bentlakásokat őrizte. Már nem tudom, kinek a kezdeményezésére, a bőrgyógyászati előadóteremben, egy évfolyamgyűlésünk volt, ahol mindenki vért ajánlott fel a magyarországi sebesültek számára. Persze a vérküldésre nem került sor.
Fazekas János a Központi Bizottság egyik titkára, a Magyar Autonóm Tartomány „patrónusa” már október 24-én egy értelmiségi találkozót tartatott, ahol Hajdú Győző a magyarországi eseményeket élesen elítélte. Néhányan Sütő Andrással az élen – ekkor még – nem foglaltak ilyen élesen állást. November 2-án aztán igyekeztek „bepótolni” a lemaradást!
November 2-án délelőtt a Simó Géza bútorgyárban tartottak egy elítélő gyűlést, majd délután megint az írókkal, 4-én a mi egyetemeink tanáraival gyűléseztek, illetve íratták alá az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozatot. Kelemen László professzor vonakodott aláírni, de erős fenyítés mellett másnap ő is megtette.
Visszaemlékezésében így indokolja Fazekas ezt az eljárását: „Szükségesnek tartottam, hogy a marosvásárhelyi és a Magyar Autonóm tartományi értelmiség álláspontjáról írásos dokumentum legyen, amely megjelenjen a sajtóban és a rádióban úgy belföldön, mind külföldön, és amely igazolja, hogy a magyar értelmiség nem nacionalista, nem akarja senkinek eladni Erdélyt.”
Véleménye szerint ezzel azon szekuritátés tisztek alól húzta ki a szőnyeget, akik már október 26-án mintegy ezer értelmiségit, köztük százötven orvostanhallgatót akartak letartóztatni. Lehet, hogy ez az igazság, de mi mindenesetre nagyon rossz szájízzel olvastuk a fenn említett nyilatkozatokat, de ezenkívül fegyelmezettek voltunk. Sőt, borzasztóan irritált ez a túlzott ellenőrzés. (…)
A Halottak napján sem volt tömeges zarándoklat a református temetőben, a Bolyaiak sírjánál, mert az óvatosabbak – köztük én is – igyekeztek a társaságot egy nagyobb koszorúzási ünnepről lebeszélni. Kevesen mentek el, hogy hányan és kik, nem tudom, mert én szerencsémre nem voltam ott. Máskülönben ezt is az én nyakamba varrták volna, mint a Székely himnusz éneklését, néhány évvel később. Dali Sándor is állítja, hogy közel 300 diákkal tárgyalt ő is arról, hogy ne menjenek koszorúzni. Ez is igaz lehet, valószínű én is és a társaim is, az ő hatására agitáltunk olyan erősen a koszorúzás ellen, annak ellenére, hogy néhány nappal előtte Kótay Pál urológus tanár így kezdte az előadását: „Halottak napjára készül a város. A református temetőben nyugszik a két Bolyai. Szeretném, ha az ő sírjukra is jutna pár szál virág.”
Valamikor november 2. táján a 2. Belgyógyászati előadóteremben megjelent Puskás prorektor néhány ismeretlen „elvtárs” kíséretében, és rögtönzött előadást tartottak arról, hogy hogyan kell viselkedni. Válaszul mi azt kértük, hogy ne kísérgessenek bennünket ismeretlen egyének, és főleg ne provokáljanak. Kelemen Marika és Frenkó András konkrét eseteket mondott el. Puskás professzor is beszélni kezdett, de a diákoknak igen nem tetsző dolgokat mondott, mert egyre többen köhögni kezdtünk, és a végén, mindenki köhögött. Puskás olyan vörös lett, mint a rák, és az elvtársakkal együtt elhagyta a termet. Hermann, az előadótanárunk sem korholó, sem dicsérő szavakat nem szólt, szenvtelenül, mintha mi sem történt volna, folytatta az előadását.
