1849. július másodikán a kökösi csatatéren ágyúgolyó oltotta ki Gábor Áron tüzérőrnagynak, a székely tüzérség parancsnokának, a háromszéki hadianyaggyárak irányítójának életét. Nagyon rendhagyó életútjának a kutatása voltaképpen már halálakor megkezdődött s napjainkban sem ért véget. Közben tekintélyes irodalma keletkezett, mely műfajilag a szépirodalom, emlékírás és a történelem közt oszlik meg. Ez utóbbi eredményeivel s néhány kérdésével szeretnénk foglalkozni az alábbiakban.
1. A Gábor Áron-kutatók közt bizonyosan a történész feladata volt a legnehezebb s az ma is. Ami azzal magyarázható, hogy már 1849 nyarán elpusztult Gábor Áron tevékenységének alapvető dokumentációja: Háromszék 1848–49-i levéltára. Bár a történészek tisztában voltak azzal, hogy pótolhatatlan a veszteség, mégis munkához láttak s elkezdték a máshol levő adatok feltárását. Ma nyugodt lelkiismerettel el lehet mondani: a kutatás feltáró szakasza befejeződött; ezután csak valamiféle véletlen szerencse juttathatja a kutatást e témával kapcsolatos jelentős új anyag birtokába.
A XIX. század második felében a Gábor Áronra vonatkozó legfontosabb adatokat a háromszékiek Habsburg-ellenes önvédelmében is részt vett történészek: Jakab Elek és Kővári László tárták az olvasó elé. Részben emlékezéseik alapján, de nagyobbára mégis levéltári kutatásaik eredményeként. Munkáik dokumentumértékét nem kezdte ki az idő, ma is azokhoz fordul kiindulási alapot keresve minden kutató. Számos vonatkozásban kiegészíti az előbbieket Nagy Sándornak Háromszék önvédelmi harcáról írt, adatokban gazdag könyve, mely azonban nem sorolható a szorosabb értelemben vett történettudományi irodalomhoz. Mindezekhez viszonyítva új adalékokat tárt fel Bözödi György és Imreh István munkássága, Bözödinek a hazai és a külföldi levéltárakban végzett kutatásai Gábor Áron 1848–49-i tevékenységéhez szállítanak új anyagot s hű élettársának, a román származású Jusztinkának titokzatos szerepléséről is tőle várhatunk újat. Imreh István a családfát kutatva mutatja be Gábor Áront, korának bonyolult viszonyaiban.
Az utóbbi években Máthé János neve bukkant fel a kutatók közt: bár munkásságát csak részben ismerjük, így is fontosnak tűnik, hiszen arra vállalkozik, hogy tisztázza: mikor és hol kezdett az ágyúöntéshez Gábor Áron.
2. Az elvégzett munka nyomán Gábor Áron életútjának legfontosabb szakaszai ismertekké váltak. Dokumentumokkal bizonyított elvitathatatlan szerepe abban, hogy Háromszék 1848 novemberében vállalni merte az önvédelmi harcot, és sikerrel állta ki az ellenség nyomásának próbáit. Az önvédelmi harc haditechnikusának, ágyúöntő, szabadságharcos forradalmárának alakja a forradalom reális viszonyaiban – ahogy azt a történettudomány igyekszik feltárni – hitelesebb, meggyőzőbb minden eddigi ábrázolásnál. De ismereteink még mindig nagyon hézagosak, sok a bizonytalan pont, elmosódott folt Gábor Áron történeti portréján. Tulajdonképpen a feltárt adatok összerakása, a történelmi portré újraalkotása – a jövő feladata. Addig is meg kell próbálnunk eloszlatni a Gábor Áron emlékéhez tapadó s már-már tettei történeti hitelességének is ártó tévedéseket.
3. Az első nyilvános fellépésével kapcsolatban az irodalom öt dátumot említ, nevezetesen november 12, 15, 16, 20 és 23-at; az első ágyúk öntésének helyeként hol Füle, hol Magyarhermány vagy Kézdivásárhely szerepel. Mint látni fogjuk, sem az egyik, sem a másik adat nem állja ki a kritika próbáját. De tulajdonképpen nagyobb félreértés ezeknél, az egészhez viszonyítva mégis csak részletkérdéseknél, hogy a „Lesz ágyú” jelszó valami ilyesmit jelent a legtöbb ember számára: Gábor Áron szinte földön túli varázserővel bírva, „semmiből” teremtett ágyúkat, november 24. és 28. közt. Azt jelenti, hogy november 23-án egy forinttal a zsebében (hiszen állítólag ennyit kért azon a népgyűlésen!) indult el a fülei hámorhoz ágyút önteni, s 28-án már be is mutatta az elkészült két ágyút Sepsiszentgyörgyön. Ez utóbbi történelmi tény. De a nagy vállalkozás kezdetei régebbiek, s az ágyúöntés valóságos története kevésbé romantikus.
