Gálfalvi Zsoltot akkor kezdtem el megismerni, amikor a nyolcvanas évek elejétől – a kolozsvári Kriterion fiókszerkesztőség munkatársaként – gyakrabban jártam Bukarestbe. Első közös csoportképünk díjátadó ünnepségen készült, 1980-ban (A szenvedés kritikája című esszékötetemért kaptam meg a Román Írók Szövetségének debüt-díját).
Itt kell megjegyeznem, hogy ő volt az, aki – nyilván zsűritag-társaival egyetemben – évekig, talán évtizedekig egyengette az értékek útját a díjakig, az Írószövetség nemzeti bizottságának tagjaként. Ha végignézzük az egykori díjazottak listáit, elmondhatjuk, jó döntéseket hoztak. Ezeknek néha nyilvános nyoma is maradt. Az írás értelme című,
esszéket, tanulmányokat, kritikákat tartalmazó kötetében olvashatjuk például az 1974-es döntésekről szóló teoretikusabb összefoglalását: akkoriban konszenzus volt a tekintetben, hogy a díjat Hervay Gizella, Méliusz József, Sütő András és Szemlér Ferenc kapták.
Bukaresti látogatásaim alkalmával mindig benéztem A Hét szerkesztőségébe, ahol Gálfalvi Zsolt is fogadott barátságos, pártoló szavaival, kérdezgetett a terveimről, biztatott, várta írásaimat. Szinte hihetetlen, de még 1981-ben, illetve 1982-ben is sikerült egy-egy Hegel- és John Locke-összeállítást kiadnunk. Aztán egy nagyobb tanulmányom
(Jelszó, reklám, jelmondat) második részének a közlésével végleg elakadtunk, én meg Huszár Sándor és pártoló barátaim A Hétnél. Vége volt termékeny együttműködésünknek, a nyolcvanas évek közepétől sötétségbe borult a sajtó és a könyvkiadás, a szerkesztőségbe is csak a baráti szavak végett jártunk.
A forradalmi változások nyomán 1990-ben nagy megtiszteltetés ért: az újraalakuló A Hét főszerkesztőjeként Gálfalvi Zsolt kért fel arra, hogy Sütő András és Toró Tibor megtisztelő társaságában legyek a lap főmunkatársa (természetesen nemcsak a címszalagon). Ezek után mindig óriási lelkiismeret-furdalásom volt a tekintetben, hogy eleget írok, teljesítek-e, s amit igen, azt vajon a lap profiljának megfelelően
teszem. (Mindig távol állt tőlem a szakmai értelemben vett publicisztika.)
Gálfalvi heroikus és önfelemésztő küzdelmet folytatott a lap megtartása és fenntartása érdekében. Jóllehet a romániai magyar értelmiség egésze vallotta, hogy erre a lapra a legnagyobb szükség van minta szélesebb értelemben vett helyi igényekre és elvárásokra tekintő, a tudományos normatívákat követő fórumra, azt fenntartani mégsem
sikerült, és ebben a formájában 2003-ban megszűnt. Ezt követően aztán egy alkalommal visszakerestem egykori írásaimat, konstatálván, hogy végeredményben nem volt kevés. De a főszerkesztő uramra is rákérdeztem lelkiismeretem végső megnyugtatása végett, ő pedig megnyugtatólag mondá nekem – remélem, nem csak baráti gesztus volt –, hogy voltaképpen elégedett a menetteljesítményemmel.
Azok a zűrzavarosan lázas kilencvenes évek… Aki megérte, emlékezhetik arra, hogy – a hetvenes-nyolcvanasok kihagyásait is pótolandó – mennyi irodalmi találkozó volt: Bécs, Debrecen, Budapest, a Romániai Magyar PEN Központ újraalapítása, amelyben Gálfalvi Zsolt fő szerepet vállalt. A Magyar Írók Szövetségének, a magyar PEN központnak nem egy rendezvényén volt alkalmam közelről figyelni és követni előadásait, hozzászólásait. Az írás és az irodalom, a „szellem” ügyét képviselte mindig megfontoltan szenvedélyes szavaival és körültekintő előadásmódjával. Odafigyelt a korszellemre a „szabadság
dzsungelében” és az „új embereket” követő „legújabb emberek” egyre töredezettebb szellemi frontjára, valamint az abból származó hatásokra, ami az egységes magyar irodalmat, annak intézményrendszerét illeti. (E posztmodern egység ma többtényezős rendszer: piacot kézben tartó kiadó és terjesztő multik mellett a nyilvánosságot biztosító
könyvvásárok és fesztiválok, a lobbyk és a bloggerek, a FB mellett ma már nehezebben érvényesül például a hagyományos kritika értékkijelölő jellege.)