Az előadás után az egyetem központi épületébe kellett felmennünk valamilyen más előadásra. S mert az elvtársak – félórával azelőtt kiadott – utasításainak egyike az volt, hogy nem szabad csoportosan járjunk, valamelyikünk elkezdte: Hogyha ezt nem szabad, akkor menjünk libasorban. Így is tettünk, minden diák között volt vagy 2-3 m távolság, úgyhogy az eleje már az egyetem környékén járt, és a vége csak akkor indult el. Az élen, a százötven centimétert nem sokkal meghaladó vézna Barabás Imre ment, utána következett a két métert is meghaladó robusztus Both Sándor, legalábbis nekem így mesélte valaki később. Ebből is kitetszik, hogy az egésznek volt egy játékos hecc színezete. Az egyetemhez vezető utca persze most is tele volt szekussal, és ezt a libasort egyfajta tüntetésnek vették, a magyar forradalom mellett. Nyilván az is volt, amit a magunk módján, ilyen „ártatlan formában” nyilvánítottunk ki. A sor vége talán még fel sem ért az egyetemre, amikor a diákvezéreket, az évfolyam IMSZ-bizottságát, és az egyetem IMSZ-bizottságának IV. éves tagjait, köztük engem is, egyenesen a rektori hivatal gyűléstermébe tereltek be.
Andrásofszky Tibor rektor – mert valószínű meginogni látta a rektori székét – halálsápadtan, reszketve szidta a társaságot, majd az évfolyam IMSZ-titkárának, Nagy Lászlónak – akkor még az volt, szentgyörgyi orvos korában csak Vasilénak engedte szólítani magát, és a köpenye zsebére is az volt felírva – nekiszegezte a kérdést: „Mondja Nagy elvtárs, mi ez, ha nem provokáció?”
Vaszi – akkor még László – ugyanolyan sápadtan és reszketve állott ott, mint a rektorunk, s nem szólt egy szót sem. Pechemre, én éppen mellette álltam, és nem tagadom, magamban kuncogtam a történteken, és hogy segítsek rajta, fél szájjal neki súgva, fél szájjal a rektornak felelve, halkan ezt mondtam: gyerekség. Na, de a rektornak sem kellett több. Szinte habzott a szája, ahogy ordította: „Takarodjon ki. Nem szégyelli magát? Egész végig pofátlanul vigyorog, s most még súg!”
Én szedtem a sátorfámat, kipárologtam, és ezzel megkezdődött a rossz pontjaimnak gyűjtése, ami aztán az elkövetkező három évben annyira felgyűlt, hogy egyes elvtársak szerint, már nem maradhatott megtorolhatatlanul. (…)
November 3-án hazamentem Ernyébe. Máskor is, amikor tehettem, hét végén a Gerő bátyám biciklijével hazakarikáztam, ezt-azt segíteni. Másnap reggel mentem vissza Vásárhelyre. A falu végén defektet kaptam, és ezt javítani bementem a cukorrépa-átvevő mérlegházhoz. Ott mondta Szakács Dénes bácsi – akinek otthon volt rádiója –, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet.
