A Washington Post írásának magyar változata
Fareed Zakaria
Újabb Szputnyik pillanatnak lehettünk tanúi? A Financial Times arról számolt be, hogy Kína a nyáron hiperszonikus rakétát tesztelt, bár Kína ezt tagadja. Mark A. Milley tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke a tesztet a hidegháború azon kulcsfontosságú eseményéhez hasonlította: “Nem tudom, hogy ez egy Szputnyik pillanat-e” – mondta – “de szerintem nagyon közel áll hozzá”.
Milley leporolhatná a történelemkönyveit. A kínai tesztnek semmi köze a Szputnyikhoz, és annak állítása, hogy igen, táplálja a Washingtonban manapság egyre erősödő veszélyes paranoiát.
Emlékeztetőül: a Szovjetunió 1957. október 4-én bocsátotta fel a Szputnyikot, az első ember alkotta műholdat, amely Föld körüli pályára állt. Mind az Egyesült Államok, mind az SZSZKSZ évek óta tervezte, hogy műholdakat juttat az űrbe, és az, hogy Moszkva előbb ért oda, hatalmas sokk volt az amerikaiak számára. A többszörös nagy erejű szovjet nukleáris kísérletek után a Szputnyik jelezte, hogy a következő határon, az űrben a szovjetek járnak az élen.
A Szputnyik forradalmat jelentett az űrversenyben. A hiperszonikus rakéták viszont már régi hírnek számítanak. Egy hiperszonikus rakéta a hangsebesség ötszörösével vagy annál gyorsabban halad. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1959-től kezdve olyan interkontinentális ballisztikus rakétákat vetett be, amelyek a hangsebesség több mint hússzorosát teszik meg. Még a német V-2 rakéták is, amelyeket először a második világháború utolsó szakaszában indítottak Párizs ellen, közel hiperszonikus sebességgel repültek. Cameron Tracy, a Stanford Egyetem tudósa és a téma szakértője rámutatott, hogy a hiperszonikus fegyverek nem gyorsabbak és nem lopakodóbbak, mint az ICBM-ek. Ja, és egyébként a Financial Times tudósítása szerint a kínai rakéta mintegy 24 mérfölddel tévesztette el a célját.
Ahogy Fred Kaplan író és újságíró megjegyzi, lehetséges, hogy a teszt Kína kísérlete volt arra, hogy semmissé tegye az Egyesült Államok hatalmas rakétavédelmi rendszerét. De ez a rendszer, mint rámutat, egy drága fehér elefánt, amely a legutóbbi hat tesztből hármat elbukott, annak ellenére, hogy eddig több százmilliárd dollárt költöttek rá. Talán ez az oka annak, hogy a Pentagon 2019 márciusa óta nem tesztelte a rendszert. Még ha a rendszer tökéletesen célozna is, akkor is használhatatlanná lehetne tenni apró, aszimmetrikus intézkedésekkel, például egyszerűen két rakéta egyidejű kilövésével.
Sajnos, ne számítson arra, hogy a tudomány és a tények nagy befolyással bírnak ebben a vitában. Ez azért van, mert Washingtonban most már kétpárti konszenzus van: Veszélyesen közeledünk egy új hidegháborúhoz. A Pentagon számára ez egy lehetőség: Egy hatalmas és technikailag fejlett ellenségtől való félelemkeltés biztos módja annak, hogy hatalmas új költségvetést biztosítsanak, amelyet az ellenség minden egyes – valós vagy képzelt – lépése elleni küzdelemre lehet fordítani.
A hangulat túlmutat Washingtonon. A Foreign Affairs közölt egy esszét a tudós és híres realista John Mearsheimer tollából, aki az amerikai döntéshozókat kárhoztatja az elmúlt négy évtized kínai elkötelezettsége miatt. Azt jósolja, hogy egy egyenrangú versenytárs aktív bátorítása egy új hidegháborúhoz fog vezetni, amely forróvá és akár nukleáris háborúvá is válhat.
De a realista logika csak eddig vezet. A realizmus főpapja, Kenneth Waltz azt jósolta, hogy amint a hidegháború véget ér, Japán ledobja magáról az Egyesült Államoktól való biztonsági függés béklyóit, és atomfegyvereket szerez. Mearsheimer kijelentette, hogy a hidegháború végével a NATO összeomlik, és Európa a háborúzó államok kakasülőjévé válik, ahogyan az a hidegháború előtt is volt. Úgy vélte, hogy számos európai állam, elsősorban Németország, valószínűleg atomfegyvereket szerez majd. E jóslatok egyike sem vált valóra. Valójában az Európai Unió a hidegháborút követő évtizedekben szorosabbá és erősebbé vált. Japán hadserege pedig továbbra is határozottan nem rendelkezik nukleáris fegyverekkel.
Ezt azért mondom, hogy rámutassak arra, hogy Mearsheimer csak az egyik nagy erőt vizsgálta, amely az államokat a nemzetközi rendszerben mozgatja – a hatalmi politikát. De vannak mások is, például a gazdasági kölcsönös függőség. A mai világ – beleértve Kínát is – alaposan belekeveredett egy bonyolult globális gazdasági rendszerbe, amelyben a háború majdnem annyira ártana az agresszornak, mint az áldozatnak. 1945 óta szinte nem volt földosztás (a legjelentősebb kivétel a Krím 2014-es orosz annektálása). Ez a határok tiszteletének szinte példátlan kinyilvánítását jelenti. Ráadásul a nukleáris elrettentés megemelte a tétet, és az országok sokkal óvatosabbá váltak egy nagyhatalmi háború kirobbantását illetően.
Az amerikai külpolitika feladata, hogy felismerje, hogy a hagyományos hatalmi politika valóban elrettentheti a kínai expanziós törekvéseket, ugyanakkor felismerje, hogy a kölcsönös függőség milyen módon korlátozhatja azokat. Az Egyesült Államoknak törekednie kell mindkét eszköz bevetésére. Ez a megközelítés bizonyára sokkal bonyolultabbnak fog bizonyulni, mint a rémhírterjesztés és a melldöngetés, de pontosan ez az a megközelítés, amely valószínűleg meg fogja tartani a világ békéjét és jólétét.
Címkép: Hiperszónikus rakéta Fotó: umich.edu/index
Forrás: Újnépszabadság