Mint annyi szervezet, társaság tagja, az idők folyamán Gálfalvi Zsolt egyike volt azoknak, akik a legkövetkezetesebben látták át és képviselték a romániai/erdélyi magyar irodalom intézményének a problematikáját és az ebből adódó képviseleti feladatait. A kilencvenes években ugyanis nagyon megváltozott (ismét) minden: a piaci helyzet,
az egyre alakuló és osztódó irodalmi szövetségek és társaságok, lapok, az elemeire bomló könyvkiadás, a foghíjas, hiányos, majd megszűnő irodalmi lap- és könyvterjesztés, a kritikai perspektíva fragmentálódása és összekapcsolódása a lobbytevékenységgel többtényezős, valóban posztmodern helyzetet eredményezett, miközben tovább folytak a diskurzusok a magyar irodalom (nemzeti) egységéről.
Látnivaló volt, hogy nincs olyan kultúratámogatási rendszer, amely ezt a kérdést intézményesen kezelni tudná. Állásfoglalásaiban Gálfalvi Zsolt azt az álláspontot képviselte, hogy meg kell őrizni az irodalom perspektivikus átláthatóságát, a kritikai horizont teljességét, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az irodalmi kánon képzése és fenntartása többnyire az irodalmi nyomáscsoportok és lobbytevékenység függvénye lett.
Említett felszólalásaiból, előadásaiból, állásfoglalásaiból, megnyilatkozásaiból vált számomra egyre nyilvánvalóbbá – jóllehet sajtóban megjelent írásait, könyveit ismertem –, hogy milyen mélyen kötődik Gálfalvi Zsolt a magyar irodalomhoz és ezen belül az erdélyi literatúrához, annak alkotóihoz, műveihez, hogy ez az elkötelezettség nemcsak
szakmai, hanem a legszemélyesebb emberi tényező is nála. Talán csak a zsidó filozófiában lelhető fel a szeretetnek ez a másik, ismeretelméleti értelme: valamit szeretni annyit jelent, hogy azt a valamit a legmélyebb összefüggéseiben is megértjük, átlátjuk, és elszakíthatatlanul a magunkénak, legbensőbb lényegünkhöz tartozónak valljuk.
Mindeközben sűrűsödtek a találkozásaink is: nagyon megtisztelő volt a számomra az a hosszú beszélgetés, amelyet a filozófia 21. századi esélyeiről, lehetséges szerepeiről folytatott velem.
Ezt követően még egyik filozófiai tanulmánykötetemet is bemutatta Bukarestben,
Magyarország Kulturális Központjának egyik rendezvényén. Egyéb találkozásaink és diszkusszióink is sűrűsödtek: immár minden év őszén találkoztunk az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kuratóriumi és díjkiosztó eseményein, az azt megelőző és követő megbeszéléseken.
Laudációiban mindig a legkorrektebb szakmaisággal és emfázissal rajzolta meg az éppen díjazott szerzők portréját. 2006-tól ismét kétévenkénti rendszerességgel sikerült megtartanunk a gyergyószárhegyi írótalálkozókat, ahol aztán alaposan kibeszélhettük irodalmunk állapotjellemzőit. Hozzászólásaiban Gálfalvi Zsolt ekkoriban is mindig az erdélyi irodalom belső szellemi tartalmára és tartására helyezte a hangsúlyt, arra az üzenetre és tartalomra, amely az irodalom emberképével kapcsolatos. Ezt tartom ma is Gálfalvi Zsolt legsajátosabb kritikai és teoretikus perspektívájának, amelyet érdemes kissé közelebbről is körüljárni. Azzal, gondolom, mindenki egyetérthet, az irodalom
bennefoglalt nyilvánvalósága lévén, hogy nem létezhet magasrendű irodalom emberkép nélkül. Az individuális ember, az emberek, emberi közösségek, közvetve pedig az emberiséggel kapcsolatos tapasztalat, meggyőződés, elképzelésrendszer, vízió nélkül. Erre minden valamirevaló író szert tesz, aztán a tudatosság és a filozófia különböző szintjein és színvonalán kiképzi és képviseli azt. Ez az írói műhely belső formájához és atmoszférájához, de szinte a mindennapjaihoz is tartozó írói foglalatosság is. Nem kell különösképpen érvelni és bizonygatni, hogy Tamási, Nyirő, Nagy István, Daday Loránd és társaik a megszokottnál talán erőteljesebben is az erdélyi emberről szólnak, annak létben állásáról, küzdelmeiről, egyéni és közösségi sorsáról. Igen tanulságos az a
kérdés is, hogy mi történik a létezett szocializmus irodalmának emberképével, amelyet keresztül kellett préselni az „új ember” szociálkommunista ideologikus kultúrfikcióján. Még nagyobb kérdés és talány, hogy milyen emberképet közvetít a mai irodalmunk. Valljam be, hogy jómagam sem találok senkit és semmit sokszor a mai irodalmi alakok
tartalmában, erősen zörög az egydimenziós papírmasé. (Szándékosan írtam alakokat Kosztolányi Dezső tüneményes könyvecskéjére utalva. Ez az iskolája annak, hogy miképpen kell egy ceruzavonással felskiccelni a nagyvárosi ember egész szenvedéstörténetét.)