Ebédre értem vissza az Apollóba. Az éppen ebédelő diákok arcáról fájdalom és kétségbeesés tükröződött. Sokan szavakban is hangot adtak ennek. így annál az asztalnál is, amelyiknél én ebédeltem, egy Bauer nevű VI. éves szatmári fiú (nem azonos a brassói Bauer Györggyel, akit a marxista katedrán elhangzott véleménye miatt bebörtönöztek!) úgy szidta a szovjet rendszert, mint a bokrot. Nem is lett volna baj, tőlem szidhatta volna, de a négyszemélyes diétás asztalnál, velünk ült egy Kapusi Margit névre hallgató nagyváradi II. éves – nálunk vagy tíz évvel öregebb – munkásfakultásról jött (küldött?) asszonyság is…
Valószínű, már másnap leadta jelentését, de az is lehet, hogy később, mert Bauer helyett az én nevemet diktálta fel. Három év múlva, amikor kizártak, ezt is a fejemre olvasták…
Aztán még szaporítottam a bűneim lajstromát, amikor úgy november közepén összehívták az egyetem diákvezetőit, a Tartományi Párt Bizottsághoz – a hajdani Hangya székházba –, amelyen részt vettek: Fazekas János elvtárs, a Központi Bizottság tagja Bukarestből, Sütő András és Kovács György marosvásárhelyi írók, Csupor Lajos megyei párttitkár, Bugyi Pál megyei néptanácselnök, Andrásofszky Tibor rektor, és még sokan mások. Az írókat valószínű azért hívták, hogy kioktassanak, arról hogy nem is olyan könnyű dolog diáklapot „csinálni”, a Párt akarata nélkül. (…)
Itt már láthattuk volna, hogy november 4-vel minden elbukott, de miként sokan Pesten sem, így mi sem akartuk ezt tudomásul venni, és megint kipakoltunk – elsősorban én – akárcsak a már említett IMSZ vezetőségi gyűlésen. Én megint elmondtam, hogy a diákok nyomorognak, rosszak a tanulási feltételek, a bentlakások, az étel, hogy a diákok nagy részét nem a humanitás, hanem a nyomorúság kényszeríti rendszeres véradásra. Az általunk használt „Vércsárdát” mondtam a Vérvételi és Tárolási Központ helyett, amin megint nagyon felháborodtak az elvtársak. „Az egy szociális intézmény” – mondta Csupor elvtárs. Igaza volt, de mi meg éhes szociális lények voltunk.
Beszéltem a falusiak nyomorgatásáról, a beadásokról, a nagy adókról. Hol nyugodtan, hol ingerülten hallgatták a szövegeléseinket, és az ígéretekben sem szűkölködtek. Persze, amikor Veress Árpád megkérdezte, hogy az ígéretek betartására mi a garancia, akkor nagyon dühbe gurultak, és igen hangosan adták tudtunkra, hogy a Párt ígéretét nem lehet megkérdőjelezni…
Azért volt nagy bűn nyomorúságról beszélni ekkor, mert a sajtóban már állandóan folyt a „felvilágosítás”, és – mint ahogy nekünk azonnal klubot és rádiót adtak – igyekeztek minden téren engedményeket tenni. Így például november 16-án, Bolyai Farkas halálának 100. évfordulóján, a „Josif Ranget” fiúlíceum nevét Bolyai Farkasra változtatták. Azonkívül az évek óta nagyon rossz élelmiszerellátás javításával is igyekeztek megnyerni a lakosok bizalmát. Talán mégiscsak hasznos volt, az októberi „felháborodásunk”.(…)
Hogy a kulisszák mögött mi minden történt, annak egy részét csak ötven év múlva – miután a párt iratait áttették a levéltárba, ahol kutathatók lettek – tudtam meg a 145-ös leltári számot viselő jegyzőkönyvből.
1956. december 27-én ugyanis a Megyei Pártbizottság Bürója rendkívüli ülést tartott a következő bürótagokkal: Badioc Joan, Valter Stefan, Vargancsik Stefan, Molnár Ioan, Bugyi Paul, Fodor Gheza, György Ambrosie, Ratiu Alexandru, König Iosif. A Központi Bizottságtól Gere Mihai, Koppándi Sándor, Erdélyi Stefan elvtársak és Kiss elvtársnő vettek részt. Három órán keresztül tárgyalták annak a négy egyetemi IMSZ-vezetőnek a sorsát (Piros Ferenc, Ferencz Ernő V., Nagy Lajos IV., és László Ildikó III. éves orvostanhallgatókról van szó), akiknek a megválasztását a városi, illetve a tartományi IMSZ-vezetőség nem hagyta jóvá, mert a „magyarországi események alatt nyíltan ellenséges magatartást tanúsítottak”.
Mivel ez az „infirmálás” (meg nem erősítés) a diákság között nagy felháborodást váltott ki, jelentették az ifjúsági ügyekkel foglalkozó Ceausescunak, és Fazekas Jánosnak. Fazekas János Marosvásárhelyre küldte Gere, Koppándi és Kiss elvtársakat, illetve elvtársnőt, akik három napon át tanulmányozták a helyzetet, és ezen a gyűlésen ennek eredményét vitatták meg és a végén határozatot hoztak.