Gábor Áront régóta foglalkoztatta az ágyúöntés gondolata, mely konok elhatározássá az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen érlelődött; joggal állapítja meg Fazekas János, hogy az agyagfalvi gyűlés kiindulópontját képezte a háromszékiek Habsburg-ellenes önvédelmének. Agyagfalván többen vallották azt a meggyőződést, hogy ágyú s megfelelő előkészület nélkül a székely haderőt nem szabad a jól felszerelt császári csapatok ellen vezetni. Közéjük tartozott Gábor Áron, s a jövőbeli háromszéki eseményeknek egy másik fő alakja, Berde Mózes. Tulajdonképpen tehát Agyagfalván talált egymásra a történelem két realista – s ebben egymásra hasonlító – szereplője. Állításunk bizonyítékai közül itt csak egyre hivatkozunk, mely valahogyan elkerülte a kutatók figyelmét. Nevezetesen 1849. március 17-én (tehát Gábor Áron életében) az Esti Lapokban jelent meg egy cikk, valószínűleg Fábián Dánielnek, Háromszék követének, az agyagfalvi események résztvevőjének, Gábor Áron ismerőjének a tollából, mely szerint Gábor Áron „az agyagfalvi székely gyűléskor, erejét érezve, vagy csupán ihletettségből előlépett, magát ágyúöntésre ajánlva”. Berde Mózes pedig már Agyagfalváról elküldte kormánybiztosi segédjét, Daniel Gábort a Magyarhermány melletti Bodvaj nevű vashámorhoz, hogy öntessen ágyúkat.
Az ágyúöntés előtörténetének következő stádiuma november 4-e, amikor Berde Mózes, Gábor Áron, Turóczi Mózes és még néhányan a hadianyaggyártás és ágyúöntés lehetőségeiről tanácskoztak Háromszéken. Gábor Áron már ekkor megbízatást kapott Berdétől, Háromszék kormánybiztosától az ágyúöntés kikísérletezésére. Mindezt Jakab Elek tényként említi.
Utána Gábor Áron Fülében, Bodvajban és Kézdivásárhelyen próbálja meg tervét gyakorlatilag megvalósítani (innen az irodalomban az ágyúöntés kezdeteivel kapcsolatos sok zavar!), ami viszont csak pár héttel később sikerül. Bármikor mondta is el nyilvános népgyűlés előtt híres szavait, már biztató tapasztalatai kellett legyenek. Valószínűnek tartjuk, hogy erre akkor került sor, amikor nyilvánvalóvá vált Puchner támadó szándéka, tehát november közepén. Ami az első ágyúk születési helyét illeti, bizonyítottnak látszik Máthé kutatásai nyomán: Bodvaj.
4. Bár a november 28-án megválasztott háromszéki vezetők listáján hiába keressük Gábor Áron nevét, az utókor Háromszék önvédelmét mindig személyéhez kapcsolta. Joggal kérdezheti az olvasó, mi benne a valóság, hogy az önvédelem vezetője volt. A kérdés annál jogosabb, mivel önálló hivatalos funkciót csak az önvédelem második szakaszában kapott, s akkor is nagyon korlátozott hatáskörrel.
Az önvédelmi harcban különböző társadalmi erők s csoportosulások vettek részt; köztük kikovácsolódott ugyan az összefogás, de mindenik erő megőrizte viszonylagos önállóságát. Nagyon leegyszerűsítve a viszonyokat: a szabadelvű kis- és középnemesség megtartotta többségét a hivatalos vezetőszervekben, a köznép (katonarendűek és a volt jobbágyok) viszont a népgyűléseket emelte hatalmi tényezővé, s az ezek által hozott döntéseket általában a szék vezetősége kénytelen volt elfogadni. A szék politikai ügyeinek vezetését közismerten Berde Mózesre bízták, katonai főparancsnokul pedig Dobai ezredest választották meg. Hivatalosan ők voltak az ellenállási mozgalom legfőbb vezetői; a nemesség, valamint a katonai alakulatok közvetlenül rájuk hallgattak. De a nép elsősorban a radikális forradalmárok után igazodott, akik az úgynevezett kiskomitéba tömörültek. Ennek a kiskomiténak volt egyik legtekintélyesebb tagja Gábor Áron, ami növelte befolyását. De túl ezen, az ellenállás elhatározása idején személy szerint is a népfelkelés nem hivatalos vezetőjévé nőtt fel, utána ezrek igazodtak. Mindez nem volt véletlen, hiszen vezetői szerepköréhez megvolt a szükséges tapasztalata és személyi adottsága. A forradalom előtt a határőr székelyek szigorú, keserves életmódját élte, saját sorsán érezte az osztrák abszolutista rendszer nemzeti elnyomó politikáját, s a feudális rendszer népelnyomó viszonyait. Katonáskodása idején Bécsig is eljutott, itt és máshol a hadászat számos elemét elsajátította. Egyénisége lenyűgöző, vonzó volt. Ismerte népét, mely megérezte benne képviselőjét, s úgy bízott benne, mint senki másban. Ezzel kapcsolatban vetette papírra 1849 márciusában Németh László kormánybiztos a következőket: „A nép ezt az embert úgy nézi, mint védangyalát. ki a veszély perceiben mindenütt ott vala hol szükséges, ha ő távol lenne… nehezen tudnók tájékozni magunkat.”