Az irodalom humanizmusával kapcsolatos kérdőjel és felkiáltójel – ebben foglalta össze Gálfalvi Zsolt a legutóbbi két szárhegyi tanácskozás egyik nagy kérdését (sajnos nem írta aztán meg). Utánanéztem, hogy miképpen van pozicionálva ez a kérdés életművének köteteiben.
Gálfalvi Zsolt egyáltalán nem az a hűvösen távolságtartó kritikus volt, ahogyan esetleg könyveiből kiderül. „Királycsináló” volt, kritikai tevékenysége és állásfoglalásai nagymértékben befolyásolták a romániai magyar irodalom értékcentrumáról kialakított felfogást és közvélekedést. Az, ahogyan a kezdetektől fogva következetesen képviselte
Sütő András kibontakozó prózaírásának az értékeit, majd az érett Sütő esszé- és drámaírói kvalitásait, lényegesnek bizonyult abban, hogy később Sütő András munkásságával határozták meg az egész erdélyi magyar irodalmat. (És Szilágyi Domokos költészetével – ennek abszolút értékességét főleg Kántor Lajos képviselte.) Nyilván nem a kettőjük hibája, hogy az erdélyi magyar irodalom más kiemelkedő tehetségű alkotói nem kerülhettek aztán a címerbe, hogy az össznemzeti recepcióban, de aztán a saját énképben is mintegy elveszett, vagy inkább felszín alá bukott ennek az irodalomnak a sokszínűsége, bősége, gazdagsága. És sajnos, immár soha nem is fog felszínre kerülni – olyan ennek a dolognak a természete, hogy még a sztenderd irodalomtörténet horizontjáról is eltűnik.
Nem tanulság nélküli, ahogyan 1958-ban az ember kérdését a kritikaírásban fel lehetett vetni. Így: „Sütő András mindig időszerű író volt, az időszerűségnek abban a mélyebb értelmében, amit a mindennapok küzdelmei adnak az írásnak. Az Egy pakli dohány jelenünkről szóló írásai is egytől egyig harcaink sűrűjében gyökereznek. A néppel
együtt élő, az emberek szükségleteinek a kielégítéséért küzdő vezető és a nagy feladatok fájától az erdőt, az embert nem látó vezető öszszeütközése (Asszony a talpán), a bürokrácia esztelen és tragikomikus intézkedései (Októberi cseresznye), a mezei munkát forradalmasító gépektől kenyerét féltő földműves mély konfliktusa (A vezérkaszás bánata), a mezőgazdaság megsegítésére falura induló munkás, aki
először nem a gépeket, hanem az emberek életviszonyait javítja meg (Ismerkedés) stb. stb. csupa olyan kérdés, jelenség, amelyre az élet azon melegében figyelmeztette az írót. Sütő András joggal tarthatja írásait első sorban menetelő harcosoknak. Az időszerű kérdések ’felvetése’ azonban egymagában édeskevés. A döntő az, amit az író ezeknek az emberi problémáknak az ábrázolásával mond. Sütő ezeket a kérdéseket az emberrel való nemtörődömség, a közömbösség, a bürokrácia, a demagógia, a lélektelenség elleni könyörtelen harc, az egyszerű ember jólétéért, szükségleteinek kielégítéséért vívott küzdelem, a szocialista humanizmus, a párt, az állam és a nép közti kapcsolat állandó erősítésének a szellemében oldja meg.”
Megvolt nyilván a séma, abban kellett írni Sütőnek is, Gálfalvinak is, számomra itt és most csak az az érdekes, hogy az ember kérdése van itt kulcsszerepben. A kritikai nyelvezetnek is nyilván meg kellett hogy legyen a tendenciája, a szocialista
humanizmus léniája mentén. Hogy aztán ki mennyire hitte el, hogy lehetséges az új ember, az egy más kérdés.