Gere elvtárs elmondta, hogy mind az egyetem Pártbizottsága, mind az IMSZ-bizottsága, mind azok a hallgatók, akikkel beszélt, azon a véleményen vannak, hogy hiba lenne jóváhagyni az infirmálást, mert szakadást okozna a diákság s az ifjúsági szervezet között, annál is inkább, hogy nem indokolták kellően a meg nem erősítést. (A még élő Valter István szerint a városi pártbizottság a szekuritátétól kapott tájékoztató alapján döntött a meg nem erősítésről, de ezt az információt nem hozhatták nyilvánosságra.) Ekkor még volt bátorsága Horváth Miklós professzornak mint pártitkárnak, Dali Sándor IMSZ-titkárnak és azoknak a diák elvtársaknak, akikkel Gere elvtársék „szóba álltak” elmondani – talán azért, mert 56 októberétől még csak alig egy hónap választott el –, hogy a mi „infirmálásunk” a legálisan megválasztott IMSZ-bizottságból, a diákok körében nemtetszést váltana ki. Akkor még nem tudták, hogy az ilyen vélemény is főbenjáró bűnnek számít a pártvezetés előtt. Nekünk, azt hiszem, azzal volt szerencsénk – de főleg nekem –, hogy kellő indoklás hiányában, akkor még nem ezekből akartak nagy ügyet csinálni, mert még féltek a diákoktól, és egy kicsit félretették aszalni az ügyet. Ekkor mi diákok is még kiálltunk egymásért, de az elkövetkező két évben már úgy megfélemlítették a lelkeket, és úgy megerősítették a besúgó hálózatot, hogy akkor már mindenki elfordult tőlem. Én ezt megértem és nem is dobok követ senkire!
A legnagyobb szerencsénk, azt hiszem, az volt, hogy Badiuc elvtárs javaslatával: „a kizárások lassan, fokozatosan történjenek”, és Valter elvtársnak azzal a végszavával, hogy „az orvosi IMSZ-szervezet feloszlatását ne vegyék be az anyagba, mert a központi bizottság titkársága már megtárgyalta az ügyet”, egyetértettek az elvtársak, így időt nyertünk…
Valószínű, Fazekas Jánosnak tulajdonítható, hogy a Központi Bizottság elutasította az olyan intézkedéseket, hogy az IMSZ-tagokat „vegyék újra nyilvántartásba”, vagy egyenesen „oszlassák fel a szervezetet”. Ha mindezek megtörténtek volna, akkor valószínű, azonnal repültünk volna az egyetemről és nyolc-tíz évre valamelyik börtönben landoltunk volna, mint a kolozsvári sorstársaink. Ha mind nem is, de én biztosan! Hiszen ezen a bizottsági ülésen Erdélyi elvtárs szájából már elhangzott: „Ezek nemcsak hogy nem érdemlik meg, hogy IMSZ-vezérek legyenek, de még azt sem, hogy IMSZ-tagok, vagy egyetemisták legyenek.”