Bármennyire furcsán is hangzik, ki kell mondanunk: Gábor Áron mégis akkor gyakorolt igazán mély és tartós hatást a tömegekre, akkor volt az önvédelmi harc plebejusi forradalmár vezetője, amikor létezett az a „társadalmi közeg”, amelyben a székely társadalom korábbi szakaszaira jellemző demokratikus vezetési módszerek, a demokrácia szervei, az ezreket mozgósító népgyűlések s más intézmények virágoztak Vagyis az önvédelem első szakaszában, novemberben és decemberben, valamint az átmeneti jellegű január hónapban. Az első szakaszban olyan viszonyok alakultak ki, melyekhez hasonlót csak a Nyugati Szigethegységben valósítottak meg más körülmények közt Avram Iancuék. Nem véletlen, hogy Nicolae Ceaușescu elvtárs az 1848-as forradalom emlékét idéző 1973. évi balázsfalvi beszédében együtt emlegette e két tájegység harcát. Az önvédelem sikereiben hatalmas része volt Berde Mózesnek, aki – bár a szabadelvű nemesi vezetést nem volt hajlandó feladni – nem utasította el a demokratikus vezetési módszerek alkalmazását, sőt időnként jól együttműködött a balszárnnyal is, Gábor Áronnal pedig különösen.
5. Gábor Áron tevékenységét Kossuth és Bem is nagyra értékelte. Vonzása nem csökkent a háromszékiek körében sem. Az önvédelem második szakaszának vezetői: Gál Sándor és Németh László nélkülözhetetlennek tartották. Az ágyúöntésben és a tüzérség megszervezésében nagy eredményeket mutatott fel. Kevéssel halála előtt írt jelentése szerint „csak a szélyeken 26 három és 10 hat fontos ágyukkal, elegendő töltésekkel ellátva”. Mindezt amellett, hogy Bem hadseregének ágyúit jórészt Kézdivásárhelyen öntötték Gábor Áronék és Turóczi Mózesék.
És mégis, ha szabad olvasni a dokumentumok sorai közt, érezni lehet, hogy körülötte sok minden megváltozott. S ennek tünetei az önvédelmi harcban is jelentkeztek. Ez a kérdés, Gábor Áron életének utolsó, alig ismert szakaszát érinti.
Amikor 1849. június 23-án, miután a tömösi védők önfeláldozó ellenállását megtörte s a brassói vár védőit is megadásra kényszerítette, a cári hadsereg egy része, több mint tízezer ember Lüdersz tábornok vezetésével, támadni kezdte Háromszéket, Gál Sándor (saját jelentése szerint) hétszáz fegyverest tudott volna ellene felvonultatni. (Közismert persze, hogy a katonaképes lakosság színe-java távol levő hadseregekben szolgált, vagy éppen az átjárókat védte.) Rossz jelként lehet értékelni azt a tényt is, hogy a novemberben és decemberben olyan jelentős szerepet játszott nemzetőrségek mozgósítása és összevonása elmaradt, pedig Gál Sándor és Gábor Áron a legjobban tudta: Háromszék akkor volt a Habsburg-ellenes harc bástyája, amikor a népfelkelésre támaszkodott. Gál Sándor most is felhívással fordult a néphez, felkelésre szólítván fel; a nép most is támogatta a szabadságharcot, de általános felkelésre nem vállalkozott. Talán ennek egyrészt az volt az oka, hogy a január után kialakult katonai vezetés alatt az első szakaszra jellemző s a nép mozgósításához, öntudatos feladatvállalásához vezető demokratikus formák elsorvadtak, másrészt, s nyilván ez volt a nyomósabb ok, a hatalmas új ellenfélnek, a cári seregnek a megjelenése, annak tudata, bénítólag hatott a társadalomra.
Gál Sándornak mégis sikerült összeszednie haderejének egy részét, s azt az ellenállásra előkészítenie. A Csíkkozmás–Nyergestető környéki táborban ott volt Gábor Áron is tüzérsége körében, mely mintegy 35 ágyúval rendelkezett. Ehhez fogható tüzérséggel akkor egyetlen erdélyi hadsereg sem dicsekedhetett. Sajnos tűzereje kihasználatlan maradt a júliusi csatározások idején, mert a haderő többi része nem volt a legmegfelelőbb. A július másodikai kökösi csatában azonban Gábor Áron tüzérsége nagyszerűen harcolt.
Az összegyűlt haderő elindult Háromszékre s június 30-án tábort vert Maksa és Eresztevény között, majd július másodikán megütközött az ellenséggel. A harcra az Uzon és Kökös közti térségen került sor. Gábor Áron maga irányította ütegeit, úgy érte a végzetes ágyúgolyó a déli órában, a Feketeügy partján.
Megjelent A Hét V. évfolyama 26. számában, 1974. június 28-án.