Későbbi írásaiban Gálfalvi Zsolt egy teoretikus, nemes veretű humanizmus összefüggésrendszerét elemzi, a klasszikus német humanizmus (Goethe), illetve Thomas Mann Goethét idéző antifasiszta humanizmusának áramkörébe kapcsol egyik legnagyobb ívű tanulmánya, a Thomas Mann Weimarban (1974–1975), amely egy weimari látogatásból is inspirálódott, és amellyel kapcsolatban támad az az élményünk, hogy a szerzője ebben van otthon, otthon van az esszéjében. Ez az otthonosság azért is nyomatékos, mert stilárisan Gálfalvi Zsolt a Thomas Stearns Eliot által megfogalmazott objektivizmus képviselője. 1959-ben, a Szemlér Ferenc regénytrilógiájáról írott kritikája
címében is tartalmazza az „emberábrázolást”. (Szemlér Ferencnek – e kritika is erre a következtetésre jut – nem sikerült megrajzolnia a kommunista ember portréját – mert nem is lehetett! Ez lenne a felmentő következtetés a kor sematikus regényeit író nemzedék számára?
Sütő András drámáinak a kapcsán is a drámák humánumáról avagy a humánum drámáiról írt a hasonló című kritikai tanulmányban. Akkoriban még lehetett érvelni
történetfilozófiai alapokon a történelmi fejlődéstörvényeket megértő és azt cselekedeteikbe tudatosan bekapcsoló hősökről. És lehetséges, hogy ez Kálvin és Szervét esetében valóban fenntartható álláspont.
Az írás értelme kötet is tartalmazza Gáll Ernő A humanizmus viszontagságai című esszé- és tanulmányválogatásának szentelt recenziót, bizonyságául annak, hogy a humanizmus bizonyos értelemben szűkebb pátriánk gondolkodóinak is afféle lingua francája, kódja volt.
Végeredményben elmondhatjuk, hogy Gálfalvi Zsolt kritikai írásainak elméleti centruma az a fajta teoretikus humanizmus volt, amelyet a 20. század uralkodó elméi, Max Scheler, Karl Jaspers és Jean-Paul Sartre is képviseltek. Írásaiban Gálfalvi Zsolt le kellett hogy rója az adót a szocialista humanizmusnak és humánumnak is. (Azért ne feledjük el, hogy ez is nagy erő lehet, amennyiben hisznek benne, még akkor is, ha a történelem eddigi tanulsága szerint fikciónak bizonyult. De az egyéb teoretikus humanizmusoknak is megvan a maguk erőteljesen absztrakt összetevője.) Amint ismeretes, a szocialista humanizmus a valóságos emberrel történt drámai konfliktusában múlt ki – amennyiben értelmes dolog egy fikció haláláról beszélni. E ponton megint vissza kell térnem utóbbi megnyilatkozásaira és az azokban rejlő reális, nagy horderejű kérdésre: van-e mai irodalmunkban valamiféle vízió az emberről, múltjáról, jelenéről, jövőjéről? Vagy lapozzuk tovább a voltaképpen jelentés nélküli lapokat…? Ismétlem, Gálfalvi Zsolttal
egybehangzóan ez az én kérdésem is.
Sokszor figyeltem meg az előadó, vitatkozó, érvelő Gálfalvi Zsolt rendíthetetlen célratörését igazságának a felvezetésében, érvelésében, szempontjainak az elismertetésében, a vitapartner meggyőzésében.
Nagystílű, stratégikus vitatkozó, ami nyilván felkészültségének a függvénye. Ezt sokszor rejtette el a kritika és elmélet objektíve semleges szó- és fogalomhasználata. De amögül is gyakran átsejlik ez az alkalmasint nyíltan is szenvedélyes rendíthetetlenség. Szenvedélyesen tudja kimondani a nemet – de az igent is.
Bizonyos vagyok afelől, hogy irodalmunk és magyar kulturális intézményeink is sokat köszönhettek és köszönhetnek e meggyőző rendíthetetlenségnek, vagy rendíthetetlen meggyőzésképességnek. Azokra a helyzetekre gondolok, amelyekben az akár nyíltan is ellenséges párt- és állami bürokratákat kellett a mi érdekeinknek megfelelő álláspontra hajlítani a létezett szocializmus intézményeiben. Ennek a titka az ideológia nyelvének és lehetőségeinek, az összes téziseknek és jelentéseknek, programoknak a szövegszerű ismerete volt – ma elgondolni is szörnyű értelmi, cerebrális és lelki tehertétel. Legszilárdabb meggyőződésem, hogy sokat köszönhetünk neki, és az a tény nem
kellőképpen ismert és nyilvánvaló a romániai magyar közélet és nyilvánosság számára. Mint ahogy az sem, hogy hány elbizonytalanodott vagy akár bajba került embernek segített az idők folyamán.
Nyolcvanadik születésnapján igaz baráti szívvel köszöntöm a Gálfalvi Zsoltot, irodalmunk igazi literary gentlemanjét.
A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában 2013-ban megjelent Gálfalvi Zsolt 80 éves című emlékfüzet írása.
Kolozsvár, 2013. július 10