A magas rangú párt- és néptanács-funkcionáriusok hozzászólásaiból kiderül, hogy mindenki amellett van, ne vonják vissza a meg nem erősítést (infirmálást), mert ez csorbát ejtene a párt tekintélyén, és a diákok újabb követelésekkel állnának elő. Hiba volt, állítják többen is, hogy nem indokolták kellően meg a diákok előtt a meg nem erősítés (inirmálás) okát. Igaz, kettőnek nincs is sok a rovásán. Piros Ferencet csak azzal tudták vádolni, hogy arra szólította fel az évfolyamot, ne vegyen részt a november 7-ei felvonuláson, de eddig tevékenyen részt vett az IMSZ-munkában, IMSZ-titkár volt, sokat foglalkozott a kultúrmunkával, a marxizmus-leninizmus oktatását nem ellenezte, nem volt helytelen megnyilvánulása egyszer sem, a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan sem. Ferencz Ernőnél sem tudtak egyebet felhozni, mint hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Tevékenyen részt vesz a kultúrcsoportban, lelkes táncos. (Akkor még a kultúrcsoportban való részvétel érdemnek számított, két év múlva viszont a vezetőjét Kóródy tanárt bebörtönözték, és engem sem mentett meg az, hogy lelkes énekkari tag vagyok.)…
Októberi bátorságunknak egy utórezgése volt még: a Diákszövetség vezetőségének a megválasztása, amikor megbuktattuk – igaz, Nébel László irányításával – Demeter András kórélettan-tanársegédet, aki néhány évvel azelőtt még a hűséges gárdához tartozott. Most jött vissza a kötelező köri szolgálat után, és a kórélettan-tanárságra tört, de onnan előbb Mózes Magdát kellett volna eltakarítani. Egy ilyen diákvezetői funkció nagyon növelte volna az esélyeit. Ekkor robbant ki Piros Feri körül és körülöttem is a fenti botrány, akiket a diákok titkos szavazással be akartak választani a Diákszövetségbe, de a jelenlévő Valter elvtárs, pártküldött, semmilyen áron – indoklás nélkül – nem engedte. Ekkor még ’56 novemberében voltunk. Aztán elkezdődtek szalámitaktikával a kizárások…
D. Nagy Katalin: És aztán jöttek a vádbeszédek…
Az 1956-os események utáni tisztogatás egyik csúcspontja az a gyászos esemény volt, amelyet 1959 tavaszán a Székely Színház nagytermében rendezett a hatalom. Hogy a terem zsúfolásig telve legyen, a hatalom szigorú parancsa szerint, mindenkinek ott kellett lennie. Emlékszem a vészjóslóan hosszú csöndre, ahogy órákig ültünk olyasmire várva, amiről nem tudtuk, hogy mi lesz. Aztán bevonultak a színpadon felállított asztalok mögé az elvtársak. Én már nem emlékszem szinte senkire, csak a nagyon rossz hírű rektorunkra, Andrásofszky Tiborra és Răutu elvtársra, aki a központi bizottságot képviselte, s mint olyan elnökölt.
És aztán jöttek a vádbeszédek, amelyek után pár mondat védekezés megadatott a vádlottaknak. A fő vádlott Kóródy tanár úr, a baloldali páholysor egyik páholyában ült. Rövid, velős beszéde után tomboló tapsvihar tört ki. Ez már sok volt a hatalomnak. A páholyban megjelent a hírhedt szekuritátés tiszt, Moszkovics elvtárs, felráncigálták Kóródy tanár urat, és kihurcolták onnan. Rövid döbbenetes csend a teremben.
Már nem tudom, mennyi idő elteltével, valószínű, azért, mert egész nap égtek a hatalmas reflektorok, rövidzárlat keletkezett. A terem teljes sötétségbe borult, és mi bénultan ültünk a helyünkön. Valaki éppen a szónoki emelvényen vádolt minket, és valahonnan előugrott Moszkovics elvtárs, kibiztosított pisztollyal elébe állva. Vajon kitől féltek? A sok néma diáktól?
Később hallottuk, hogy elítélték Kóródy tanár urat tizenhét év börtönre, és hogy rengeteget kínozták. Élve került ki a börtönből, de nagyon megtört, hallgatag ember lett belőle. Tulajdonképpen nem tudom, mit sütöttek rá a tárgyaláson, de ez nem számít. Akármit kitalálhattak. Szokásuk szerint. Csak azt tudom, a bűnei között szerepelt, hogy nagy szenvedéllyel magyar (és román) kórusműveket és táncokat tanított az egyetemi művészegyüttesnek, amelynek zenekara, tánccsoportja és énekkara volt. Ezzel éveken át mind Bukarestben, mind Kolozsváron és Vásárhelyen óriási sikereket aratott.
Kóródy tanár úr becsületes magyar ember volt. Ki tudja, mennyit szenvedhetett a börtönben…
